Ideiglenes állomáson

Oláh Anna - Budapest főváros önkormányzatainál összesen három-négy esély egyenlőségi referens dolgozik, köztük egyedül vagyok cigány.

- Nyoma sincs már a telepnek, ahol születtem. Valahol a temetővel szemben volt a házunk, arrafelé mostanában is nagy a sár. Kóbor kutyák szaladgálnak a helyén, hiszen ott nem bántja őket senki.

Oláh Anna esélyegyenlőségi referens, Budapest VXIII.-XIX. kerületi önkormányzatánál. Barátságos irodájának ablakából, az Üllői út igen sűrű forgalmát mintha nem is látná. Messzebbre néz, egészen a tápióbicskei cigánytelepig.

- Nyolcan vagyunk testvérek, tízen laktunk egy szobában. Egyedül én tanultam tovább. Anyám reggel kiadta az ukázt a nagyobb gyerekeknek, főzni mosni, takarítani, ő meg elment vályogot vetni, a többi asszonnyal. Apám a Ganz gyárba járt Pestre. Nagyszüleimtől nem Benedek Elek meséit hallottam, akkor, ott találták ki nekünk, gyerekeknek… Én a „halottas” meséket szerettem, mert lehetett kicsit félni, jó volt együtt borzongani. Aztán feladtuk szokásainkat, hogy elfogadjanak bennünket mások is.

Hiszi, hogy csak ideiglenesen állomásozik a városban, a hivatalban, értelmiségi létében. Amikor itt van, haza vágyik. Ám az eltelt harminc év azt is jelentheti, hogy a visszaút talán még nehezebb lenne, mint az ide út volt.
A Magyar Olvasási Társaság (ahol tanácstag) honlapján olvasható önéletrajzából kiderül többek között az is, hogy 17 évesen a Fővárosi Gázműveknél takarító-kézbesítőként kezdte, majd tíz év múlva titkárnő lett. Később gyerekét egyedül nevelő anyaként szerezte három diplomáját, az egri tanárképzőn, az „ELTÉ”-n és a „Bárczin”.
-Mit jelent neked a szó, esély?

-Lehetőséget. Munkára, tanulásra, párkapcsolatra…

- És az egyenlőség?

-Emberek közti egyenlőségre gondolok, de ez csak elvben van így, az életben nem működik. Hiszen nő-férfi, gyerek-felnőtt, idős-fiatal, egészséges-beteg között nincs egyenlőség.
Ettől függetlenül nem gondolom, hogy fölösleges lenne, hiszen valamihez igazodni kell. De nem a deklarációk szintjén, hanem a hétköznapi életben kellene megvalósulnia. Ha a saját kultúrám alapján nézem a helyzetemet, ott talán lényegesen nehezebben tudtam érvényesíteni az esélyt illetve az egyenlőséget. Értelmiségi cigány nő vagyok, ez nem mindig hálás szerep, a saját közösségemben. Abban az esetben pozitív a megítélésem, ha segítséget kérnek, más esetben már könnyen megbélyegeznek. Persze ez így nem mindig és minden esetben igaz, de valós dologról beszélek. Több évtizedes hagyományokkal kellett szemben mennem, azért, hogy boldogulhassak. Tehát a saját közösségemben az, hogy egyenlő eséllyel elérhettem valamit, nehézkesen működött. A többségi társadalomban kicsit könnyebben.

-Ki vagy te?

Ha rangsort kell mondanom, akkor első helyen azt mondom, hogy cigány nő a magyar társadalomban. Aztán édesanya, nagymama, dolgozó nő.
Még mindig keresem a helyem a rendszerben, sokszor nem tudom, kinek kell megfelelnem. Gyakran kell mást mondanom, mint amit szeretnék.

-Mit csinálsz?

- Budapest főváros önkormányzatainál összesen három-négy esélyegyenlőségi referens dolgozik, köztük egyedül vagyok cigány. Hátrányos helyzetű csoportokkal dolgozom. Idősek, nők, gyerekek, sérült emberek, cigányok. Volt akinek mozgásfejlesztő kerékpár beszerzésében segítettem, vagy uszodabérletet sikerült kijárni, esetleg rámpát építtetni a kerekes székkel közlekedőknek. Minden esélyegyenlőséggel kapcsolatos hírt, pályázatot figyelek és megjelentetem az önkormányzat honlapján. Fórumokat tartok, beszélgetés-sorozatokat háttérintézményekben. Tanítok általános iskolában, és az ELTE-n is. Ebben az évben a nevelési intézményben dolgozók (dajkák, óvónők, vezetők) részére indítunk „Esélyegyenlőségi ismeretek” címmel beszélgetés-sorozatot, melyben kiemelten beszélgetünk a magyarországi cigányság helyzetéről. Azt gondolom, ha megismernek bennünket, a kultúránkat, azokat a szocializációs folyamatokat, melyeket a cigány gyerekek megélnek, a családi közösségeket, bepillantást nyernek a családok nevelési stílusába, remélhetőleg jobban megértenek, közelebb kerülnek hozzánk.

-Hasznos ez?

- Sokszor gondolom, hogy szélmalomharcot vívok, nem vagyok elég hatékony. Elidegenedtünk egymástól, és sokan nem olyan szerencsések, mint én, aki egészséges vagyok, van családom, munkám, tanulhattam és segíthetek.

Sokáig emlék volt, milyen nyomorúságban is éltünk ott, a temetővel szemben. Ma azt kell látnom, hogy azok az idők visszatértek, sőt… A mostani nyomorúságban származásuktól függetlenül osztoznak az emberek. Akkor sem értettem és most sem értem, miért van ez így?