„Ott nem volt más, csak halál”

Ceija Stojka tíz éves sem volt, amikor családjával együtt az Auschwitz-Birkenau-i haláltáborba deportálták. Az ausztriai roma családot pár nappal az után hurcolták el hazulról, hogy hírét vették a családfő halálának. Ceija édesapja a dachaui koncentrációs táborban halt meg, hét éves öccse Auschwitz-Birkenauban veszett oda. Innen a kislányt, a nővérét és az anyját előbb a ravensbrücki, majd a bergen-belseni koncentrációs táborba vitték. Itt érte őket a felszabadulás. Több mint negyven évvel deportálásuk után az asszony könyvet írt az emlékeiről és az egyik legismertebb roma írónő lett Ausztriában.

— 1988-ban írta első könyvét „Rejtőzködve élünk – egy roma asszony visszaemlékezései” címmel. A kötetben bemutatja azokat a szenvedéseket, melyeket gyermekként el kellett viselnie a haláltáborokban.

— Azért írtam meg az első könyvemet, mert keveset hallani a roma Holokausztról. Mindig csak a zsidókról beszéltek, rólunk, cigányokról alig-alig tettek említést. Mindig az utolsók voltunk a sorban. Fontos, hogy tudomást szerezzen a világ arról, hogy a romák is áldozatai voltak a Holokausztnak. A másik ok a neonáci szerveződések megerősödése volt. Az újnácik tagadják a Holokausztot, és azt mondják, hogy nem igaz a sok szenvedés, melyet a nagyapáik okoztak nekünk. Kérdem én, akkor hogyan került a testemre Auschwitz-Birkenauban a Z 6393-as lágerszám?

— Az 1992-ben megjelent, „E világ utazói” című könyvében folytatta visszaemlékezéseit a világháború utáni Ausztriát bemutatva.

— Ausztriában a nem cigányok hamar el akarták felejteni, hogy mi történt a cigányokkal a II. világháború idején. Túlságosan hamar feledésbe merülnek a náci tettek. Szenvedtünk mi is a lágerekben, elveszett a nemzetünk a világban és kik voltak a hibásak? Mi cigányok! Ők csinálták ezt velünk.  Ezért írtam meg a második könyvemben, hogy Ausztriában, 1946-ban azt mondták a nem cigányok, hogy nincsenek nácik a világban. A nácik pedig nyugodtan hazamentek a háború után, orvosok lettek, tanárok, és élték az életüket, míg meg nem haltak.

— Hány roma áldozata volt a Holokausztnak Ausztiában?

—Nem akarok számokat mondani. Nincs annyi levél az erdőben, olyan sok roma halt meg a náci koncentrációs táborokban. Bennünket 1943. márciusában hurcoltak el a nácik hazulról. Három lágert is megjártam, voltam Auschwitz-Birkenauban, Ravensbürgben és Bergen-Belsenben. Úgy kerültünk haza, hogy az angolok felszabadították a bergen-belseni lágert. Négy hónapig voltunk úton, míg hazaértünk Bécsbe.

— Tíz éves sem volt, amikor elhurcolták a családjával együtt.

— Auschwitzban töltöttem be a tizedik évemet. Ott nem volt más, csak halál. Sokunkat sterilizáltak, halálra dolgoztattak bennünket az erdőkben. Nekem és a hétéves öcsémnek nagydarab köveket kellett hurcolnunk a kezünkben, ezekből építettek a náci uraknak lakhelyet. Dolgoztunk az öcsémmel a barakkokban. Minden reggel harminc-negyven halott volt a barakkban. Lehúztuk őket a bokszokból, és egyenként elhúztuk őket az ajtóig. Odajött egy ember és elvitte őket a krematóriumba.

— Hogyan lehetséges, hogy most is mindenre emlékezik, ami akkor történt Önnel?

— Hogyne emlékeznék! Mindig vertek bennünket. Hiába rossz egy kisgyerek, akkor is magához öleli és megcsókolja az anyja meg az apja.  Mondják neki, hogy gyere ide kicsi lányom, aludj már. Nem mondták ezt a nácik, csak vertek bennünket.

— Miért tud keveset a világ a roma Holokausztól?

— Mert nem beszélnek róla. Az a baj, hogy a cigányok nem akartak beszélni róla, mindig azt mondták: „Hagyj békén, hagyj békén, igaz, megtörtént, de élni akarunk!”. De amikor felkelek reggelenként, és látom magamon a lágerszámot, akkor kérdezem magamtól, hogy hol van a kis öcsém!? Hét éves volt, mondták neki a nácik Auschwitzban, hogy olyan ember ez, aki nem akar dolgozni, csak másokon élősködni. Melyik gyerek akar dolgozni hétévesen!? Meghalt szegény Auschwitban, elégették a testét a krematóriumba és kiszórták a hamvait a káposztaföldre. De nemcsak az övét, nagyon sok más emberét is. Mióta megjelentek a könyvem, tele van a házam nem cigányokkal, iskolásokkal. Ausztriában tudják a nem cigányok, hogy mi történt a romákkal a II. világháború idején. A náci tisztviselők 1946-ban az állították, hogy nincsenek nácik a világban. De én ott voltam! Géppisztolyokat szegeztek ránk, megölték az embereket. Nem lehet, hogy ne ismerjék meg a nem cigányok ezeket a történeteket, és megkérdezzék: miért ölték meg a zsidókat, a cigányokat, az embereket?!

— Beszélnek a családjában arról, hogy mi történt Önnel?

— A gyerekeim, az unokáim, a dédunokáim ismerik a történetemet.  A halottaim mindig velem vannak. Mondják nekem: erős legyél! Ilyen az élet. Ha nem felejtjük el a halottainkat, akkor mindig élnek. Gondolja, hogy kibírtam volna másképp Auschwitzban, amikor a nácik azt mondták nekem: fogd a köveket, rakd őket a talicskába és öntsd ki a túloldalon! Csak egy kislány voltam, soványka. Kiabáltam, apám hol vagy, mamám hol vagy? Fölfogtam a köveket, vezettem a talicskát akár az ördög, és kiöntöttem őket. Erőt adott a nagymamám és a jó Isten.

Lakatos Elza, Roma Sajtóközpont