Gyalázkodás helyett – Daróczi Dávid emlékére

Nemrég elment tőlünk egy sorstársunk. Olyan ember volt, akire felnéztünk és büszkék voltunk rá. Én nem ismertem személyesen, s talán ha velünk maradt volna, se sodort volna minket össze az élet. Mégis, mikor hallottam a halálhírét, olyan mélységes fájdalmat éltem át, amely érzés egyszerre a sorstársammá, barátommá tette őt. Megérteni egy olyan cselekedetet, amellyel a saját életünk ellen vétünk, aligha lehet. De mindenki, aki érez és kicsit is őszinte magához, beláthatja, hogy voltak az életében olyan időszakok, amikor aligha látott villódzó fényeket az alagút végén, melyen már olyan régóta kénytelen vánszorgott.

Bár a híresztelések szerint nem tudhatjuk, miért és hogyan távozott tőlünk Dávid, én nem ítélem el őt, nem próbálom meg kitalálni a megválaszolhatatlant, csak elfogadom a tényt, hogy nincs többé. Csak az emléke maradt meg számunkra. Nem értem, hogy ezt miért kell bemocskolni, hazugságokkal vastagon bekenni, öt perces hírnévért áruba bocsátani, s csalással fenntartani a látszatát annak, hogy valóban érdekli a hamis hírverőket az Elveszett sorsa? Ha tisztelnék az emlékét, nem járulnának hozzá ahhoz, hogy közszájon forogjon ennek a közismert embernek a csöppet sem ismert élete, sorsa.

Egy közeli barátom a halálhír hallatán fölényesen azt mondta: „Én keresztény vagyok. Ő eldobta magától az életét. Tudod, hogy erről mi az egyház véleménye…” Elítélt egy embert, akit nem is ismert, s közben azt hitte, a „keresztény” mivolta jobbá, különbbé teszi őt másoknál. A krisztusi példamutatás Jézus jellemére épít, ő a bűnösökért jött el és a kegyelmével felemelte az elesetteket. Arra tanít, hogy minél többje van valakinek, annál alázatosabban kell, hogy szolgáljon. Nem ismerem azt az igét, amely gőgre, és egymás becsmérlésére jogosítana fel.

De milyen jó a tökéleteseknek! Azoknak, akik soha nem tapasztalták meg, milyen félni és vágyni valaki szeretetteljes ölelésére akkor, amikor nincs a közelben senki, vagy éppen végletesen magányosnak lenni, ha ezren vesznek is körül. S nyugodj meg kedves olvasó, a világ nem tökéletes, hiszen te is, és én is benne élünk.

Azokhoz szólok most, akik nagy lendülettel ítélkeznek – bármely elolvasott kósza hír után – egy olyan ember életéről, akit nem is ismernek. „Ne ítélj, hogy ne ítéltess!” – ezt olvasom az én Bibliámból. Nem a mi dolgunk megítélni a miérteket és kinyomozni a körülményeket. Egy ember elment, akinek az élete sokak számára volt lámpás és mutatott előre világító fényt.

Mostantól inkább légy bátor és ne állj be a „kárálók” közé! Nem fogadhatjuk el, hogy valakinek az élete pletykává és szóbeszéddé aljasuljon le! Szeressük őt, mert egy volt közülünk, tiszteljük, mert küzdött mellettünk, és értsük meg, mert ugyanolyan bűnösök és esendőek vagyunk. Értékeljük az életet, az esélyt, ami nekünk még megmaradt: a reggeli illatos teákat, az esti forró zuhanyt, a lehetőséget, hogy az ölébe hajtsuk a fejünket annak, akit szeretünk.

Minden ember élete érték, s mikor eltávozik, fájó veszteség. Hagyjuk meg Dávid méltóságát a halála után is. Mert megérdemli.