Fehérruhás isten leszek! /3.

Néma tagadás

Nili blogja

Mielőtt elkezdhettem a gyakorlatomat, bizonyítanom kellett az elméleti tudásomat. Az első félévben 18 tantárgyból vizsgáztam, köztük volt az anatómia, az alkalmazott biológia, a kémia, a mikrobiológia, vagy a “kifejezetten kedvelt” orvosi latin. Talán emlékeznek az előző bejegyzésemre: “bizonyítanom kell”. Ez a magamnak tett ígéret lüktetett bennem a sok alvás nélküli, tanulással telt éjszaka alkalmával. De meghozta a gyümölcsét a kitartásom: négyes lett az ösztöndíj-indexem (ez az összes elvégzett évem legrosszabb átlaga!), bukásaim száma: 0.

Nili tanul

Felfigyeltem, hogy mennyi szociológiai jellegű tárgyunk van – a szociológia alapjai, személyiség- és kommunikációfejlesztés, életkorok pszichológiája – de sehol egyetlen tantárgy, amely a különböző nációk (tizenhárom magyarországi kisebbség) hagyomány- és értékrendszerét vizsgálná. Sehol egy tantárgy, ahol beszélhetnénk a másságról, az elfogadásról, és a különböző kommunikációs nehézségekről, technikákról. Amellett, hogy megtanuljuk az eltérő filozófiai szemléleteket, vágytam volna ilyen irányú ismeretanyagra is, nem csupán esetleges speciális kollégiumokban vizsgálva ezt a témát.

Meg kell vallanom, hogy ebben az időszakban még sokkal bátrabb és kardosabb voltam. Hittem, hogy látok és láttathatok. Azóta eltelt néhány év, bár a hitemet máig nem vesztettem el, de sokkal nagyobb alázattal és körültekintéssel fogalmazom meg a gondolataimat.

Az első másfél évben együtt tanultuk az általános (bevezető) tantárgyakat mindenkivel. Így akár hatvan-nyolcvan ember is összegyűlt a nagy előadóban. Mi, szülésznők leginkább a mentőtisztekkel voltunk együtt. Mindig lenyűgözött a tárgyi tudásuk, a gyógyszertanban való jártasságuk, és persze a humoruk.

Egy alkalommal az egyik szocio-órán a cigányokra terelődött a szó. Én soha egyetlen pillanatra sem tagadtam le, hogy roma vagyok. Ennek nem volt különösebb oka, semmi túlfűtött nacionalista érzelem, semmi belém nevelt rendíthetetlen én-meghatározás, egyszerűen csak a tény elfogadása: roma vagyok. De amikor arra az esetre gondolok, még ma is összeszorul a gyomrom: inamba szállt a bátorság.

Nili tanul

Bekiabálásokkal tarkított hangzavar keletkezett néhány pillanat alatt:
- Meg kellene tanulniuk viselkedni! – mondta az egyik vidékről jött mentőtiszt-hallgató.
- Én vállalom, gyerekek! Ki kéne irtani mind! Tele vannak velük a börtönök! – mondta a mellette ülő, kezét felemelve, és várta a többiektől a dicsőségkoszorút.
Az első padsorban ülő szülésznő hárítani próbált:
- Ezt nem mondhatod mindenkire!
- Mért, tán van közöttünk is cigány? – nézett körül a fiú dühödt tekintettel.

Ezen a ponton kellett volna felállnom, és azt mondanom: “Igen, én itt vagyok. Nem voltam még börtönben, és még nem akarok meghalni senki keze által, ha lehetséges.” De nem szóltam egy szót sem, mereven a padot bámulva némán kiabáltam…

Érdekes, gondoltam, ezzel a két sráccal olyan jóban voltunk ez idáig. Rá kellett jönnöm, hogy ennek az az egyetlen lehetséges oka, hogy soha nem gondolták rólam, hogy én is “azok” közé tarozom. Néhány nappal az eset előtt mondtam az egyiküknek, hogy ha bármi bajom lenne, teljes biztonságban tudnám magam, ha ők jönnének ki hozzám. Most meg már abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán kijönnének-e értem.

Megijedtem. Ha a mentős kollégák között (országos szinten!) tetten érhető az előítélet, hovatovább gyűlölködés, akkor mi lesz velünk, cigány betegekkel? Ekkor fogalmazódott meg bennem a gondolat, hogy tanítani kellene. Lehetőséget adni a hallgatóknak, hogy megismerjék a romák kultúráját és ne féligazságokra építve, masszívan féljünk vagy éppen utáljuk egymást. Hiszen engem is kedveltek, amíg azt hitték, ugyanolyan vagyok, mint ők.

Tanítani. Lehetőséget adni arra, hogy megismerjük egymást. Persze ez még csak egy rejtett gondolat volt bennem.

A blog 1. része és 2. része.