Fehérruhás isten leszek! /5.
A csapat tagja vagyok, akit néven szólítanak!
Nili blogja
Fáradt reggel, kő-nehéz lábak, hőség járta délutánok. Legtöbbször ennyi a szülésznői gyakorlatom napi mérlege.

Nili babával
Egyik nap, munka után, a kollégámmal el kellett mennünk a VIII. kerületi Védőnői Szolgálathoz, hogy megbeszéljük az ottani gyakorlatunk részleteit. Hullafáradtan bóklásztunk az ismeretlen utcákon, amikor megkérdeztem egy szembejövő járókelőt, hogy merre van az Auróra utca. Ő kérdésemre kérdéssel válaszolt:
- Ne haragudj, de te nem szülésznőként dolgozol?
- De. Miért? – akkor láttam meg a hátán lévő kenguruban megbúvó, féléves forma gyermeket.
- Te voltál ott, amikor szültem az én kicsikémet! – mutatott hátulra.
Annyira jól esett, hogy elvitt engem az emlékezetében és hálával gondolt vissza a munkámra! Én nem tudom visszaidézni minden kismama arcát, akinek én is segítettem, de rájöttem: ők emlékezni fognak rám. Már nem csak a kő-nehéz lábak maradtak örökségül a fáradt munkanapokból, hanem a tudat, hogy aznap csináltam valami hasznosat, részese voltam valami nagy dolognak.
Másnap bemegyek a kórházba, és mi történik velem? Éppen a főnővérre vártam, aki telefonon beszélt, amikor az egyik orvos a nevemen szólított. Én bizony felé se fordítottam a fejem. Már annyira jól megszoktam, hogy itt a kérdések nem nekem szólnak és a beszélgetéseket is többnyire csak kívülről szemlélhetem, hogy eszem ágában sem volt arra vetemedni, hogy elhiggyem, a megszólítás nekem szól. És újra a nevemen hívtak! A harmadik alkalommal aztán zavartan odakaptam a fejem és visszakérdeztem:
- Elnézést doktor úr, nekem szólt?
- Neked, neked. A te nevedet mondtam, nem? Most lesz egy ikerszülésem, ha gondolod, gyere be te is, érdekesnek ígérkezik!
Nagyon jól esett. Sok idő telt el, amióta ott vagyok, de akkor éreztem először, hogy kezdenek befogadni engem.
Aztán néhány nappal később a Gyermekágyas osztályra küldtek (ahol a szülés után a kismamák együtt lehetnek az újszülöttjeikkel), mert ott nagyon kevés volt a szakember. Néhány napig ott kellett maradnom, mert pótolni kellett az emberhiányt. Nekem az olyan volt, mint egy másik ország.

A Gyermekágyas osztályon
Itt is láttam a nővérek embert próbáló erőfeszítését, hogy megfeleljenek a betegek igényeinek, közben az orvosok kéréseit is teljesítsék, és vezessék a milliónyi dokumentációt, felelősségteljesen, közben nem elfelejtve mosolyogni, a semmi fizetésükért… Megtanítottak a dokumentációk vezetésére, a kórházi számítógépes rendszer bizonyos funkcióinak használatára, és nem mordultak rám akkor sem, ha alapvető dolgokat kérdeztem tőlük. Még az utolsó ott töltött napomon sem tudtam megszokni, hogy nekem is rendelnek ebédet a konyhától. A szülőszobáknál ugyan minden alkalommal megkérdezték, hogy hány ebéd kell, és ők mindig megszámolták hányan vannak, de engem soha, egyetlen alkalommal sem számítottak közéjük. A Gyermekágy-on meg a legtermészetesebb dologként kezelték, hogy velük eszem, ugyanazt az „áldott” menzás kaját.
Hogy van az – gondoltam magamban – hogy egy emelettel feljebb leszidnak akkor is, ha kérdezek, itt meg megdicsérnek, még ha ügyetlenkedem is? Amikor a kollégám egyik nap azzal bocsátott haza: „Téged az isten küldött, annyit segítettél nekünk!” – komolyan elgondolkodtam, mi lehet a különböző viselkedések oka? Talán a felelősség hatalmas súlya, hogy az lüktet bennük, hogy mivel közvetlenül emberi életekkel foglalkozunk, minden kicsi tévedésért fizetni kell? Láttam, hogy mennyire sokat dolgoznak, és tudják, hogy egyetlen szülés sem lehet rutin feladat. De én tanulni mentem oda, a végére meg már kérdezni sem volt bátorságom, a munkámért soha nem várhattam a legkisebb elismerést sem, és legtöbbször titokban tanultam el a szakmai tudásukat. És amikor már szinte feladtam a kórházi gyakorlatot a folytonos visszautasítások miatt, akkor lettem igazán részese a kórházi team-nek. Éppen jókor jött az emberhiány! Kérdeztem, válaszoltak. Dolgoztam, elismertek. Végre!

A Gyermekágyas osztályon
A legjobb az osztályos munkában az volt, hogy mindennap be kellett mennem az anyukákhoz, így mindenkivel beszélhettem. Amikor megmértem a vérnyomásukat, (azzal a régi típusú fonendoszkópos vérnyomásmérővel), vagy lázat mértem (a legújabb, fülben vagy homlokon mérő lázmérővel), mindig akadt néhány pillanat, hogy tájékozódjak felőlük. Megdicsértem az anyukát és a babáját is, bátorítottam őket, vagy csak egyszerűen rájuk mosolyogtam. Ez egy sokkal felszabadultabb és könnyedebb kapcsolat, mint a szülőszobában, hiszen ott beszűkült tudatállapotban vannak, ők is, mi is csak egy dologgal foglalkozunk: a sikeres szüléssel. Mindent ennek rendelünk alá és ennek tükrében vizsgálunk, kommunikálunk, cselekszünk. Itt végre újra fontos lesz az anyuka, a nő szerepe, és a megszületett új családé, a papáké, akik végre apai szerepükben tetszeleghetnek. Olyan jó ennek részesévé válni, látni őket, betekinteni az életükbe, és emberként, nővérként segítség lenni számukra!
A blog előző részei:

















