Nili blogja

Fehérruhás isten leszek! /7.

2010. július 7. | so si?

„Ti itt ültök, én meg kaparom a nyóckert?”

Nili blogja

Már több, mint egy évet dolgoztam gyakornokként ugyanabban a kórházban, amikor kezdtem úgy érezni, hogy van kialakult helyem, státuszom, feladatom. Többen a nevemet is ismerték, néhány dologban egészen kiváló lettem, így például a gyógyszerfeltöltésben, raktárazásban, ágyhúzásban, sterilezésben, Ctg-monitorizálásban, infúziócserében.

Nili munkában

Minden nap, amikor bemegyek a gyakorlati helyemre, azzal kezdem, hogy sorra benézek minden vajúdó szobába, hátha van valami rám váró feladat. Ez nagyon jó alkalom arra, hogy bemutatkozzak a kismamáknak, és tudassam velük, ott leszek, ha szükség van a segítségemre. Ezzel „feltérképezem”, hogy aznap milyen szülések várhatóak, mit tanulhatok, mire kell figyelnem, hogy le ne maradjak valami fontosról.

A műszakom vége felé járt az idő, amikor megindult az egyik kismamánál a szülés. Az a doktornő volt beosztva, akit az előző alkalommal már említettem. Hívott, hogy tartsak vele. Tudtam, hogy ezúttal sokat tanulhatok, és pedig gyakorlatban. Más esetben, ahogy belépek a szülőszobába, azonnal felveszem a steril kesztyűt, de most ott volt a főnővér is, így inkább a háttérbe vonultam. A doktornő hamarosan kiparancsolt a biztonságos sarokból:

- Vegye fel a kesztyűt, és jöjjön ide! Vezesse a lepényi szakot!

Már nyúltam is a kesztyű után, amikor megszólalt a főnővér:

- Ki? Minek? Ő? - mutatott rám becsmérlően.

- Igen. Nem tudom hol tart a kolléga, de hadd tanuljon!

- Hol tart? Hát sehol. Ő egy sehol, senki! – mondta és szinte tajtékzott a dühtől.

Ott volt az anyuka, az apuka, a doktornő, a főnővér, még egy szülésznő, és én. Na meg a közben megszületett méhlepény. Dermedtem álltam a szoba közepén. Nem tudom elmondani mit éreztem akkor. Egy pillanat választott el a sírástól. A doktornő a legjobb érzékkel oldotta fel a helyzetet:

- Nem baj, jöjjön csak ide, és csináljuk együtt!

A főnővér kénytelen-kelletlen utat engedett nekem, és hagyta, hogy együtt nézzük a lepényt, nincs e cotiledo retentio (amikor visszamarad a lepény anyai részének egy darabja, ami súlyos vérzést okozhat). Megvizsgáltuk a lepény érettségét és a rajta futó érhálózatot. A cselekvés mentett meg, hogy ne sírjam el magam. Később segítettem a sutura-nál (gátseb, és minden egy cm-nél nagyobb vérző seb, ellátása, öltéssel) is.

„Nagyszájú” – mondják rám sokan. Ez a munkahely viszont olyan szépen megtanított hallgatni, hogy magamra sem ismertem. Felháborodhattam volna a bánásmód miatt, elmondhattam volna, hogy én ilyet már nem egyszer csináltam, (a fogadott orvos nélküli betegeknél)… De nem mondtam semmit. „Az anya mindenekelőtt” – gondoltam. Ő nem érdemelné ezt, hiszen ez az Ő nagy pillanata. De amikor kimentem a szobából, szörnyen lesújtva éreztem magam. Folyton azon morfondíroztam, hogy miért viselkedett így velem a kolléga? Azt hiszi talán hogy teljesen idióta vagyok? Vagy azért teszi ezt, mert nem illek bele cigány nőként az ő közegükbe? Nem tudtam eldönteni teljes bizonyossággal a választ, hiszen én szinte mindig egyedül voltam gyakornok a munkahelyemen, mivel már a nyáron (mindenkinél előbb) megkezdtem a gyakorlatomat, külön engedéllyel, hogy minél többet tanulhassak. Már nagyon vártam az októbert, amikor végre friss gyakornokok érkeznek. „Meglátjuk – gondoltam – velük hogyan bánnak majd.”

"A szülésznő-gyakornok soha ne pihenjen!”

Másnap egy kifejezetten unalmas és csendes nap következett a szülészeten. Ritka az ilyen nap, de olykor előfordul. Nekem persze mindig akad munka. Emlékeznek az első szabályra? „A szülésznő-gyakornok soha ne pihenjen!” Délutánra aztán tényleg kifogytam az időt kitöltő munkákból. A pihenőszobában egyedül nem akartam maradni, így kiültem a vajúdók információs pultjához. Csendesen leültem a sarokban egy kényelmes fotelba. De csak a szélére huppantam, alig érintettem a széket, nehogy azt lássák, túl kényelmesen üldögélek, inkább ugrásra készen helyezkedtem el. A kollégák könnyed beszélgetésbe kezdtek, én természetesen egyetlen szót sem szóltam.

A folyosó végéről lépteket hallottam. A fiatal doktornő – szőkére festett haját hanyagul összefogta, világos volt a szeme, hófehér a bőre, amelyet a lengén magára terített fehér köpeny csak még inkább sápított – ezekkel a szavakkal köszöntötte a társaságot:

„Ti itt ültök én meg kaparom a nyóckert?”

Ezt a mondatot soha nem felejtem el. A többiek (orvosok és szülésznők) jót nevettek ezen. Én nem kacagtam velük. „Hát ki vagyok én, mi vagyok én itt? Legalább rám lett volna tekintettel, mielőtt kinyitja a száját” – gondoltam. Vélhetően nem érdekelte őt a jelenlétem.

A munkából hazafelé az úton már kezdett körvonalazódni, hogy mit kellene tennem. Érdekes, de akkor kezdett derengeni előttem, hogy mit is keresek én ott: egy teljesen idegen közegben, ahol nem igazán szeretnek,és fogadnak el. Eldöntöttem, hogy lecserélem a klasszikus irodalmamat szociológiára, egészségügyi folyóiratokra, kutatási eredményekre, publikációkra, mindenre, ami a romák szülési, illetve születési szokásaival kapcsolatos, beleértve a romák egészségmagatartását vizsgáló, és értékelő tudományos közléseket is. Meg akartam érteni a kérdést, és megpróbálni kezelni a problémát, észérvékkel, megfelelő szaktudással. Aznap megszületett a szakdolgozatom témája is: Kommunikáció az egészségügyben (Roma páciensek és egészségügyi dolgozók relációjában).

Meg akartam tudni, hogy mi az igazság abból, amit a doktornő mondott.

A szociológiai adatokból bizonyságot nyert az az elképzelésem, hogy a cigány nők korábban vállalják első gyermeküket, mint a nem roma társaik. (Jánki Béla: Gyermekvállalás időzítése a roma nők körében). Én huszonegy évesen szültem az első gyermekemet, majd huszonnégy évesen a másodikat. Ez egybe vág a 2003-as roma kutatások adataival, mely szerint a romák a húsz évesen szülik első gyermeküket. A beások ezt az időpontot sok esetben későbbre tolják, az oláh cigányok ugyanakkor előbbre (Fleck Gábor és Virág Tünde kutatásai alapján). A többségi társadalomban ez az időpont a 27. életévet jelenti.

A reprezentatív 1993-as roma kutatatás szerint a cigány családok mérhetően több gyermeket vállalnak, mint a többségi társaik. Jánky Béla szociológus azt állítja, hogy a roma nők szülési és családalapítási szokásainak – az előítéletekkel ellentétben – nem a felelőtlenség és tájékozatlanság az oka, hanem a család jelentősége, a nő státuszának a másfajta megítélése a roma családok körében. Az én életemben biztosan mondhatom, hogy tudatosan terveztük a gyermekeinket, és mindennél jobban vártuk őket, hiszen számunkra ők a család legfontosabb alkotórészei és egyben az alapjai is. Az elmúlt húsz évben ugyan csökkent a romák gyermekvállalási kedve, de még mindig nagyobb a roma születésszám, mint a nem romáké. A kórházakban természetesen nem vezethetnek felmérést arról, hogy hány roma végeztet abortuszt, de a fenti felmérések alapján a romák inkább szülnek, mint elvetetnek…