“De jó, hogy ezt végre valaki kimondja!” – visszajelzések

Nili blogja

Nili tanul

Néhányan jelezték, hogy hiányérzetük van, mivel a múlt héten nem olvashatták Nili újabb kalandjait a Szülészeten, Ahol Az Élet Kezdődik. A panasz jogos, de a hiányzásom igazolt! Én is, mint sok más cigánytársam “sok papíros” roma vagyok. Néhányan azt mondják “a romák nem akarnak dolgozni”. Pedig legtöbbünk éppen azért járatos három négy szakmában is, mert a legjobbat remélve várjuk, hogy valahol munkát kapjunk. Én dolgozom, ha kell szülésznőként, néha újságíróként, olykor meg kutatóként, oktatóként, ahogyan éppen a helyzet kívánja…

A múlt héten egy izgalmas interkulturális média-továbbképzésen vettem részt (az egyik amerikai egyetem médiaszakembereivel vezetésével). Összegezve a tapasztalatokat: fárasztó és összetett munka volt, de sokat tanultam belőle.

Őszintén elárulom: tudatosan készültem az elmúlt években, hogy publikálni fogok az egészségügyi állapotokról, mégpedig egy roma szakember szemszögéből nézve. De amikor rám talált a lehetőség, nagyon megijedtem, mert nem tudtam, hogyan fogják fogadni az emberek az én sok esetben egyáltalán nem üdítő, kendőzetlen véleményemet. Megélt tapasztalataim alapján a kétségeim jogosak lehettek volna, a visszajelzések szerint viszont azok nagy része alaptalannak bizonyult.

Miután megszülettek az első blogbejegyzések, elküldtem a közvetlen munkatársaimnak, várva a visszajelzéseket. Tőlük tartottam leginkább. S ha hiszik, ha nem, belőlük lettek az első rendszeres Nili-olvasók! Azt mondták: “Végre! De jó, hogy ezt végre valaki kimondja!” Néhányan tova is küldték a linket a többi kollégának. Ők nem cigányok, de belátták, hogy a diszkrimináció jelen van az egészségügyben, ezért erről beszélni kell! De azért egy momentum minden hozzám érkező egészségügyis kolléga levelében azonos volt: “Bátor vagy! Merész vagy! Jó, hogy ezt leírod, de biztos, hogy pont most kellene?” – e sorokat olvasva éreztem a miattam és a sorsom iránt való aggodalmukat. Néha az embernek érdemes mérlegelni: őszinte és nyílt beszéd, vagy megfontolt hallgatás? Hát, majd az évek, és a nevem előtt/után lévő (vagy éppen hiányzó) “titulusok” eldöntik, hogy jól döntöttem e?

Pár héttel ezelőtt felbátorodtam, és elküldtem néhány egyetemi oktatónak is a feljegyzéseimet. Remegő gyomorral vártam a visszajelzéseket. Nem azért féltem, mert nem vállalom, amit átéltem és leírtam, de lássuk be, sok megvalósítatlan tervem van még az egészségügy és az oktatás területén, és ezekhez szükséges, hogy megfelelő támogatást és bizalmat kapjak a jövőben is. Az egyik egyetemi oktató kollégám arra buzdított (a “Ti itt ültök én meg kaparom a nyóckert?” című bejegyzés olvastával), hogy keressünk meg egészségügyi szaklapokat, hogy ott is olvashatóak legyenek ezek a gondolatok, hogy minél szélesebb egészségügyi körökben is megismerkedhessenek ezekkel a tapasztalatokkal.

Miközben írtam a cikkeket és láttam a visszacsatolásokat, megerősödött bennem a gondolat, hogy a kórházakban és az egyetemen is megtalálhatóak azok az emberek, akik igénylik a változtatást, és egyetértenek azzal, hogy erről szükséges közösen gondolkodni és beszélni.

A Geréb Ágnesről írt cikkre (“Gerébestül felfordul a világ“) jónéhány reflexiót kaptam. Néhányan örömmel fogadták, hogy végre valami mást is hallanak Ágnesről, mint amivel eddig megismerkedhettek és remélték, ez közelebb hozza őket a valósághoz. Sokan távolságtartásukat fejezték ki e témával kapcsolatban, ugyanakkor elfogadóak voltak mások szülési elképzeléseit illetően. Ebben a bejegyzésben  említettem egy hölgyet, akinek a szüléséről és a közben őt ért traumáról írtam. Sok-sok levélen keresztül becsmérelt eme írás miatt, kifejezte nemtetszését, és elmondta, hogy szerinte, ha nem is tudatosan, de hazudtam róla, és a témával kapcsolatos látásmódommal sem értett egyet.

Nili munka közben

Én soha nem állítottam, hogy egészségügyi alapigazságokat írok le és mindenki számára nyilvánvaló tényeket fogalmazok meg. Ez  a blog – Nili blogja – csupán az én tapasztalataim összegzése, egyetlen, vagyis az én nézőpontomból látva a dolgokat. Nem célom megbántani senkit, de óhatatlan, hogy néhányan meg ne sértődjenek.

Kamarás Pistiék szülésének története (“Adél, 2910gr, 52 cm“) különösen kedves volt nekem. Örültem a bizalomnak, mellyel kitüntettek, hogy segítsem őket életük e fontos pillanatában. Nagyon izgultam amiatt, hogy amikor ők elolvassák a bejegyzést, talán azt mondják majd, hogy nem azt érezték és látták, amit én átéltem velük. Hálát adtam az Istennek, hogy amint elolvasták az írást – megjelenés után azonnal! Pisti azt mondta: “Nem tudom, hogyan tudjuk ezt meghálálni neked! Szavakkal kimondhatatlan, amit te segítettél nekünk!”

Azóta három roma kismama is megkeresett, hogy legyek a szülésznőjük. Hát persze, hogy leszek! Örülök, ha segíthetek!

Az egészségügyről mindenkinek van véleménye. Ha a közelünkben lévő boltos nénit kérdezzük meg, éppen olyan tiszta képet festhet az egészségügyről, mint a szakrendelőnkben dolgozó ambuláns asszisztens, vagy éppen a barátnőm apukája, aki jogász. Mert mindannyian “ugyanabban a hajóban evezünk” – az egészségügyi ellátó rendszerben gyógyíttatjuk magunkat, ha szükséges. Én is jártam már szakrendelőben, dolgozóként és betegként egyaránt. Ezért megvan a magam véleménye. Örülök, hogy ezt megoszthatom mindazokkal, akik a blogot olvassák és örömmel várom a visszajelzéseket!

Ide írhatnak: niliblogja/kukac/gmail.com

Gondolkodjunk együtt, fogalmazzuk meg közösen a kérdéseinket! Hátha megtaláljuk néhányukra a helyes választ!

• A blog előző részei: 1. rész, 2. rész, 3. rész, 4. rész, 5. rész, 6. rész, 7. rész