Nili blogja

Fehérruhás isten leszek!/9.

2010. július 29. | so si?

Fáradt szakemberek, rossz ellátás, kiégés

nili blogja

Nili egy babával

A Genetikai ultrahangon töltött néhány napom tapasztalatai

Az asszisztens titkon iszik néhány kortyot, beszélni nem mer, csak sustorog. Látványosan udvarol és dicséri az orvost. Folyton rágja a szája szélét, idegesen nevet, olykor meg szinte sír. A doktor fogadja a dicsérő szavakat, de nem felel, inkább hibáztat, és lekezelően számon kér. Délután egy óra is elmúlt, de a munkatárs még nem is reggelizett. A betegek kígyózó sorokban várják a 18 hetes genetikai szűrést, az orvos egyre fáradtabb, a páciensek türelmetlenek. Az asszisztens kimenekül néhány percre. Hallom, ahogy egy kollégájával arról beszél, hogy nem bírja tovább, és hazamegy. „Z. doktornő ma elviselhetetlenebb, mint általában” – mondja, majd két kis csokikockával a kezében visszasomfordál a vizsgálószobába. Felmerül bennem a kérdés: miért nem tudnak jól együtt dolgozni azok a kollégák, akik napi 10-12 órát kénytelenek egy helyen eltölteni? Akik egymás munkája nélkül nem boldogulnak, és mivel más a feladatkörük, nem vehetik el egymás kenyerét, inkább kiegészítik egymást?Elvileg…

Nem akarok általánosítani, hiszen nem mondhatom, hogy minden kórházban ilyen felállásban, hasonló kapcsolatrendszerben működnek a dolgok. Bárhogyan is: a tiszteletet nem lehet kivívni félelemkeltéssel. A méltóság megtartása minden ember alapvető joga. Az egészségügyi dolgozóké is. Ha ezt azok, akiknek csapatként kellene együtt dolgozniuk, nem értik, hogyan tudnának megfelelő munkát végezni? Ismerniük kell(ene) egymás munkájának kompetenciáját, tiszteletben tartani a különböző személyiségeket, az ebédszünetet, vagy hovatovább a WC-szükségletet, az emberi esetlenségeket…

Mit lehet csodálkozni, ha ezek után a beteggel szemben az egészségügyi dolgozók közömbösek, hidegek, elutasítóak? Még jelen voltak a páciensek, amikor elkezdték őket szidalmazni egymás között: „Fogadjunk ő volt az, aki múltkor is elfelejtette elhozni a TAJ-kártyáját!”, „Nem több az IQ-ja hetvennél, irodai asszisztens” - utaltak egyes szám harmadik személyben a jelenlévő kismamákra.

Egyik kismama száznegyven kilométert utazott, a rá váró vizsgálat miatt. Az előző gyermekét 19 hetesen vetette el, mert az AFP-vizsgálat (a magzati máj által termelt alfa-fötoprotein nevű fehérje, melynek vizsgálatával genetikai betegségek szűrhetők ki) eredményei szerint magas volt a Down kór kockázata. Most ugyanezzel a problémával kellett szembenéznie.

Az anyuka a vizsgálat első pillanatától kezdve sírt. Az orvos erre ügyet sem vetett, nagy szakértelemmel megnézte a magzat paramétereit, majd azt mondta: „Most megvárom, míg az anyuka letörli a könnyeit. Igen, úgy…” – és orvosilag levezette az amniocentézis vizsgálat – egy vékony tűvel átszúrják a magzatburkot, és magzatvizet szívnak le az anya hasfalán keresztül – szükségességét. Elmondta, hogy ennek a vizsgálatnak viszonylag magas a vetélési kockázata (egy-másfél százalék). Láttam, hogy a kismama kérdezne még, de az orvos és az asszisztens ügyet sem vetettek rá. Én vettem a bátorságot, és mondtam, hogy kérdezzen nyugodtan. Ő azonban addigra a kérdései felét elfelejtette, arra az egyre pedig, amit végül feltett, nem kapott választ. A kismama egyedül maradt élete legnagyobb döntésével, anélkül, hogy a szakemberek a legcsekélyebb empátia jelét mutatták volna.

A belső feszültségeknek, vagy a súlyos anyagi nehézségnek, mely a kórházakat érintik, nem szabadna a betegeken lecsapódnia. A páciensek – akik hosszú évek óta fizetnek az egészségügyi szolgáltatásért – alapvető joga a megfelelő egészségügyi ellátás, amely nem merülhet ki abban, hogy kezelik a sebet, vagy elmondják a diagnózist, esetleg tájékoztatást adnak a szükséges beavatkozásról. Az ember nem csupán test, hanem lélek és szellem is (holisztikus betegségszemlélet). Ezért nem lehet csupán egyetlen lehetséges diagnózis. Látni kell, hogy fél, és a doktoroktól reméli a helyes válaszokat. A mai napig ezt tanítják a különböző oktatási intézményekben, de sok esetben, mire a tanulók eljutnak a kórházakba, nagyon hamar elfelejtik a tanultakat és a helyi protokoll szerint „közönyössé válnak”.

Tisztelet. Kegyelet. Odafigyelés. A méltóság megtartása – vagy ezek hiánya. Ezek a dolgok nem kerülnek semmibe, de mindezek nélkülözése felbecsülhetetlen károkat okoz.

Ezen a napon tizenkét nőgyógyászati kisműtétet (amniocentézis) végeztek el. A vizsgálatokra váró kismamák félelemmel és aggodalommal telve érkeztek. Beszűkült tudatállapotban vártak egy olyan beavatkozást, amelyről nem tudhatták teljes bizonyossággal, hogy eredményes lesz-e a kért diagnosztikai vizsgálat, vagy felesleges kockázatnak bizonyul? Minden esetben történt informális tájékoztatás, de a bátorító mosoly, a kézfogás, a kedves szó, az együttérzés legtöbbször elmaradt. Az ilyen helyzetekben a beavatkozást végző team-től elvárható lenne a pszichés támogatás a kismamáknak. Ha tehetném, kötelezővé tenném a „minden páciensnek jár egy mosoly a kezelés során” – elvet. Hiszen ha ilyen elvek szerint dolgoznak, nagyobb eséllyel várhatják, hogy ők is ezt kapják, amikor orvosi vizsgálatra szorulnak majd.

Egy gyermek intenzív osztályon (PIC) dolgozó szakasszisztens azt mondta nekem nemrég: „Aki az egészségügyet választja, azt is vállalja, hogy egy életen át szegény marad.” Szomorú summája ez egy nagyon fontos szakmát és egyben hivatást választó ember életének. Kilencven dekás gyermekeket szakszerűen képes lélegeztetni, de ez a tudás sem teszi méltóvá őt arra, hogy saját gyermekei büszkék legyenek rá! Ők ugyanis csak azt látják, hogy anyjuk soha nincs velük, illetve ha otthon van ,mindig kimerült, ugyanakkor mégsem vehetik meg maguknak azt, amire leginkább vágynak, mert nincs pénzük rá… Ilyen körülmények között néhány év alatt kiéghet az egészségügyi dolgozó.

Könnyű lenne azt mondani, hogy az egészségügyi rendszer alacsony színvonalának egyetlen oka a hatalmas anyagi nehézség, mellyel a kórházak nap mint nap kénytelenek megküzdeni. Már-már közhelyes az a tény, hogy az alkalmazottak „éhbérért” dolgoznak, nincsenek motiválva anyagilag, ugyanakkor folyamatosan hatalmas fizikai, és pszichés terhelésnek vannak kitéve.

Én mégis azt gondolom, elsősorban azokkal a nehézségekkel kellene szembenézniük az egészségügyi dolgozóknak, amikhez nem anyagi támogatás szükséges. Az ő munkájuk által formálódik az egészségügyről kialakult közvélemény, ugyanakkor ők mindannyian igénybe vevői is ezeknek a szolgáltatásoknak, tehát maguk miatt sem mindegy, hogyan viselkednek az egészségügyi közegben.

Az alapvető emberi értékek, mint az emberi méltóság, egyenlő bánásmód, tisztelet, nem pénzzel megfizethető dolgok. Sem az egészségügy szegénysége, sem a szakmunka értéktelensége nem jogosít fel senkit a tiszteletlen, kegyelet nélküli viselkedésre.

Szerintem.