Nili blogja

Fehérruhás isten leszek!/11.

2010. augusztus 12. | so si?

Három diplomával sem vagyok elég jó nekik

nili blogja

Egy nap, mikor bementem a munkahelyemre, nagyszerű hírrel fogadtak a kollégák: már nem vagyok egyedül gyakorló szülésznő. Éljen! – most végre megtudom, hogy mindenkinek az a bánásmód jár-e, mint nekem? Csak én vagyok túlságosan érzékeny, és a szívem mélyén megbúvó sértettség  nem is jogos és nem a személyemnek, vagy a származásomnak tudható be az elmúlt néhány év tapasztalata.  Én a szülőszobán dolgoztam, a legfelső szinten, ő az ultrahangon kezdett, az alagsorban. Éppen csak egy pillanatra futottunk össze, hogy köszöntsük egymást. Fiatalabb, fehérbőrű, gesztenyebarna rövid hajú, vidéki lány.  Eltelt egy hét is, mire végre ő is felkerült a szülőszobára. Az első meglepetésem az volt, ahogyan őt köszöntötték, mint egy régen látott ismerőst: Viki, de jó, hogy jöttél! Hogy vagy? – ölelték keblükre.

Nili munka közben

Nili munka közben

Én meg visszaemlékeztem, hogy hányszor nem köszöntek nekem, amikor én hangosan búcsúztam el, vagy köszöntöttem a híres szülésztársaságot. Egyik esetben, amikor véget ért a műszakom, valószínűleg nem köszöntem el elég hangosan, ezért visszahívtak. Igen, visszaszólítottak a folyosóról: Héj, gyere csak vissza! – mondták. Kénytelen-kelletlen visszafordultam és végigkopogtam a folyosón a csinos nyári civil ruhámban, kopogós cipellőmben. Ők meg kioktattak: A magyaroknál köszönni illik, ha elmegy az ember! Megmondtam nekik, hogy ez a sértés nem ért célt, mivel én  pont a “köszönős fajtából” vagyok, csak bizonyára ők annyira megtanulták a hangomat elengedni a fülük mellett, hogy már meg sem hallották, amikor elbúcsúztam.

Tehát Vikit mindenki ismerte és szerette. Mint kiderült ő is pont annyi éve volt a kórházban a gyakorlaton, mint én. Tehát elvileg, mindkettőnk egyforma eséllyel indult. Aztán elkezdődött: „Viki kérlek csináld meg ezt, vagy azt, vagy kösd be az infúziót, vagy segíts nekem…!”  Két dolog zavart ebben: tőle szépen kértek, tőlem szinte soha. Nekem lopnom kellett a kis felelősséggel járó feladatokat is, őt utasították a nagyobbak elvégzésére. De a legrosszabb az volt, amikor azt mondták neki, hogy írjon alá. „Nyugodtan írd alá a kórlapot, a ctg-t, stb, aztán bocsásd el…!” Nekem a legkisebb vizsgálatról is referálnom kellett, aláírás soha szóba sem jöhetett. Képzeljék el, ott álltunk egymás mellett, neki szóltak, engedtek, támogatták, én meg segíthettem neki. A gyakornok gyakornokának éreztem magam. Kedves roma társaim, ismerős az érzés ugye?

Kezdtem azt érezni, hogy ennél lejjebb nem nagyon van. Nemcsak elkeseredtem, de dühöt is éreztem: ezért tanultam öt évet a Semmelweis Egyetemen, miközben Vikinek még diplomája sem lesz, mert ő egy felsőfokú képesítést adó tanfolyamot végez csupán? Hát ezért van nekem bölcsész-, meg újságíró diplomám, kitűnő minősítéssel? Öt évig töröltem a vért, majdnem három diplomával, meg szolgáltam a „nagyságosokat”, akiknek soha nem lesz fele annyi képesítésük sem, mint ami nekem van??? Ők valószínűleg soha nem fognak annyit tanulni, dolgozni és eltűrni, mint én. Mégis engem aláznak meg nap, mint nap.   Megkérdezhetnék tőlem az olvasók, hogy miért nem mondtam meg nekik, hogy én milyen magasan kvalifikált vagyok? Nos, tényleg nem mondtam meg. Mert végig azt gondoltam, hogy csupán a kitartó és alázatos munkám elég lesz arra, hogy megbecsüljenek, és tiszteljenek engem. Sőt, ha valamire büszke vagyok az inkább az, hogy az egyetemen 4,8-as átlaggal sikerült elvégeznem szinte minden félévemet, úgy, hogy közben mindvégig gyermekeket nevelő, dolgozó anya voltam. El sem tudom mondani, ez mennyi lemondást, és áttanult éjszakát, meg nappalt kívánt meg tőlem! Na és most lehet mondani: „cigány létemre”.

Körülbelül három hetet töltöttünk ugyanazon az osztályon a fiatal diáklánnyal. Eleget láttam, eleget tapasztaltam. Láttam, hogy hogyan bánnak a romákkal és tapasztaltam, hogy hogyan bánnak velem. Még egy utolsó feladatom volt ebben a kórházban és az nagyon fontos volt számomra, hogy éppen ebben a kórházban végezzem el: a szakdolgozatom kutatási részét. Talán emlékeznek még, a téma, amivel foglalkozni akarok: A romák és az egészségügyi dolgozók kommunikációja.

Nili optimistán látja a világot...

Nili optimistán látja a világot...

Eldöntöttem, hogy megkérdezek legalább tizenöt roma családot, főként az anyákat, a terhességük kiviselésével kapcsolatban, a doktorokkal és a szülésznőkkel kapcsolatban megélt tapasztalataikról. És természetesen megkérdezem az egészségügyi dolgozókat is, hogy ők hogyan és miként viseltetnek a roma páciensekkel szemben?

Tudtam jól, hogy a legmagasabb vezetői engedélyekre lesz szükségem, hogyha bármit is szeretnék kérdezni bárkitől, mert a jóindulatra nem nagyon építhetek. Úgyhogy idejében elkezdtem a kérvényezést és hosszú heteken át a munka mellett mást sem tettem, csak végrehajtottam a kéréseket, amelyeket állítottak velem szemben. Utána viszont szabad utam volt a kórházban.  Úgy döntöttem, megkérdezem az osztályvezető főorvost és a szülészeti főnővért is. Gyönyörű védőbeszédet hallottam tőlük a roma tradíciók és hagyományok védelmében.

„Ja, igen. Hát a romák sokkal hangosabbak, kiabálnak szülés közben, nehezebb velük bánni… De ezzel nincsen semmi gond!” – mondja a főnővér.

Ugyanerre a főorvos: „Nem, nem találtam semmi olyan nagy különbséget. Ezt embere válogatja, van amelyik tanultabb, az jobban tud viselkedni, van, aki nem. De az engem nem is érdekel, én tudom a dolgomat, és kész.”

De jó, hogy ilyen toleránsak a szakemberek, velünk, „nehéz magatartású” emberekkel szemben. Még hiteles is lenne a véleményük, ha nem tudnám, hogy ők ketten viszik a fizetős roma betegek nyolcvan százalékát. Ez – higgyék el – nem kevés, de nagyon sok! Azt tudják a kedves olvasók, hogy a romák, akik közül legtöbben az átlag életszínvonal alatt kénytelenek élni, a leginkább elkötelezett hívei a paraszolvenciának? (lásd: A Romák összegzett élményei, az egészségügyben tapasztalt hátrányos megkülönböztetésről, 2001) Ez érthető, hiszen a cigányok nagyon is érzik, hogy sok esetben származásuk miatt hátrányosan megkülönböztetik őket, ezért ha csak egyetlen lehetőségük is lesz, fizetnek hálapénzt, hogy mindezt kompenzálják. Ezt tapasztalatból tudom. Az én édesanyám, aki igen beteg, egy nagyon szegény sorsú cigányasszony. Nem egy alkalommal fizettem ki én (vagy testvéreim), az orvosnak szánt hálapénzt, ugyanis anyám az utolsókig ragaszkodott ehhez, a jobb ellátás reményében. Ó, és mennyiszer fizettünk teljesen feleslegesen!

Az egyik doktornő (az, aki “a cigányokat kaparja”), azt mondta,hogy ő általában még kedvesebb is a romákkal, mint a többi beteggel, merthogy fél tőlük, mivel erőszakosak és agresszívek. Őszintén sajnálom, hogy a doktornő fél tőlünk, „vad emberektől”, de azt még inkább, hogy sem ő, sem pedig a kollégái (egyetlen megkérdezett sem) tud gyakorlatilag semmit a roma hagyományokról, a különböző csoportokról, a szülési szokásokról, nyelvi különbözőségről, vallásosságukról, mentalitásukról, és még sorolhatnám tovább  – a kérdőívben szereplő válaszok alapján.

Pedig, ha csak annyit tudnának, hogy a romák sok esetben nem azért kiabálnak, vagy beszélnek hangosabban, mert valakit meg akarnak verni, illetve nem azért nem vetkőznek le a „barbár” férjük és az orvos előtt, mert tiszteletlenek, hanem azért, mert náluk ez nem szokás, mivel szemérmesek, illetve éppen, hogy a tisztelet jele náluk. Ha mindezeket sejtenék, talán nem lennének annyira dühösek, ha ezzel találkoznak, és nem félnének annyira. De így nehéz kommunikálni, amikor az első kézfogásnál mindkét fél részéről csak tetemes mennyiségű előítélet cserél helyet.

Nili pesszimistán látja a világot...

Nili pesszimistán látja a világot...

A legszomorúbb az, hogy mindkét vezető beosztású egészségügyi dolgozó egyet értett abban, hogy a romákról semmit nem kell tudniuk ahhoz, hogy megfelelően kezeljék őket. Ezt azzal magyarázták, hogy ők embereket kezelnek, nem nemzetiségieket. Nem értették, (vagy nem akarták megérteni azt), hogy a legtöbb előítélet azért lehetséges, mert tapasztalataikból kialakítottak egy féligazságot, és abból felépítettek egy teljesen valótlan, hazug képet, amely maga a sztereotípia. Ezeket lerombolni a megismerés útján lehet, de kell(ene) hozzá némi nyitottság is.

A főorvos úrtól kértem egy külön meghallgatást. Nem volt könnyű ezt a döntést meghozni, de úgy gondoltam elég sokáig tűrtem és tényleg hosszútűrő voltam. Igyekeztem minden szemszögből megvizsgálni a felém áramló előítélet okát, de néhány év után eljött az idő, amikor a legfelső vezetéshez kellett fordulnom az aggályaimmal. Elmentem hát hozzá.

- Mennyi ideig fog tartani ez a beszélgetés, mert maximum öt percem van! – mondta.

- Akkor már megyek is, mert sajnos öt perc nem lesz elegendő. Majd egy másik alkalommal talán, ha Önnek megfelel.

- Na jól van, maradjon. Csak gyorsan!

- Igyekezni fogok – feleltem. És tényleg igyekeztem tárgyilagosan, összeszedetten, de határozottan elmesélni az én kálváriámat és feltettem a kérdéseimet.

- Sajnálom! – mondta.  – Hát, vannak, munkatársak, akikkel nagyon nehéz.

- Azt gondolom, hogy ez nem a munkatársak közötti kommunikáció nehézségének tudható be, hanem annak, hogy roma vagyok.

- Ó, ezt ne! – mondta. – Kérem ne, húzzon erre egy olyan dolgot, ami nem igaz. Vannak, olyan emberek…

- Ne haragudjon doktor úr, de engem tolvajnak neveztek, megaláztak, a jelenlétemben lecigányoztak, úgyhogy nem gondolnám, hogy ez csupán általános közönyösség lenne!

- Igen, és mit vár tőlem?

- Én, kérem, azért kerestem meg Önt, mert itt tanultam négy évig és ezért nagyon hálás vagyok. Mindent, amit a gyakorlatból tudok, itt szereztem. De még nagyon sok a tanulnivalóm. Csak lehetőséget szeretnék kapni, hogy tanulhassak. Az nincs rendjén, hogy a negyedik év végére is ott tartsak, hogy titokban végzem a munkám nagy részét. Lehetőséget szeretnék kapni, hogy jó szakember válhasson belőlem, azáltal, hogy maguk közé engednek, és így pironkodás nélkül tanulhatok.

- Én nem ígérhetek semmit. De ha rajtam múlik, én nem leszek a gátja!

Kiszédültem a szobájából. „Most mi van?” Rájöttem, hogy ez az ember tisztára mosta a kezeit és biztosított arról, hogy ő semmit nem hajlandó tenni az érdekemben és gyakorlatilag magamra hagy. De sajnálja. Tehát belátja, hogy velem nem  megfelelően bántak, és habár ő nem fog velem diszkriminatívan viselkedni, semmit nem tehet az előítéletes kollégák magatartása ellen.

Elmegyek – döntöttem el.

Voltak azért pozitív tapasztalataim is. Az egyik doktornőt az is érdekelte, ki vagyok én, és hogyan jutottam idáig? Szívesen meséltem neki néhány epizódot az életemből és avattam be abba a rögös életútba, melyet a magaménak mondhatok. Ez a doktornő, akivel azóta is sokat dolgozunk együtt, a nyakamba borulva sírt a hallottak után. Valóságos könnyekkel adott hálát a sorsnak, hogy vagyok. Úgy örült a sikeremnek, mintha az az ő, vagy a lánya sikere lenne. Nem is hittem, hogy mindez velem történik! Nyitott volt a megismerésre, a romák színes személyiségének az elfogadására. Sokat tanultam, és tanulok a mai napig tőle.

További cikkek a rovatból
Szertartások a halál után egy cigány családban Szertartások a halál után egy cigány családban
Eddig csak tanítottam erről a témáról. Néhányszor átéltem közeli családtagomnál a rítusokat, és végig is követtem őket, de soha nem váltam még szerves részévé.
Kovács Ilona fájó emlékére Kovács Ilona fájó emlékére
Két napja hívott telefonon. Szégyelltem is magam, mert én szoktam őt hívni, hogy ne neki kelljen költsége, de most ő keresett előbb. Visszahívtam gyorsan. Napok óta nem beszéltünk, ami ritkaság, mert szinte mindennap hívom, de: Mostanában napi húsz órát dolgozom, s aludni sincs időm – magyarázkodtam.
Színház élmény a Gellért-hegyen Színház élmény a Gellért-hegyen
– Come, come! Sit down, please! This is my Ppppub! – invitál tört angolsággal, a szabadtéri előadás egyik színésznője (Lovas Emília), a képzeletbeli kocsma tulajdonosa. A többi nézővel együtt, mit sem sejtve, leülünk a fűre, vagyis a kocsma legjobb asztalához, ahol éppen a konfliktus kellős közepébe csöppenünk.
Örök megvetés hulljon a fejetekre! Örök megvetés hulljon a fejetekre!
A Budapest Környéki Törvényszék augusztus 6-ára tűzte ki az elsőfokú ítélet kihirdetését a romák elleni, hat halálos áldozatot követelő támadások ügyében.
Elég már a megjátszásból Elég már a megjátszásból
Tavaly írtam egy blogbejegyzést Szilveszter alkalmából. Önvallomás volt és egyben felszabadító fogadalomtétel. Abban a bejegyzésben bevallottam, hogy időnként nem cselekszem a társadalom által meghatározott „helyes” mérce szerint, sőt hibázom, néha vakmerőségből és csak azért is felszabadítom magam a konvenciók alól. Nem akarok, és nem tudok mindenki előtt tökéletesnek és tisztességesnek látszani. Elég, ha annak látnak, aki tényleg vagyok, esetlenül és vétkesen, de őszintén és nagyon is emberien. Első leszek a tökéletlenek között.
Emberek vagyunk, segítenünk kell egymáson! Emberek vagyunk, segítenünk kell egymáson!
Önnek mi jut eszébe Romániáról? Valószínűleg sokan nem választanák elsőre a legkívánatosabb turistacélpontnak. Számomra mégis egy megvalósult álom helyszíne, ahová lehetőségem nyílt most elutazni egy tíznapos tréning alkalmából. A Roma Youth – European Youth elnevezésű tréninget a román származású cigány ember, Daniel Derbeldinger szervezte, hét ország küldötteinek részvételével
Mi lesz holnap? Mi lesz egy év múlva? Mi lesz holnap? Mi lesz egy év múlva?
Nincsenek túl sokan, kilenc-tíz gyermek összesen. Középiskola előtt állnak szinte mind. Ismerik egymást évek óta, együtt élnek a bentlakásos iskolában, Nógrád megyében. Igazán tudhatják, hogy mi a másik álma, vágya, gondolata.
Szabadságot Geréb Ágnesnek! Szabadságot Geréb Ágnesnek!
Engedjék meg nekem, hogy egy kicsit elkanyarodjak választott témámtól, a Tudatos Családtervezéstől. Ugye ismerjük a történetet Geréb Ágnesről, a szakemberről, aki merészelt másként gondolkodni.
Abortusz ügyekről Abortusz ügyekről
Zeng a sajtó, mindenhol az orvosról beszélnek, aki több mint száz magzatot vett el, illegálisan. Engem, mondjuk, érdekelne, mi bántja jobban a közvéleményt: hogy megtette, vagy hogy nem jogszerűen? Magyarországon szigorú rendje volt eddig is a terhesség-megszakításoknak. Most még ezen is szorítani szeretne a kormány, elmenve egészen az abortusz tilalmáig.
Tudatos Családtervezés IV. Tudatos Családtervezés IV.
– Most maga igazából mit csinál nálunk? – Hozzátok jöttem, hogy együtt játsszunk. – De mit fogunk csinálni? – Hát, beszélgetünk kicsit. Kezdjük is!
Blogok
Nótár Ilona blogja
És változunk Idősíkok között
Bogdán Péter blogja
Megmaradunk egymásnak örökre! Egy kisvárdi jány

Támogassa a Sosinet.hu-t!
Ajánló
1/3
Kövess minket
Partnereink
Támogatóink