Fehérruhás isten leszek!/13.

Gombokat nyomkodok

NILI BLOGJA

Reggel hétre érkeztem a munkahelyemre, lementem az alagsorba, ahol hozzá készültem a vérvételhez. Máig izgulok, ha vért kell vennem. Nem ez az első, nem is a huszadik vérvételem volt az aznapi, de azért remegett a kezem, amikor előpakoltam. Nem akartam felesleges fájdalmat okozni a kismamáknak, akiknek egy „béna” szülésznőn kívül is van éppen elég bajuk.  Persze, a félelmeimet igyekszem magamban rendezni. Azért az segít, hogy tudom, nemcsak én vagyok egyedül ilyen. A szülészeti osztály főnővére is be szokott segíteni a kígyózó sorokban álló kismamák vérének levételébe. Ő árulta el az egyik asszonynak, aki rettegett a tűtől, hogy nincs egyedül a félelmével, mert ő éppen annyira izgul. Úgyhogy bátorodjon a kismama szíve, mert ketten már túl sokan vannak a félelemre!

Nem tudom, hogy tényleg csak bátorításnak szánta-e ezeket a szavakat, vagy őszinte volt-e a huszonéves tapasztalattal rendelkező nővér, engem mindenesetre megerősített: hogyha ő megengedheti magának ezt a luxust, akkor engem ez az érzés talán még jobb szakemberré tehet. Szépen haladtam is a munkával, amíg le nem ült a székemhez egy kemoterápiás kezelésen túlesett hölgy. Tőlük tényleg rettegek, mégpedig azért, mert ez a szer szétégeti a vénákat, és nagyon nehéz megszúrni úgy, hogy az ér fala ne szakadjon át. A hölgy mondta, hogy a kezelése fél éve volt. Erre letettem a tűt meg a mandzsettát, és kértem, hogy várjon egy kicsit, amíg a kollégám végez, mert ő sokkal tapasztaltabb nálam, és megkérem, hogy vegye le helyettem a vért. A kismama köszönte szépen, de inkább azt kérte, hogy én csináljam. Mit tehettem volna ezek után?  Szerencsére a kollégám meglátta a félelmet az arcomon, odajött hozzánk, és ezt mondta: „Ne nézd a karját, mert nem fogod látni a vénát. Fogd meg és tapintsd ki! Érezni fogod!” Megmutatta. „Na – gondoltam – eddig legalább a szememben bízhattam…” Kitapogattam, mondjuk, hogy éreztem. De aztán lefújtam a fertőtlenítő oldattal a bőrét, és persze, ez után már nem nyúlhattam hozzá, így aztán bár nem láttam, azért szúrtam. Nem jött a vér. Kicsit megmozgattam a tűt, erre végre lassan elkezdett csöpögni. Mindenki boldog volt, de legfőképp én. „Jó a kezdet.” – gondoltam – Ma jó napom lesz.”

A vérvétel fél kilenc körül befejeződött. Összepakoltunk lent, aztán siettem fel a szülőszobára. Miután minden dolgozónak hangosan köszöntem (ezzel egyszersmind jelezni szoktam, hogy itt vagyok, számíthatnak rám), megkérdeztem, hogy segíthetek-e valamiben, majd végig jártam a vajúdó asszonyokat. Ez fontos része a napomnak, hiszen ekkor derül ki, hogy milyen feladatok várnak rám. Benyitok, köszönök, bemutatkozom mindenkinek, és elmondom, hogy én is itt leszek velük, és felajánlom számukra a segítségemet. Aznap találkoztam egy „primiparával” (először szülő nővel), jó fájásokkal, álló burokkal (még nincs magzatburok repedés) érkezett, a magzat fej végű (a magzat helyzete az anya gerincéhez viszonyítva), hosszfekvésben (baba gerince az anyáéval párhuzamos) helyezkedik el. A másik szobában egy elektív császármetszésre (előre eltervezett szülést befejező műtét) készültek elő, a harmadikban pedig egy multipara (többedszer szülő), második gyermekét váró, éjszaka érkezett kismama feküdt, szivárgott a magzatvize, a fájásai rendszertelenek voltak, 4 cm-es méhszájtágassággal. A legszélső szobában ismét egy multipara, a magzat medencevégű fekvésben, jó életfunkciókkal, átlagos magzati súlyt számoltak az ultrahang alapján, panaszmenetes terhességet követően, a negyvenedik héten spontán szülésre készülünk. Izgalmas feladat.

Amíg valamelyik szobában megindul a szülés, én teszem a dolgom. Felteszem a Ctg-ket az újonnan érkező ambuláns kismamákra (akik csak vizsgálatra, vagy konzultációra érkeznek a kórházba), segítek néhány vizsgálatnál, feltöltöm a gyógyszerkészletet minden vajúdóban, sterilizálok, összekészítem a szülésvezetéses és suturás (varró) tálcákat, beviszem a gépbe a kismamák adatait, és így tovább.

A szülésznőkkel nem volt olyan szerencsém, mint kora reggel a kismamával. Ők nem bíznak bennem annyira.  De aznap ott volt a Főorvos úr is. Ennek örültem. Akkor mindig rendesebbek, vagyis inkább óvatosabbak velem kapcsolatban a kollégák. Nem kiabálnak, nem ugráltatnak nyilvánosan… És engedniük kell, hogy része legyek mindegyik szülésnek. A Főorvos úr nem csupán engedi, hogy benn legyek egy-egy vizsgálaton, hanem megköveteli, hogy mellette legyek és tanuljak. Nem kezel egyenrangú munkatársként, de elfogad a csapata tagjának. Nekem ez most éppen elég.

Az idő hamar eltelik, a császáros kismama már rég a kezében tarthatja a kisbabáját, mire megindul a szülés az egyik vajúdónknál. Sajnos nem halad jól a kitolási szak (ez a méhszáj eltűnésétől a magzat megszületéséig tart, első szülőknél akár negyven perc is lehet). Ez a szülés legnehezebb és legfárasztóbb szakasza, de a legeredményesebb is, hiszen a „Végeredményt” nemsokára a kezében tarthatja a kismama. A medencevégű baba, egyszerű fartartásban van (amikor a baba elől fekvő része a far), de ez a szülés még így is fájdalmasabb, és hosszabb ideig tart a vajúdás, mint egy normál fekvésben lévő magzat estében. A főorvos úr az anya jobbjánál, a szülésznő a két láb között, én a baloldalon, a ctg fejjel a kezemben.

-         Valakinek az anya vállaihoz kellene menni, hogy segítsen előrenyomni a magzatot!

-         Én itt vagyok  – mondom bátran.

-         És mit akarsz csinálni? – így a szülésznő.

-         Hát, amit a Főorvos úr mond. Odaállok, nyomok.

-         Á, hagyjuk. Nem tudja. Hívjuk be a Marikát. Marika!! (Ő a másik szülésznő

-         Igen? – kérdi ő.

-         Segíteni kellene. Medencevégű fekvés.

-         Igen, és? Mit tudok én segíteni?

Ekkor elmondták neki, hogy mit kellene tennie, odament, csinálta. Dühös voltam, mert ezt elméletben én is tudtam, és ha kapok egy kis bizalmat, a gyakorlatban is megpróbálhattam volna. Mindegy, szerencsére a baba megszületett. Az Abgar-tesztje (az újszülött fizikai állapotának felmérése: légzés, izomtónus, szívverés, reflexek, bőrszín alapján) 10/8, öt perccel később 10/9. A babát én fürdettem, felöltöztettem, és az anya kezébe adtam. A gátmetszés elég nagy lett, így a sutura (varrás) hosszadalmas és fájdalmas volt. Végig az anya mellett maradtam.

Nem sokkal később megindult a szülés az első gyermekét váró kismamánál is. Itt nem a Főorvos úr vezette a szülést, hanem egy középkorú doktor, akivel szültünk már máskor is együtt, ismertem a stílusát, és tudtam, hogy mire számíthatok. A magzat feje elakadt a szülőcsatornában. A szívhang kezdett lassulni (bradicardia: a szülés során a magzati szívhang tartósan 120 alatti frekvenciára esik vissza). A szülésznő várt volna, de az orvos vákuumot sürgetett (vákuum extrakció: szülést befejező műtét, ha a magzati koponya az anyai medence kimenetében van, a magzat elakad és oxigénhiányos állapot lép fel). A baba koponyájára egy gumiharangot helyeznek, a harang és a koponya közül kiszívva a levegőt, vákuumot hoznak létre, és ezzel „rögzítik” a baba fejét. Az orvos a harang nyelét fogva „kihúzza” a babát, segíti a gyors megszületését (ez általában 1-2 fájás alatt meg is történik).  Nem olyan veszélyes, mint amilyennek így leírva tűnik. Gyors, precíz, nagy szakértelmet igénylő beavatkozás.

-         Hozd a vákuumot! – mondják nekem.

Szaladtam. Már bízták rám máskor is ezt a nemes feladatot, így tudtam hol találom, és mit kell tennem vele. Betoltam a gépet, és csatlakoztatni akartam a szerelvényeket. Erre a szülésznő kiabálni kezd a takarítónő után. Nem tudtam mire vélni. Itt van egy szülő nő, aki halálosan szenved, ki van merülve, a kitolási szaknál tart, de meg van rémülve, mert a babája harminc perce nem tud megszületni, erre a szülésznő a takarítónőt keresi. Amaz gyorsan jött. Kivette a kezemből a vákuumharangot. Azt hittem, félreértés. „Kicsit túljátsszák a szerepüket a munkatársak” – gondoltam, ezért szóltam neki, hogy ezt csinálom majd én, de mielőtt bármit is kezdhettem volna, a másik szülésznő helyre tett:

-         Tudod mit? Segíteni akarsz? Rád bízok egy fontos feladatot.

-         Készen állok – mondtam mosolyogva.

-         Menj oda a géphez. Ott van az a piros gomb. Ha szólok, nyomd meg a gombot, ha intek, húzd ki a konnektorból a csatlakozót, de azonnal!

A takarítónő lett az asszisztens, én meg kaptam egy „igen fontos” feladatot: nyomogathattam a gombot, és kihúzhattam a csatlakozót. Szuper. A megaláztatás egy új szintje. „Szeretem a szakmám” – sóhajtottam.

Másnap és harmadnap lementem a Gyermekágyra (ahol a kismamák az újszülötteik együtt lehettek), és meglátogattam azokat a csecsemőket, akiknek a születésénél ott lehettem. Aztán persze siettem vissza a Szülészetre, hátha ismét akad valami „fontos” feladat.

• A blog előző részei: 1. rész, 2. rész, 3. rész, 4. rész, 5. rész, 6. rész, 7. rész, 8. rész, 9. rész, 10. rész,

11. rész, 12. rész