Zongoratorlasz ifj. Suki Andrással

Suki András

„Elképesztő, miért zárják le már megint az Andrássy utat” – olvasom a neten az írás címét, és sebtében bele is merülök az olvasásba, gondolván, hogy valami szenzációt rejt az újságcikk. „Zongorákat helyeznek az utcára, és azokon neves művészek játszanak” – írja a portál. Ez nem is olyan elképesztő, hiszen egy héttel korábban Pécsett is ez történt, sőt, megfűszerezték azzal, hogy civilek is játszhattak. Na, ez nem nagy kunszt, láttunk már ilyet – olvastam tovább, szenzációéhesen, mígnem a „fészbukra” klikkelve egy értesítést találtam az üzenőfalamon, amelyben az ifjú, tehetséges zongoraművész, Suki András hív meg vasárnap estére, az Andrássy úti programra. Na, mindjárt érdekes lett a dolog, hiszen András kollégám a Rádió C-ben, a Muzsika hangjai című komolyzenei műsor szerkesztő-műsorvezetője. Bár régóta együtt dolgozunk, élőben még nem hallottam játszani, pláne nem az utcán.

A kellemes kora őszi zenés sétát semmi nem zavarta meg, még a forgalmat irányító rendőrök is otthon felejtették a zordabbik arcukat. Az Oktogonnál kislányom rögvest kiszúrta az út szélén álldogáló hintók elé fogott pacikat, tehát egyértelmű volt, hogy megálltunk lovakat csodálni és etetni. „Adhatok neki csipszet?” – kérdezte a kocsistól Brigi. „Igen, de csak óvatosan” – mondta a kocsis. Simogattunk, etettünk, boldogok voltunk, hogy megérinthettük Királyt. Közben a friss őszi szellő édes-bús bárzenét hozott egy nem túl távoli színpadról. Végre sikerült kiimádkoznom a lovat Brigi karmai közül, és elindulhattunk valódi célunk felé. A zongoraszó egyre hangosabbá vált, és ismerős dallamok szálltak Nyári Károly tolmácsolásában az Andrássy úton. „Oda vagyok magáért” – énekeltük a zenére. Kicsit megálltunk ennél a színpadnál, hiszen ki tudna tovább menni, amikor fiatalsága „örökzöld” dallamait hallhatja. A színpad körül rengetegen ültek, és hasonlóan hozzám, boldogan dudorásztak. A koncert végeztével a következő színpadon megpillantottuk Suki Andrist, szerencsére, csak a bemutatkozásról késtünk le, Andrist pedig nekem nem kell bemutatni.

Csodálatos volt a koncert, Beethoven, Chopin és Gershwin műveit szólaltatta meg mesterien. A nézők között láttam Andris családját is, szerettem volna találkozni velük az előadás végén.

„Gratulálok Andris, nagyszerű voltál” – lelkendeztem. „Nagyon köszönöm, és azt is, hogy eljöttetek” – válaszolta szerényen a művész. Aztán odament a családjához és fogadta a többi rajongóját. Ekkor léptem oda az édesapjához. „A családban már tradíciónak számít, hogy a gyerekeket zenésznek nevelik. Miért fontos, hogy ezt a pályát válasszák?” – kérdeztem tőle. „Ezt kaptuk mi is a szüleinktől. A zene egyfajta érzékenységet, intelligenciát fejleszt a gyerekben, és ha még tehetséges is, akkor mindent megteszünk annak érdekében, hogy sikeres legyen” – mondta büszkén idősebb Suki András, aki mellesleg a 100 tagú Cigányzenekar koncertmestere, és a Rajkó Zenekar művészeti igazgatója.

„Hogyan lett Andrisból zongorista, hiszen te hegedűs vagy?” – kérdeztem. „Igen, próbálkoztunk hegedűvel is, kapott egy egészen kicsit, és tanult is rajta pár évet, de láttuk, hogy ez nem fog menni. Ezután gondoltuk, hogy megpróbáljuk a zongorát. A feleségem, Éva kitűnő zongorista, így ő vette kézbe a gyerek zenei nevelését. Így rólam lement a gond” – meséli nevetve. „De ahogy látod a feleségem jó munkát végzett, hiszem a fiam elvégezte a Zeneakadémiát, zongoraművész lett, és tanít is” –mondja büszkén a papa a fiára nézve.

Ekkor csaptam le Andrisra. „Hogy sikerült a koncert?” – kérdezem. „Az ember mindig talál hibákat, de ez szerintem jól sikerült, a kicsit hideg időjárás ellenére is” – mondja, miközben már várnak rá ismét, hogy gratuláljanak neki. Azért még néhány kérdés bele fér. „Nem lett volna egyszerűbb cigányzenésznek lenni, akár csak édesapád?” – kérdeztem tőle kíváncsian. „Az igaz, hogy sokat kellett dolgoznom, és nem csak nekem, hanem az egész családnak. Anyukám felügyelte a gyakorlásaimat, ő tartotta a kapcsolatot a zenetanáraimmal, ő készített fel lelkileg a megmérettetésekre. Apukámnak sem volt könnyű, hiszen ő kereste a pénzt minderre. Hogy miért nem lettem cigányzenész? Mert zongorista lettem, és a cigányzenében ez nem szokványos hangszer. Azt nem mondanám, hogy könnyebb cigány zenét játszani, de az biztos, hogy más. A cigányzenében erősek az improvizatív elemek, a klasszikus zenében pedig a pontosságra kell törekedni. Egyik sem könnyű” – mondja Andris. „Gondolom, azért szereted a cigányzenét, még ha nem is játszod” – vetem közbe. „Nagyon szeretem, hiszen muzsikus családban nőttem fel, tehát ismerem és szeretem ezt a műfajt. Sajnos, játszani csak ritkán, családi ünnepségek alkalmával van csak lehetőségem, de akkor aztán mindent bele!” – meséli nevetve Andris.

„Mit jelent az, hogy muzsikus család?” – kérdezem Évát, Andris édesanyját. „Azt, hogy a család a muzsikálásból él. Régen csak a cigányzenéből, de manapság, mint ahogyan nálunk is, a fiú már klasszikus zenész. Ez egy életforma, ami nem könnyű, pláne a nőknek. A családban mindkét oldalon cigányzenészek az őseink. A férjem még el tudta tartani a családot a cigány muzsikából, de a gyerekem már nem tudná, mert a cigányzenét mostanában nem nagyon kérik. Ezért döntöttünk úgy, hogy a gyerek inkább klasszikus zenét tanuljon. Abban bízom, hogy lassacskán csak rájönnek az emberek a cigány zene értékeire, és ismét divatba jön, hiszen ezt nem szabad kidobni” – mondja szomorkásan. „Hogyan zajlik az élet két művésszel egy családban?”- kíváncsiskodom. „Nagyon nehéz biztosítani nekik a nyugalmat a felkészülésre, a koncertekre, nehéz, amikor külföldön van a férjem, hiszen akkor nekem kell mindent megoldanom. Viszont ezt láttam az édesanyámtól és a nagyanyámtól is, tehát nem volt ebben semmi újdonság a számomra.” – mondja büszkén Éva, és közben a fiára néz, nagy-nagy áhítattal. De már elkezdődött a következő koncert, úgyhogy elbúcsúzunk egymástól. Szép volt ez az este, és nagyon szeretném, hogy máskor is legyen ilyen útlezárás Budapest Belvárosában.

Az összeállítást Baranyi Laura készítette.