Nili blogja

Fehérruhás isten leszek!/14.

2010. szeptember 29. | admin

Szégyenkezni, vagy büszkének lenni?

nili blogja

nili300Az elmúlt hetekben már beszámoltam arról, hogy „okítani” fogok. Nem ezek az első alkalmak, viszont még mindig képes vagyok annyira izgulni az óráim előtt, hogy éjszaka nem tudok aludni. De nem csupán emiatt rövidítem meg a pihenéssel töltött óráimat, hanem azért is, mert a friss kutatásokat elemzem, bővítem az előadásvázlatom és újabb feladatok bevezetésén töröm a fejem. Nagyon nagy a felelősségem, hiszen emberekkel foglalkozom, olyan ismeretet adok át a számukra, amelyeket használni szeretnének a gyógyításban. Tudom, ha eléjük állok, nem csupán magamat képviselem, és ez hatalmas felelősséget ró rám. Az óra előtti percekben már készülök az esetleges kérdésekre, remeg a gyomrom, félek, de kihúzom magam, és magabiztosan megyek be a terembe. Mint aki pontosan tudja, mi a feladata, odalépek az asztalomhoz, bekapcsolom a projektort, megnyitom az előre elkészített diáimat, várok egy picit, amíg elcsendesednek a hallgatók, és közben elhatározom: nem, hogy kibújok majd az esetleges kérdések elől, hanem inkább kiprovokálom azokat. Kénytelen legyen mindenki kimozdulni a biztonságos zónájából, kezdjünk el végre együtt gondolkodni, és jussunk el közösen valahová. Inkább legyen kevesebb elmélet, ha több lehet a gyakorlat.

Szociológus éppen nem vagyok, ennek ellenére meg akartam mérni a hallgatók előítéletességét, ezért kidolgoztam egy összetett kérdéssort (a Likert- és Bogardus-féle skála alapján). A nyitott kérdéssorban a valóságból vett példákat használtam, mert a közelmúlt eseményei elég provokatívak voltak ahhoz, hogy mindenki fejéből előcsalogassák az esetleg megbúvó előítéletes gondolatokat. A beszélgetéseinkben általában részt vesznek szakoktatók is, akik (megdöbbenésemre) éppen olyan aktívak a gyakorlatai feladatok megoldásában, mint a hallgatók: kérdeznek, megjegyzéseket tesznek, vitatkoznak.

Fellini200Az első közös feladatban például mutatok egy képet egy férfiről. A hallgatók a kép alapján együtt alkotnak véleményt az emberről. Az esetek többségében a középkorú urat jómódú, cigány embernek vélték. Sokszor elhangzott a vajda kifejezés, illetve olyan jelzők, mint iránytó személyiség, befolyásos, „seftes-bizniszelős-alvilági”, „rosszarcú”, tisztességtelenül meggazdagodott, vagyonos-befolyásos, gőgös. Gesztusa és metakommunikációja alapján ellenszenvesnek, agresszívnek, negatív kisugárzású személynek mondták.

Néhány diával később elrejtek némi információt Felliniről, a híres filmrendezőről, akit sok hallgató is ismer. Összességében mindenki nagyra becsüli, néhányan egyenesen géniusznak tartják. Kedves, odaadó művészt látnak benne, anélkül, hogy megjelenne a szemük előtt a rendező képe. Tisztelik és becsülik, mivel értéket teremtett és „letett valamit az asztalra”.

Akkor döbbennek csak meg, amikor felfedem a titkot, vagyis azt, hogy a rosszindulatú, seftes cigányvajda nem más, mint a géniusznak mondott olasz rendező, Federico Fellini. Az ismeretlent, aki „cigányos” rasszjegyeket visel, negatív személyként írták le, de egyetlen jól csengő név elég volt ahhoz, hogy ismeretlenül is elhalmozzák pozitív tulajdonságokkal. Ez a jól tetten érhető döntési mechanizmus a sztereotípia alapja, amely mindenki életében felfedezhető, hiszen tökéletes ismerete senkinek sincsen a másik emberről, vagy csoportról, ezért be kell sorolni (sémák szerint) őt, vagy azt valahová. A kérdés az, megvan-e az emberben a nyitottság arra, hogy a szocializáció során kialakított képet folyamatosan formálja a személyes (empirikus) tapasztalatainak megfelelően.

„Vannak emberek, akik soha nem mondják ki mások előtt, hogy mennyire utálják a cigányokat, mégis, ha dönteniük kellene, hogy például egy zsúfolt buszon állva maradnak, vagy leülnek egy roma ember mellé, egyértelműen az idegenekhez való préselődést választanák ahelyett, hogy a roma mellett foglalnának helyet” – illusztrálom a rejtett előítéletet. Erre az egyik diák, meg sem várva a mondatom végét, bekiabál: „De hát nincs igaza? Nincs alapja a félelmeinek? Hiszen már sokszor hallottuk, hogy meglopják, megverik az embert.”

Hát van miről beszélnünk – állapítom meg magamban…

Az a legnagyobb probléma, hogy sok esetben a származás, a rassz jegyek elegendőek ahhoz, hogy megbélyegezzék az embereket. Ha egy előítéletes egészségügyi dolgozó találkozik egy roma pacienssel, könnyen megjósolható a kezelés minősége, még akkor is, ha mégoly jó szakmailag az illető. Neményi Mária (Neményi Mária: Anyák az egészségügyben, 1997) a védőnők (és egészségügyi dolgozók) attitűdjét vizsgálva megállapította, hogy sok esetben tetten érhető az előítéletesség és sztereotípiákra épülő gondolkodásmód. A legtöbben egyáltalán nem is rendelkeznek megfelelő ismeretekkel a romák különböző csoportjainak gondolkodásmódjáról, hagyományrendszeréről.

“Engem először a szülőszobai ténykedés döbbentett le. Tehát amikor szülni jön be. Nyilvánvaló, hogy ez bizonyos mértékig a műveltségi szinttel is összefügg, hogy ha egy szülőszobát meglát egy műveltebb ember, akkor az körülbelül tudja, hogy mi micsoda… De azok, különösen, ha ilyen helyekről jönnek, mint M., ezeket az ágy alól kell kihúzni, mert oda bemenekülnek… Mindenki fél egy műtéttől, de ezeknél még misztikusabb egy kórházi ellátás.” – idéz Neményi egy szülészorvossal készített interjújából.

Tehát mi romák vagyunk az ”ezek”. Azok a vad emberek, akik nincsenek hozzászokva a civilizált környezethez. Bárcsak egyszer feltennék nekünk a kérdést, hogy miért félünk ennyire a kórháztól. De még azelőtt meg kellene kérdezni, hogy helyettünk megadnák a választ.

Bárcsak tudnának valamit (bármit) a romák családszerkezetéről! Akkor talán tudnák, hogy a romák számára a család nem csupán közösséget jelent, amelyben az egyén kénytelen felnőni, együtt élni a többiekkel, hanem kiterjesztett, tágabb értelemben magát a hazát jelenti. Ez a közösség az egyetlen hely a számukra, ahol kizárólagos az elfogadás, és feltétel nélküli a szeretet, ahol mindenki egyenértékű része a közösségnek. Ahol senki nem gondol rájuk úgy, hogy tolvajok és csalók, hanem annak látják egymást, és magukat, akik valójában: anyák, apák, fivérek, húgok… Ebből szakítják ki, majd helyezik át őket az idegen közegbe, olyan emberek közé, akiktől eddig csak megaláztatást, és kirekesztést kaptak. Olyan fehér ruhás istenek kezébe kell adni magukat, akiknek a szavaiból szinte semmit nem értenek, és akik esetében csak remélhetik, hogy a kicsinyke hálapénzükkel kompenzálhatnak valamit a cigányságuk miatti hátrányokból. Mit érezhet ez a „vidéki cigányasszony”, aki a közösségén túl még nem is járt? Félelmet. Elégedetlenséget. A kommunikáció, elfogadás, és megértés teljes hiányát. És az erre teljes mértékben felkészületlen szakorvos? A megismerés hiányából fakadó frusztráltságot, dühöt, értetlenséget.

Remélem, nem haragszik meg az egyik kedves romungrica (zenész cigány) ismerősöm, akinek beleszövöm a történetét ebbe a cikkbe. Egyik alkalommal eljött, hogy meghallgassa az órámat az egyetemen. Amikor a végén együtt mentünk hazafelé, azt mondta: „Többet kaptam, mint reméltem.” Másnap felhívott, hogy elmesélje az új felfedezését. Évekig tépelődött azon, hogy bizonyos helyzetekben miért viselkedik másként, és miért nem tud megváltozni, hiszen annyi konfliktusa volt abból, hogy nem értették a motivációját. Például értetlenkedve nézte, hogy a házához érkező nem roma vendégeknek miért nem evidens, hogy ő szinte erőszakosan kínálgatja étellel és itallal őket, amit kötelező lenne elfogadniuk (még akkor is ha nem éhes, vagy szomjas a vendég!), és nagyfokú tiszteletlenség visszautasítani azzal, hogy „nem vagyok éhes”, vagy „majd szólok, ha éhes leszek”.

Az én órámon jött rá, hogy ez a viselkedési forma (is) része a kulturális örökségének, amiről nem leszoknia kell, hanem megőrizni és értékelni azt. És arról eddig még beszélni sem mert senkinek, hogy milyen nehéz számára a nőgyógyászati szűrésekre elmenni, és megértetni az orvossal, miért annyira fontos, hogy ne vizsgálja meg egy újabb orvos, hogy ne mások előtt kelljen levetkőznie, hogy megfelelő tisztelettel, türelemmel viseltessen irányában, az ő szemérmessége miatt.

Ezek szégyen nélküli megéléséhez alkotmányos jogunk van. A méltóság megtartásához való egyetemes jog. A megfelelő egészségügyi ellátáshoz való jog, a hátrányos megkülönböztetés tilalma elleni jog a kisebbségi törvényekben (1997/77-es Kisebbségi törvény) biztosítottak a számunkra. Elvileg.

Nekünk, romáknak is el kell hinnünk, hogy a másságunk, a kultúránk színesebbé és értékessé tesz minket, ami miatt nem pironkodnunk kell, hanem büszkén vállalni azt. A nem romáknak pedig el kell fogadniuk, hogy fél igazságok alapján nem lehet egy egész nemzetre örökérvényű igazságokat megfogalmazni. Tanulnunk kell egymástól, egymásról.

A blog előző részei: 1. rész, 2. rész, 3. rész, 4. rész, 5. rész, 6. rész, 7. rész, 8. rész, 9. rész, 10. rész, 11. rész

12. rész, 13.rész


További cikkek a rovatból
Szertartások a halál után egy cigány családban Szertartások a halál után egy cigány családban
Eddig csak tanítottam erről a témáról. Néhányszor átéltem közeli családtagomnál a rítusokat, és végig is követtem őket, de soha nem váltam még szerves részévé.
Kovács Ilona fájó emlékére Kovács Ilona fájó emlékére
Két napja hívott telefonon. Szégyelltem is magam, mert én szoktam őt hívni, hogy ne neki kelljen költsége, de most ő keresett előbb. Visszahívtam gyorsan. Napok óta nem beszéltünk, ami ritkaság, mert szinte mindennap hívom, de: Mostanában napi húsz órát dolgozom, s aludni sincs időm – magyarázkodtam.
Színház élmény a Gellért-hegyen Színház élmény a Gellért-hegyen
– Come, come! Sit down, please! This is my Ppppub! – invitál tört angolsággal, a szabadtéri előadás egyik színésznője (Lovas Emília), a képzeletbeli kocsma tulajdonosa. A többi nézővel együtt, mit sem sejtve, leülünk a fűre, vagyis a kocsma legjobb asztalához, ahol éppen a konfliktus kellős közepébe csöppenünk.
Örök megvetés hulljon a fejetekre! Örök megvetés hulljon a fejetekre!
A Budapest Környéki Törvényszék augusztus 6-ára tűzte ki az elsőfokú ítélet kihirdetését a romák elleni, hat halálos áldozatot követelő támadások ügyében.
Elég már a megjátszásból Elég már a megjátszásból
Tavaly írtam egy blogbejegyzést Szilveszter alkalmából. Önvallomás volt és egyben felszabadító fogadalomtétel. Abban a bejegyzésben bevallottam, hogy időnként nem cselekszem a társadalom által meghatározott „helyes” mérce szerint, sőt hibázom, néha vakmerőségből és csak azért is felszabadítom magam a konvenciók alól. Nem akarok, és nem tudok mindenki előtt tökéletesnek és tisztességesnek látszani. Elég, ha annak látnak, aki tényleg vagyok, esetlenül és vétkesen, de őszintén és nagyon is emberien. Első leszek a tökéletlenek között.
Emberek vagyunk, segítenünk kell egymáson! Emberek vagyunk, segítenünk kell egymáson!
Önnek mi jut eszébe Romániáról? Valószínűleg sokan nem választanák elsőre a legkívánatosabb turistacélpontnak. Számomra mégis egy megvalósult álom helyszíne, ahová lehetőségem nyílt most elutazni egy tíznapos tréning alkalmából. A Roma Youth – European Youth elnevezésű tréninget a román származású cigány ember, Daniel Derbeldinger szervezte, hét ország küldötteinek részvételével
Mi lesz holnap? Mi lesz egy év múlva? Mi lesz holnap? Mi lesz egy év múlva?
Nincsenek túl sokan, kilenc-tíz gyermek összesen. Középiskola előtt állnak szinte mind. Ismerik egymást évek óta, együtt élnek a bentlakásos iskolában, Nógrád megyében. Igazán tudhatják, hogy mi a másik álma, vágya, gondolata.
Szabadságot Geréb Ágnesnek! Szabadságot Geréb Ágnesnek!
Engedjék meg nekem, hogy egy kicsit elkanyarodjak választott témámtól, a Tudatos Családtervezéstől. Ugye ismerjük a történetet Geréb Ágnesről, a szakemberről, aki merészelt másként gondolkodni.
Abortusz ügyekről Abortusz ügyekről
Zeng a sajtó, mindenhol az orvosról beszélnek, aki több mint száz magzatot vett el, illegálisan. Engem, mondjuk, érdekelne, mi bántja jobban a közvéleményt: hogy megtette, vagy hogy nem jogszerűen? Magyarországon szigorú rendje volt eddig is a terhesség-megszakításoknak. Most még ezen is szorítani szeretne a kormány, elmenve egészen az abortusz tilalmáig.
Tudatos Családtervezés IV. Tudatos Családtervezés IV.
– Most maga igazából mit csinál nálunk? – Hozzátok jöttem, hogy együtt játsszunk. – De mit fogunk csinálni? – Hát, beszélgetünk kicsit. Kezdjük is!
Blogok
Nótár Ilona blogja
És változunk Idősíkok között
Bogdán Péter blogja
Megmaradunk egymásnak örökre! Egy kisvárdi jány

Támogassa a Sosinet.hu-t!
Ajánló
1/3
Kövess minket
Partnereink
Támogatóink