Jegyzetfüzet

Az én ’56-os hősöm -Képzelt riport-

2010. október 23. | Nótár Ilona
notar_56

Nótár Ilona

– Rózsi, hozod már azt a vizet?

– Viszem már! Két percet sem tudsz várni? Bezzeg én nem tudtam kitől segítséget kérni, csak vártam rád, azt se tudtam, élsz-e még! Emlékszel? Nemhogy arról mesélnél inkább a riporter úrnak. Kérdezze csak meg, majd elmondja magának! – fordul a fiatal újságíró felé az asszony.

– Mire gondol a felesége, Pista bácsi? Hogy is volt ez? – kérdezi a zöldfülű, diktafont szorongató újságíró, aki eredetileg egészen más kérdésekkel kereste meg az idős házaspárt, de mivel nem mert ellentmondani a szigorú asszonyi szónak, kérdezett annak óhaja szerint.

– Rég volt az már! Talán igaz se volt.

– Én szívesen meghallgatnám – lelkesedett a firkász.

– Hallottál te ’56-ról?

– Ötvenhatról? Hogyne hallottam volna, Pista bá’. Arról mindenkinek tanulni kellett.

– Tanulni. Tanulni azt lehet, hogy kellett, de én meg a bőrömön tanultam meg a történelmet, mert én ott voltam a kellős közepiben.

Az újságíró új volt még a szakmában, de azt azért érezte, mit kell tennie. Elvetette a jól megszerkesztett kérdéssort, és életében először csak az ösztöneire hallgatott: meg akarta írni pályája talán legizgalmasabb történetét.

– Hallgatom – mondta, nyugalmat erőltetve magára.

A bácsi hosszan nézte a fiatal médiamunkás tekintetét, hirtelen elmosolyodott.

– No, hozd, asszony, azt a jó félét! – kiáltotta konyha felé fordulva. – Ha már belevezettél ebbe a folyóba.

– Máris hozom, Pista, de te felejtsd el, hogy belemártod a száraz nyelvedet, mert most vetted be a gyógyszereket a szívedre. Örüljél, hogy élsz, nem még hogy kísértsd az ördögöt!

– Jól van. Hagyd el! No, egészségünkre! – és már emelte is a poharát. – Nem akartam én hősködni soha. Nem az a típus vagyok. Apámmal azért jöttünk annak idején Pestre, hogy megkéressük a Rózsikámat. Tudod, nálunk ez így szokás. Emlékszem, anyám nem tudott velünk jönni, mert csórinak nagyon fájt a dereka. De küldött fel ajándékba lekváros bogácsákat, amiket a saját főzött lekvárjával rakott tele.

– Gondolom örültek a sütinek Rózsika néniék? – próbálta gyorsabb haladásra taszigálni az újságíró, aki már nem is volt annyira biztos előbbi hirtelen döntésében.

– Csak örültek volna! – tolta odébb a poharat a bácsi. – Amikor felértünk Pestre, olyan csend volt, mintha kiköltözött volna mindenki a városból. Rendesen megijedtem. Apám mondta is, hogy itt ki fog törni a háború, mert „vihar előtt mindig nagy a csend”. Igaza is lett. Néhány perc múlva már a körút mindkét irányából tömegek indultak meg, mögöttük ÁVH-s egyenruhás tisztek. Volt riadalom. „Ebből baj lesz fiam” ismételgette az apám.

– Én is tudtam, hogy ez így nem lesz jó, biztonságos helyre kell vinni a drága apámat, aki akkor már hangosan imádkozott. Felsorolta az összes szenteket, főleg Szűz Máriát méltatta, és leesküdte az eget is, csak megmaradjon az életünk… Észrevettem, hogy nyitva van egy kapu. A lépcsőházba menekültünk. Csakhogy ott már megtelepedtek mások. Apám persze megijedt, rimánkodott, hogy maradhassunk.

„Bocsánat uraim! Csak egy pár percre engedtessék meg, hogy itt leüljünk a sarokban, mert odakinn elég nagy a fennforgás” – így mondta az apám.

– Fennforgás? Mire gondol? Mi van odakinn? – jött a válasz.

– Jaj, fiam, én nem értek ezekhez. Emberek mindjárt egymásnak mennek, meg az ÁVH-sok… – mondta az apám.

– Itt vannak! – kiáltották a fiatalok közül néhányan, de a többiek csendre utasították őket, féltek, nehogy felfigyeljenek rájuk.

– Zavarjuk innen ezeket kifelé!– mutogattak ránk. – Spiclik!

– Fiam, mink semmit nem akarunk, csak meghúzzuk magunkat a sarokban – szólt apám. Ő a légynek nem tudott volna ártani. De én kikeltem magamból, mentem volna nekik, mint a vad bika.

– Nekem senki nem mondja, hogy spicli vagyok! Odamegyek és elintézlek, kisgyerek!

– Hagyjátok már őket! Nem látjátok, hogy ezek csak cigányok? Írjuk össze a követeléseinket! – mondta az egyik vörös legény, a nevére már nem emlékszem. Végül ott hagytak minket, és csinálták a dolgukat. Érdekelt, hogy miről diskurálnak, de nem szerettem őket. Mondtam is magamnak: mit keresek én itt, ezek között az úri egyetemisták között, mikor nekem már rég a Rózsikánál kellene lennem? Akkor az a Tasnádi elkezdte felolvasni a tizenhat, vagy mit tudom én már, hány pontjukat. Ilyenek voltak benne, hogy a Farkas Misi pere legyen nyilvános, meg hogy engedjék haza a szovjet foglyokat, meg mondtak ezek mindent, de a lényeget, azt meg senki nem mondta ki.

– Mi volt a lényeg? – szakítja meg a mondanivalót a kotnyeles újságíró.

– Éppen azt akarom mondani. Hát hogy legyenek szabad választások. Az akkoriban elképzelhetetlen volt. El is képedtek ám, hogy én mondtam ki, nem ők. A nagyokosok. Az egyik azt mondja nekem: tudsz írni? Erre én: „hogy a fenébe ne tudnék!” Akkor odahívtak az asztalhoz, és elkezdtük körmölni, amit mondtak. Őszintén szólva az én írásommal nem sokra mentek, mert ember nincs, aki rajtam kívül olvasni tud a kapirgálásomban… No, a lényeg az, hogy estére készen voltunk az összeírással. De akkorra már, ugye, nem tudtunk semerre menni, mert sötét is volt, meg a villamosok is álltak, nem volt biztonságos kimerészkedni.

– Értem. És másnap? Megérkezett Rózsikához? –türelmetlenkedik a zöldfülű tollforgató a táskájában matatva a telefonja után.

– Másnap? – legyint a bácsi. – Azok az istenadták estére kiszagolták az anyám lekváros bogácsáját. Muszáj volt szétosztani közöttük. Olyan jóízűt ettünk belőle, hogy úgy éreztük, lejött a Mennyország a földre, egyenesen a nyirkos pincébe, ahol estére meghúzódtunk. De a lekvárról, amit anyám főzött, eszembe jutott az én Rózsikám, mert amaz meg majd’ meghalt utánam, azt se tudta, élek-e. Vettem egy papírt, és írni kezdtem neki.

Ekkor a bácsi abbahagyta a mesélést, és mereven bámulta a kert végében játszadozó kutyakölyköket. Az ember könnyen hihette, hogy be sem fogja fejezi a történetet.

– És mit írt a levélben? – próbálkozott az újságíró, mert még nem volt kész a sztorija.

– Hát mit tudom én már! Hogy nem tudok még menni, de majd sietek. Ilyesmi.

– Nem úgy volt az, Pista! Ne hazudd le, hogy miket írtál, mert itt, ni, a lócába van elrejtve a leveled. El van rakva – szólal meg az eddig meglepően csendes feleség, aki olykor, mint valami jelenés, felbukkan, utántölti a poharakat, pogácsát rak az asztalra, aztán eltűnik a szoba egy távoli sarkában.

– Nem hiszem el, hogy most is megvan, Rózsi!

– Haljak meg, hogy eltettem, Pista! – egy mozdulattal elhajtotta az újságírót a megkopott lócáról, amin addig ült, és már kotorászott is a legaljában.

– Felolvasná, Rózsi néni? – szinte könyörög a szemüveges firkász, és izgalmában a szája szélét harapdálja.

– Hát, lássuk csak! Itt van, ni! Mindjárt felveszem a szemüvegem. Várjon, mert már le van öntve egy kis kávéval, és a pecséttől alig látom, mi az írás. Na:

„Drága Rózsikám!

Az Isten áldjon meg téged, Édesem! Egész életemben ezt a napot vártam, hogy végre láthassalak és megkérhesselek magamnak. Apám is itt van velem, hogy kikérjen téged nekem, és áldását adja ránk a családod, végre.

Rózsikám, Isten látja, hogy hozzád siettem, de megállítottak a dolgok. Itt az idő, hogy tegyek én is a hazámért! Már Pesten vagyok, egy pincében, de még nem mehetek hozzád, pedig majd meghalok utánad!

Nem félek.

Olyan életet akarok neked, amiben boldogan élhetünk, félelem nélkül. Mert ami most van, az nem élet. Olyan országot akarok, ahol nem kell félni senkitől, mert mindenki ember lehet! Bizony ám!

Tudom Életem, hogy te megértesz! Holnap megyek a Kossuth térre tüntetni, de utána sietek hozzád!

Az Isten áldjon Rózsikám, vigyázz magadra!

Pistád”

– Ezt írtam? – hitetlenkedik az idős ember.

– Hát ide van írva –nevet az asszony.

– Ez gyönyörű, Pista bácsi. És másnap tényleg kiment a térre tüntetni? – az újságíró nem engedi el a történet fonalát.

– Namármost. Másnap kimentünk a térre. Hallottuk a rádióban, hogy Rákosi lemondott, Nagy Imrétől sokan várták, hogy rendet teremt. Tudtuk, hogy ő fog beszélni a Parlamentnél. Hallani kellett. Ott volt a helyünk.

– Nem mondott semmit az apjáról. Ő mit szólt ehhez az egészhez? – akasztja meg a történetet a firkász.

– Agyon akart verni, hogy ne menjek ki az egyetemistákkal. Apám mindig csendes ember volt. Világ életében utálta a háborúskodást. Melyik apa akarná, hogy a gyereke meghaljon? Neki mindig is volt esze. Több, mint nekem.

– De kiment magukkal? – szemtelenkedik a médiás.

– Nem! – kiabál rá a beesett arcú, ősz ember. – „Dögöljek meg, ha lelövetem magamat a szovjetekkel!”– ezt mondta nekem.

– Hogy emlékszik vissza azokra a percekre, kinn a téren?

A bácsi tüntetőleg hallgat. Látszik rajta, nem örül a kérdésnek. Az asszony is feláll, kiviszi a poharakat. Nem tölti újra azokat.

–Hogy? Hát nem szívesen. Maga hogy emlékezne vissza arra, hogy megölik a barátait?

Az újságíró alighanem elszégyelli magát, mert nem felel, csak szemét lesütve elhúzza a száját. Az asszony töri meg a nyomasztó csendet.

– Azt nehogy elmond az újságíró úrnak, hogy egy igazi hős voltál! Még az újságok is megírták akkoriban! Bizony ám! Minden lap megírta!

– Nem vagyok én hős! Ez az asszony! Bolondságokat beszél összevissza.

– Maga szerint az nem hős, aki megmenti egy kisgyerek életét? – szegezi a kérdést az asszony a médiásnak.

Az újságíró felélénkül, arcába visszafut a vér, visszacsúsztatja a táskájába a telefont, vadul írni kezd, és kéri, hogy meséljenek még.

– Nincs mit mesélni ezen. Kinn voltunk a téren. Sok ezren. Énekeltük a Himnuszt. Egyszer csak, mint a mennykő, lecsaptak a szovjetek. Minden oldalról lőttek ránk, mink meg ott voltunk a téren védtelenül, éppen csak tábla nem volt a mellünkre tűzve, hogy ide lőjetek, mocskosok!

Pista bá’ előveszi a cigarettáját, remegő kézzel rágyújt. Az asszony perlekedik vele, hogy minek csinálja ezt az egészet, mert ebbe bele fog rokkanni, meg tönkreteszi az úgyis beteg szívét. Pár perccel később az asszony is bagóra gyújt…

– Nem tudom, hogyan keveredett oda az a kislányka, cseppecske volt, olyan nyolcéves forma. Sírt az anyjáért, nem is sírt, inkább vonyított az árva. Fogtam, a hónom alá vettem, és menekültem befele az Alkotmány utca irányába. Ott elbújtunk egy kapualjban, és vártuk az ítéletnap végét.

– Így mentette meg a lány életét? – az újságíró szinte zihál.

– Megmentettük egymást. Együtt féltünk.

– Már értem, miért mondta a felesége, hogy csak várta magát, azt se tudta él-e, hal-e.

– Persze, ezért. Meg másért is – erős köhögés kapja el.

Az asszony átveszi az urától a szót:

– Éreztem, hogy bajban van. A szívem majd kiugrott a helyiből. És csak sírtam, mintha vernének. Tudtam, hogy a Pista nagy veszedelemben van. Úgy láttam, mintha előttem történt volna. Amikor meg meglőtték, végem volt. Pedig nem is tudhattam. De mindent megéreztem.

– Tessék? Pista bácsit meglőtték? – áll meg az újságíró tolla.

– Meg – jön a kurta válasz.

– Ez hogy történt?

– Fáradt vagyok már, folytassuk majd inkább máskor – a görbe hátú, idős bácsi feláll a rozzant fonott lócáról.

– Kérem, Pista bá’! Aludni sem fogok, ha nem mondja el nekem! – a dörzsölt médiás nem engedi el a véletlenül lelt történetét, kedvesen megfogja Pista bácsi vállát, hogy maradásra bírja. Amaz nagyot sóhajt, és folytatja.

– Már vége volt a lövöldözésnek, megláttam az egyik gyereket az egyetemisták közül. Odamegyek, hogy köszönjek neki, megölelem, jött a golyó hátulról. Őt találta el, de bennem állt meg. Én megmaradtam.

– A szívénél. Azóta beteg rá – az asszony a kezét a magasba emeli. – Csoda, hogy életben maradt! Vele volt az Isten!

Pista bá’ csillapíthatatlan köhögésbe kezd. A felesége határozottan berekeszti a beszélgetést, viszi neki a pumpás orvosságot, bevezeti az urát a szobába.

Én meg, a fiatal firkász legény, indulok haza a zsebemben két ajándék pogácsával. Meg egy hihetetlen történettel.

További cikkek a rovatból
Szükségterületen szolgálni – Orsós János
Orsós János tanító, polgárjogi aktivista, integrációs szakértő, jogvédő, a SZEMA (Szabad Emberek Magyarországért – Liberális Párt) elnökségi tagja, de ezeknél a titulusoknál sokkal több. Olyan ember, aki mindent megtesz, hogy másokon segítsen, hogy másoknak jobb legyen. Ő is rengeteg segítséget kapott, amíg eljutott oda, hogy ő segíthet másokon. Küzdelmes élete fontosabb állomásainak jártunk utána.
Egy világhírű művész a Blaha aluljáróban
Néhány éve Joshua Bell, korunk egyik legnagyobb hegedűművésze merő kíváncsiságból lement egy washingtoni aluljáróba, és játszani kezdett. Érdekelte, mit szólnak a járókelők ahhoz a hegedűjátékhoz, melyért rendszeresen milliók fizetik ki a méregdrága jegyet a világ legnagyobb koncerttermeiben. A végeredményt tekintve Joshua nem volt túlzottan elégedett a fogadtatásával. Nem úgy, mint a mi Kelemen Barnabásunk, a Blaha Lujza téren.
Zenét komponálni felsőfokon – Pertis Jenőre emlékezve
Sorozatunkban olyan népszerű emberekre hívjuk fel a figyelmet, vagy olyanokra emlékezünk — akár különösebb apropó nélkül –, akik a világ előtt a magyarok hírnevét öregbítették, és csak mi hangsúlyozzuk ki, hogy magyarok és romák. Sportolók, művészek, vagy ahogy hozzáfűzni szokás: kőfaragók és balett-táncosok.
Munkaélmények az Unió központjában Munkaélmények az Unió központjában
Régóta dédelgetett álmom volt, hogy az Európa Parlamentben szerezhessek tapasztalatot. Például jelen lennék azokon az üléseken, konferenciákon, megbeszéléseken, ahol az Unió egész társadalmát érintő döntések születnek, amelyek aztán hatással lesznek az emberek életére, életminőségére, hétköznapjaira. Főleg persze azokkal a témákkal kapcsolatosan, melyek kiemelten érdekelnek: szociális és integrációs programok, kultúra, oktatás, agrárkultúra. Ez évekig megmaradt az álmodozás szintjén, azonban 2012-ben nagy lehetőség nyílt meg előttem.
Világszínvonalú modern improvizációk | Kathy Horváth Lajos
Magyarország egyik legismertebb, modern stílust képviselő komolyzenésze Kathy Horváth Lajos. Már számos fellépésével bizonyította kimagasló és elsöprő erejű tehetségét, vitathatatlan improvizációs képességeit. Elismerései is számosak, legutóbb a salzburgi székhelyű Európai Tudományos és Művészeti Akadémia választotta tagjai közé. Ezért is gondoltuk, hogy alaposabban bemutatjuk a zeneszerző és hegedűművész pályáját.
Egy ikonra emlékezve – Cziffra György
Ha az utca emberét megkérdeznénk, hogy ki a legnagyobb magyar zongorista a huszadik században, tízből alighanem nyolcan azonnal rávágnák Cziffra György nevét.
Szemléletformáló értékek a Docuartban
A közelmúltban tartották az immár hagyományos Romakép Műhely Workshopot a DocuArt moziban. A rendezvény kicsi, barátságos és meghitt teremben zajlott, így könnyebben, és nyitottabban is lehet vitatkozni, beszélgetni a vetítés után. Az esten Szomjas György 1969-ben készült, Tündérszép lány című munkáját vetítették. A kísérleti filmben többek között Földes László Hobo és Baksa Sós János – a mai napig nagyhatású Kex Együttes frontembere – szerepelt.
Tehetség a kortárs irodalomból – Ayhan Gökhannal beszélgettünk Tehetség a kortárs irodalomból – Ayhan Gökhannal beszélgettünk
Ayhan Gökhan kedves és szerény jelenség, még előttem is visszafogottan beszél mindarról, amit elért, pedig gyerekkori barátok vagyunk. Végigkísértük, sokszor segítettük egymást életünk különböző szakaszaiban, és baráti elfogultsággal állíthatom, hogy nagyon szép pályát futott be. Már gyermekkorában vonzotta az irodalom.
Egy prímáspéldakép – Czinka Panna
Czinka Panna az egyik legismertebb cigányzenész, sőt az első cigányprímás Magyarországon. A tizennyolcadik században élt lányról rengeteg történet járta. Több magyar írót megihletett, Jókai Mór is beleszőtte alakját egy regényébe. Annak jártunk utána, mennyi igaz a körülötte kialakult legendákból.
Halottkultusz a romáknál
A roma halottkultuszról többféle hiedelem kering. Ezek nagy részében sok a félreértett információ. Annak jártunk most utána, pontosan mik is a jellemzői a roma temetéseknek, a halottra való megemlékezésnek.
Blogok
Nótár Ilona blogja
És változunk Idősíkok között
Bogdán Péter blogja
Megmaradunk egymásnak örökre! Egy kisvárdi jány

Támogassa a Sosinet.hu-t!
Ajánló
1/3
Kövess minket
Partnereink
Támogatóink