Kultúrharc

A bíróság jogerősen is úgy döntött, hogy Jászladányon nincsen iskolai szegregáció, és a helyi önkormányzat jogosan rendelkezett a vagyonával akkor, amikor a tulajdonában lévő iskolaépületet megosztotta, és átadta az ingatlan egy részét egy olyan alapítvány használatába, amely szintén oktatási tevékenységet akart folytatni a településen, csak éppen tandíj ellenében.

A jogvédők szerint az alapítványi iskola létrehozása sérti a helyi roma lakosság gyermekeinek érdekét, mert a nyomorgó cigányok képtelenek fizetni az új oktatási intézménynek, így oda csak a jobb módú, nem cigány gyerekek kerülhetnek be. Vagyis az alapítványi iskola létrehozása a szociális kirekesztésen kívül diszkriminatív is.

Szerintem a jogvédők álláspontja világos, de a magyar bíróságokat ezzel nem sikerült meggyőzni. Ők ugyanis nem vizsgálták azt a kérdést, hogy erkölcsös-e létrehozni egy tandíjas iskolát egy olyan településen, ahol szegények a romák, és ahol a nem romák jobban élnek náluk. Ehelyett a tisztelt bíróság azzal foglalkozott, hogy az önkormányzat szabadon rendelkezhet-e a vagyonával egy demokráciában, amire persze minden normális jogvédő azt mondja, hogy természetesen. Csakhogy ezt tenni egy olyan helyen, mint Jászladány, nem ildomos.

Különösen azért nem ildomos, mert már vagy tíz éve, mielőtt a jászladányi alapítványi iskola létrejött, a város polgármestere a helyi önkormányzati lapban arról értekezett egy, a civilizációk kultúrharcáról szóló külföldi szakirodalomra hivatkozva, hogy nem érdemes megvárni azt, amíg a különböző civilizációk összecsapnak. Mivel ez így is, úgy is bekövetkezik, előre meg lehet tenni azokat lépéseket, amelyek megelőlegezik a nemzetközi szakirodalomban jelzett végeredményt. Ez a logika a jelek szerint nagyon tetszett a jászladányi képviselőtestületnek és a sok helyi rasszistának, mert áldásukat adták az alapítványi iskola létrehozására. Az alap sztoriban ott van a hiba, hogy Jászladányon nem lehet szó civilizációk összecsapásáról, mert a helyi romák ugyanabba a templomba járnak, ahová a nem romák. Ráadásul nem szabad megfeledkezni arról sem, hogy a helyi cigányok döntő többségének az anyanyelve a magyar, tehát a gyerekeik anyanyelve is a magyar, ezért talán nem kellene civilizációs harci kísérletet játszatni a roma és nem roma gyerekekkel a településen, merthogy valójában a cigány és a nem cigány kisgyerek is magyar.

Jászladányon nem egyszer megfordultam, laktam is ott hosszabb ideig, dolgoztam Kállai Lászlóval, segítettem neki, ott, ahol tudtam, mert pedagógusként, és a neveléstudományokat kutató doktoranduszként szent meggyőződésem, hogy az iskolának le kell képeznie az életet.

Tudomásul kell venni, hogy ebben az országban a többségi társadalom mellett van még tizenhárom hivatalos nemzetiség és etnikum, illetve két nem hivatalos, a zsidó és a kínai. Mi mindannyian közös hazában élünk, ugyanakkor sok közöttünk a súrlódás. Ezért kell megtanítani a pedagógusokat arra, hogyan lehet normálisan egymás mellett élni, továbbá olyan eredményesen, hogy ne csak az ország, hanem minden egyes ember gyarapodni és boldogulni tudjon. Ehhez pedig kiváló szocializációs és gyakorló terep az iskola, ha együtt tanítják a gyerekeket.

Jászladányban szociális alapon elszakították egymástól a roma és nem roma gyermekek többségét, így aztán csak arra készíthetik fel őket a pedagógusok, hogy külön, és egymás ellenében kell élni. Ebben talán az a legfájóbb, hogy ezt az országban minden valamire való szakember tudja, mégsem állt ki senki az elmúlt tíz évben, hogy ezt elmondja. Egyik pedagógus szakmai szervezetnek sem jutott eszébe az, hogy mondjuk egy sajtótájékoztató keretében elítélje a jászladányi „antipedagógiai” gyakorlatot, hogy szembeforduljon az ottani, főként az alapítványi pedagógus munkaközösséggel. Azt pedig akár a jogvédőknek is fel lehet róni, hogy miért nem mutogatták a bíróságokon azt a régi önkormányzati lapszámot, amely a jászladányi roma és nem roma gyermekek civilizációs kultúrharcát készítette elő.