Mínusz tizenöt –Gondolatok egy színházi előadás kapcsán–

Nótár Ilona

Négy tizenéves cigány gyermek ül egy-egy fémhordón, az ötödik meg ketrecbe zárva. Beatboxol az egyik srác, a másik (Rambó) arról mesél, mennyire éhes, a barátja, Szotyi meg hiába tanulna, lehetőséget úgyse kap, mert ha kell, ha nem, megverik a nevelők az intézetben, ahol él. – Balogh Rodrigó Tollfosztás című darabját láttam a minap.

Súlyos dolgokról beszéltek ezek a fiatalok. Azt kívánom, bárcsak keveset éltek volna meg mindabból, amit elmondtak. Ha összeadom a fiatalok által ábrázolt öt különböző cigány sorsot, egészen tisztán kirajzolódik az én életem. Nem esik jól az emlékezés. Annak idején évekig csak arra vártam, hogy egyszerre két banánt is megehessek, teljesen egyedül. Emlékszem, hogy összefolyt a nyál a számban, amikor odaadtam a testvéremnek a megszáradt kenyér csücskét, és a nagyobbakkal csak néztük, milyen jóízűen szopogatja az utolsó falatokat.

Később meg, amikor gimiből hazafelé tartottam, egy rasszista srác odajött a vonatom ablakához, és akkorát köpött, hogy beterítette az üveg nagy részét. Én a rémülettől szólni sem tudtam, de másnaptól busszal kellett járnom, pedig az drágább volt. Rémlik még, amikor az osztályfőnököm azt mondta: „Icuka, ne féljél, nem buktatlak meg, de te hülye vagy, ne akarjál tovább tanulni!” Én meg fogtam magam, és kiiratkoztam az iskolából, hogy később be merjem adni a továbbtanulási papírjaimat az egyetemre.

De a legrosszabb emlék mind közül az, amikor tizennégy évesen be kellett mennem az önkormányzatba, és ott meglett nőnek néztek, úgy is kezeltek: „Asszonyom így, asszonyom úgy…” – magyaráztak. Akkor már tudtam, hogy itt valami nagyon nagy baj van. Mert engem csúnyán megloptak: végletesen elvették a gyermekkoromat.
Akkoriban, amikor csípte az arcomat a hideg a szobámban, arról álmodoztam, hogy milyen lenne, ha olyan családba születek, sok pénz van, ahol határtalanul lehet álmodni.  „Normális” családban élnék, ahol végre nem mínusz tizenötről kellene elkezdenem az életem. Ezeket a gondolatokat nagyon szégyelltem, mert mindennél jobban szerettem a családomat, csak a nyomort gyűlöltem annyira, hogy a gyomrom is kavargott tőle.

Mit érdekelt engem akkoriban, mennyivel hátrébbról indulok?! „Valamiért az élet engem is elindított” – gondoltam. Mondhatnám azt is, hogy nagy harcos vagyok, de a kevésbé magasztos igazság inkább az, hogy ezt a képességet örökségül kaptam az őseimtől. Nem adtak házat, se sok pénzt, az etikettről azt sem tudtam, hogy létezik, de azt megtanultam, hogy élni akkor is kell, ha senki nem akarja, hogy levegőt vegyek. Úgyhogy éltem. Akkor is, ha mások folyton azt mondták: „Te cigány vagy, ezért számodra ez lehetetlen, ne is próbálkozz vele…” Eldöntöttem, hogy én nem „csupán” cigány leszek, hanem Ember, a neki járó eséllyel.

Mára, két gyermek anyjaként, folyton rohanok. Az egyik nyaggat, hogy siessek már, mert elkésik a teniszről (már megint), és figyelmeztet, hogy a fuvolaóra előtt be kell menni a hangszerboltba, mert új kottafüzet kellene. A másik leányka meg számon kér, mert a balettórája után igencsak megéhezett… Ahogy sétálunk haza a budai hegyekből, mohón majszolják a péksütit, és kérlelnek: „Mesélj nekünk anya!” Én meg: „És miről?” „Hát a gyermekkorodról.” Számukra az életem vadregényes világ, amiben helyet kap a megvetett szegény lányka, a rút világ, a kedves jótevők, a csodatevő Isten, meg a többiek. Egy-egy történetet ezerszer is elmeséltetnek velem, mintha ezáltal csak egy távoli világba utaznának …

Fejér megyébe, egy kis településre mentem, egy csoportnyi cigánygyerek várt. Az oktatók felkészítenek: „Nem lesz könnyű velük!” Nem félek, hiába riogatnak. Direkt farmert vettem fel, meg csillivilli tornacsukát, kockás inget húztam magamra, hogy vagány legyek, ne szigorú tanár néni. De azért rá kellett jönnöm: így is jócskán látszik, hogy pesti „úrilány” vagyok. A gyerekek közül néhányan odaszaladnak hozzám: „Figyelj, te cigány vagy?”

Ez jó, gondolom magamban, csak megérzik, hogy közülük való vagyok. Még nem ismerem őket, de már tudom, hogy szeretni fogjuk egymást.

Ők: én vagyok. És én a lehetőség vagyok számukra. Ezt el is mondtam nekik. Őszintén szólva a legtöbbről azt mondták: esélytelen, hogy eljussanak legalább a szakmunkásképzőig. Sikernek számít, ha elvégzik a nyolc osztályt tizennyolc éves korukig. Jól ismertem ezeket a mondatokat. Annak idején nekem mondták ugyanezeket a legjobb szándékú emberek is. Mára jócskán túljutottam a középiskolán de ez egyedül nekem sikerült a hat testvérem közül. Nekik (egyelőre) szakmunkás bizonyítványuk sincs. Most kérdezhetik: hogyan? Hiszen mindannyiunknak egyenlő esélyeink voltak, nemde? De igen. Egyenlően esélytelenek voltunk. Pontosan úgy, mint a fent említett kis diákok. De nekem volt hitem Isten kegyelmében, aki azt üzente a Biblia szavain keresztül, hogy minden ember egyenlő, és ő mindenkit sikeressé tud tenni. Én megragadtam ezt az ígéretet. Eztán sem jött el a tejjel- mézzel folyó Kánaán, de inkább haltam volna meg, mint hogy meghátráljak az utam felén.

Ők nálam kevésbé bírták volna az éhezést, megaláztatást, bántást, nélkülözést, szégyent, magányosságot… De ahogy anyám képes volt felnőtt fejjel, betegen elvégezni az általános iskola utolsó két osztályát, mások is képesek lehetnek felvenni a harcot a „megírt” sorsukkal szemben.

A Tollfosztás című darabban nem volt „happy end”. De én szeretem, ha jó a történet vége. Az én történeteimben jut hely a sikerittas mosolynak is. Meghallgatom a vidéki cigánygyerekek verseit, okos kis gondolataikat, megtanítom hinni a gyermekeimet, és átadom, amit én is a szüleimtől tanultam: élni és küzdeni mindenáron. Csak akad közülük valaki, akinek sikerül…