BlogokBogdán Péter blogja

Üzenet

2010. november 25. | Bogdán Péter
bogdanpeter

Bogdán Péter

Az ember naivan azt gondolja, hogy akik Isten házára kíváncsiak, azoknak a szívében meghúzódik valami együttérzés is a szegények iránt. Ki-ki a maga pénztárcájához mérten megkönyörülhetne azon, aki a templom lépcsőjére ült le. De úgy látszik, baj van a logikámmal.

Az utolsó napomat töltöm Brüsszelben. Azt ígértem a páromnak, hogy rózsafüzérrel térek hozzá vissza, ezért a reptérre való indulás előtt a nyakamba veszem a várost, és megcélzom a legszebb és leghíresebb templomokat.

Az össze-vissza kószálás során eljutok a Szent Mihály katedrálishoz, és a látványtól szinte földbe gyökerezik a lábam.

Forgalmas útkereszteződések közelében ott emelkedik az a megszentelt hely, gyönyörű füves, bokros területekkel körbe véve, amiről mindezidáig csak hallottam, és amelynek a látványa olyan magával ragadó, hogy muszáj megállnom előtte, és lefényképeztetni magam.

A Szent Mihály katedrális sok emelet magasan tör az ég felé, és hatalmasak a méretei. Hófehéren világlik ki a környezetéből, meseszépen cizellált gótikus stílusban, óriási színes üvegablakokkal, sok tekintetben a párizsi Notre Dame-ról készített fényképekre hasonlít, habár sohasem jártam Párizsban.

A csodálatos építmény láthatóan nemcsak engem varázsol el, hanem másokat is, mert tömeg van a bejárat előtt. Önkéntelenül megindulok velük én is, mert most már nem csak a rózsafüzér izgat, hanem az is, hogy mit rejt magában Istennek ez a fantasztikus otthona.

Nem vezet túl sok lépcső a bejáratig, de ahhoz éppen elegendő, hogy elfáradjak, mire felérek. Miközben kifújom magam, meglátok egy asszonyt, aki adományért könyörögve a turisták felé nyújtja a kezét. Lehet, hogy csak a szemem káprázik? A hömpölygő tömeg döntő többsége ugyanis tudomást sem vesz róla, hanem határozottan törtet befelé. Már nem is értem, hogy miért.

Az ember naivan azt gondolja, hogy akik Isten házára kíváncsiak, azoknak a szívében meghúzódik valami együttérzés is a szegények iránt. Ki-ki a maga pénztárcájához mérten megkönyörülhetne azon, aki a templomnak a lépcsőjére ült le. De úgy látszik, baj van a logikámmal.

A turisták közül csak néhánynak jut az eszébe alamizsnát osztani, mert valami teljesen más vonzza őket befelé. Amikor belépek a kapun, akkor megértem, hogy miről is van szó. Olyan képzőművészeti alkotások, freskók, színes üvegablakok vannak a Szent Mihály katedrálisban, amelyekről az egyetemen féléves kurzust lehetne tartani, és a művészettörténész akkor sem mondhatna el róluk minden fontosat.

A katedrális bal oldalában megtalálom, amiért eljöttem Isten házába. Egy falon sorjáznak a különböző rózsafüzérek, különböző formában, színben és méretben. Ki is választom a páromnak azt az ajándékot, amelyről azt gondolom, hogy kedves lesz a szívének, és amely arra emlékeztet majd, hogy egyszer eljutottam Brüsszelbe.

És persze, miközben vásárolok, sűrűn és szorgalmasan kattognak a fényképezőgépek a megszentelt térben. Az ember pedig azt kérdezi magában, hogy vajon miért kell az Isten dicsőségét szolgáló alkotásokat ilyen módon rögzíteni, emlékként elvinni? Valószínűleg azért, amiért én is lefényképeztettem magam a Szent Mihály katedrális előtt. Elvarázsol a látvány.

A székesegyház egykori építői nyilván el akarták bűvölni a katedrálisba belépőt, talán azért, mert azt gondolták, hogy a látvány ereje meghozza a hit erejét azoknak is, akik nem hisznek a kereszténység teremtő Istenében. Azzal azonban nem számoltak, hogy a huszonegyedik század elején ez visszaüt. Az építészeti remekmű napjainkra valószínűleg csak egy képzőművészeti csoda azok számára, akik ellátogatnak a Szent Mihály katedrálishoz. Még ez a varázs sem képes elérni azt, hogy rávegye a betérőket arra, hogy feltöltődve a hittel, megkönyörüljenek egy nincstelen asszonyon.

Egy olyan kolduson, aki nyilván azért ült Isten házának a lépcsőjére, mert az még biztos helynek tűnt a számára. Mert ott még bizonyára akadnak, akikben feltámad a szánalom.

A látvány azonban inkább arra ösztönzi a turistákat, hogy elrohanjanak mellette, mert számukra sokkal izgalmasabb maga az épületcsoda, mint az általa közvetített üzenet.

További cikkek a rovatból
Tanárok Tanárok
Mire kell még felkészülni? Mit várhat az ember a honfitársaitól egy olyan országban, ahol még abban a boltban is a lopás jut róla mások eszébe, ahonnan egy gyufaszálat sem tulajdonított el soha.
Blogok
Nótár Ilona blogja
És változunk Idősíkok között
Bogdán Péter blogja
Megmaradunk egymásnak örökre! Egy kisvárdi jány

Támogassa a Sosinet.hu-t!
Ajánló
1/3
Kövess minket
Partnereink
Támogatóink