Bogdán Péter blogja

Érintés

2010. december 5. | Bogdán Péter
Bogdán Péter

Bogdán Péter

A néhány hónapos kisbaba napok óta negyvenfokos lázban ég. Már a körzeti orvos sem tud segíteni. Nincs mit tenni, be kell vinni az ország egyik ismert gyermekkórházába. A rossz hír természetesen futótűzként terjed a családban, minket is gyorsan elér. Munka után rohanunk be a csöppséghez.

A kórház belülről rendezett. A beteg gyermek anyukája el sem mozdul a baba ágya mellől, kapott egy vécés, fürdőszobás, televíziós szobát. Igaz, csak rövid ideig lesz része ebben a luxusban, mert ez az ellátás napi kilencezer forintba kerül, és neki csak háromezre van. Így aztán elvesznek majd az „extrák”, amikor áthelyezik egy másik kórterembe, de enni továbbra is kap.

Mire beérünk, a kisbaba nyugodtan alszik. Láza már lement, és bár bent tartják még pár napig, minden rendben van vele. Mégsem vagyunk nyugodtak. Az egyik szobából éktelen nyöszörgés és keserves sírás hallatszik, nagyjából azóta, hogy beléptünk a folyosóra.

Mivel a „mi” babánk alszik, utánanézünk annak, hogy honnan és miért jön a hang. Egy ablak mögött felfedezzük azt a pici fiút, aki nagyon panaszkodik, nagyon szeretné közölni, hogy valami komoly baja van, csak nem tudja, hogyan, és úgy tűnik, hogy ezért nem is foglalkoznak vele.

Merthogy nincs mellette szülő, a szobájától pár méterre trécselő nővéreknek pedig a kávézástól a pletykálásig mindenre van idejük, csak a gyerekre nem. Érthetetlen, hogy ezekben az asszonyokban miért nem szólal meg legalább az anyai ösztön.

Tanakodunk a jelenlévő rokonainkkal: mit lehetne tenni? Az ösztöneink és a jó érzésünk azt diktálja, hogy bemenjünk a pici fiúhoz, felvegyük, magunkhoz öleljük, hogy kapjon egy kis szeretetet, de nem lehet megtenni, mert a nővérek az ajtótól pár méterre beszélgetnek. Nyilván nem tetszene nekik, ha az utcáról érkezve bemennénk a tiszta kórházi szobába, de az ellen persze nincs kifogásuk, hogy bömböl a kisfiú. Mi lenne, ha szólnánk nekik, és felhívnánk a figyelmüket arra, hogy ha már egyedül maradt a kis beteg, nincs vele sem az édesanya, sem az édesapa, akkor nekik kellene valamit tenni azért, hogy a pici ne sírja ki a tüdejét?

Végül a szomszéd szobából kijön egy tüdőgyulladásban szenvedő, pár hetes ikerpár apukája. Megtudjuk tőle, hogy még senki nem látta a gyermek anyját, a kicsi órák óta sír, és a kutya sem törődik vele. Fogja magát, egyszerűen bemegy hozzá, megsimogatja a szomorú baba hátát és pociját, játékokat mutogat neki. A gyermek egy pillanatra elcsendesedik, de aztán újra rázendít, amikor az ikrek apukája visszamegy a saját babáihoz, mert hogy róluk is gondoskodnia kell valakinek.

Mivel a „mi” kisbabánk szundít, az anyukája – aki az ikrek apukájához hasonlóan „kórházi” ruhában van – bemegy a pici fiúhoz, ő is megsimogatja a hátát és a hasát. Úgy tűnik, a női kéz érintése még jobban esik neki, mint egy férfié. Már a játék sem kell neki, csak nézi az idegen nénit, aki simogatja. Elcsendesedik, megnyugszik teljesen.

Igaz, a legelítélendőbb a kisfiú történetében, hogy a szülei magára hagyták. De ha már megtörtént, akkor a nővéreknek, akiknek a betegekről való gondoskodás a hivatásuk, kutya kötelességük lenne, hogy odamenjenek a betegágyhoz, és a hosszúra nyúlt kávézás és pletykálás mellett jusson pár perc egy ártatlan és védtelen gyermek megérintésére, megsimogatására is.

Végül mégsem szóltunk a nővéreknek, mégpedig azért nem, mert a „mi” kisbabánk is nekik van kiszolgáltatva. Ők, persze, mit sem tudtak arról, hogy a „munkát” a látogatók elvégezték helyettük. Beszélgettek tovább.

További cikkek a rovatból
Megmaradunk egymásnak örökre!
Tisztességre, becsületességre tanítottál. Kérlelhetetlenül visszautasítottad a megalkuvást, az önámítást és a felkészületlenséget. Nagyon sokat tanultam tőled, számomra élő történelem voltál.
Egy kisvárdi jány
Feleségem édesanyja – saját szavajárása szerint – „kisvárdi jány” volt. 1947-ben született a szabolcsi kisvárosban, de élt Pátrohán, Debrecenben, Budapesten, s legvégül Szigetszentmiklóson is – de a szíve mindig Kisvárdán maradt.
Gondolatok Gyurcsány Ferenchez
Gulyás Márton, Setét Jenő, Bandor Bea magánemberként próbálta gyakorolni a szabad véleménynyilvánításhoz való jogát egy olyan rendezvényen, amely állítólag azért jött létre, hogy ők ezt megtehessék. Ehelyett verést és fenyegetést kaptak. És ami talán a leginkább gyomorforgató, hogy egy nőt is megvertek volna a DK-s szimpatizánsok, ha nincs ott a férje.
Törlesztés
Ismerve a politika világát meg a politikusokat, tartok tőle, hogy Osztolykán vállalni fogja az LMP őszi bohócának szerepét. Csakhogy ezzel minket, roma értelmiségieket járat le.
Kinek kérdés?
Hadd üzenjem azoknak, akik szerint a cigánykérdés kérdés: álljanak csak fel a jól fizetett munkahelyükről, és adják át nekünk a posztjukat, mert ennyi pénzért belőlünk, roma értelmiségiekből legalább haszna is lenne az államnak, a mostani pénzpocsékolás helyett.
Létszámstop
Büszkén nézek minden ember szemébe, mert egyenrangúnak érzem magam ebben az országban, és széles e világban is. Bár nem tartom magam többre senkinél, ugyanolyan értékes vagyok, mint bárki más, és ebből adódóan ugyanannyi tisztelet jár nekem is.
Levegőt!
Mit mondhatok? A harmincötödik születésnapom előtt eszembe jutott, hogy halandó vagyok: már nem olyan magától értetődő, hogy minden nap fel fogok kelni, és lesz olyan pillanat, amikor örökre lehunyom a szemem.
Félelem
Mértékadó romavezetők körében az antiszemitizmus és a homofóbia elutasítása nem kérdés. Szerencsére, a hangadók megértették, hogy nem kell sem zsidónak, sem melegnek lenniük ahhoz, hogy megvédjék ezt a két kisebbséget. Ráadásul vállalták, hogy akár nyilvánosan is lefolytatják a vitákat a saját táborukon belül az antiszemitákkal és a homofóbokkal.
Filozófusok árnyékában
Ahogy néztem a szegénység és gazdagság egyvelegét, eldöntöttem magamban, hogy ha egyszer én is hajléktalan leszek, akkor a Filozófiai kertben fogom nyugovóra hajtani a fejemet. Mert jobb hajléktalannak lenni a filozófusok árnyékában, mint a Népszínház utca járdakövén.
Eszperantisták holokausztja
Legalább annyit megérdemelnénk, mi magyarországi eszperantisták, hogy egy hazai Zamenhof-szoborra is kerüljön kormányzati koszorú. Ugyanis a megölt eszperantista felebarátaim ugyanúgy emberek voltak, mint a világháború más áldozatai.
Blogok
Nótár Ilona blogja
És változunk Idősíkok között
Bogdán Péter blogja
Megmaradunk egymásnak örökre! Egy kisvárdi jány

Támogassa a Sosinet.hu-t!
Ajánló
1/3
Kövess minket
Partnereink
Támogatóink