Muszáj menni, hogy ne fázzon a gyerek

Szendrőládi hétköznapok

Leesett az első hó. Kissé korai, november végén még nem szokott havazni. Szendrőládon épphogy felújították az emberek az árvízben tönkrement házukat, máris a hóesés okozta belvíztől rettegnek a helyi cigánytelep lakói.

– Nézd meg – invitál Emő a házába, férje éppen az egyik szobát burkolja, mindenhol építőanyag, és szerszámok. Az asszony az ablakon keresztül mutatja a kertet.

– Látod, ott a víz a kert végében. Hiába hoztuk rendbe a házat, tavasszal megint csinálhatjuk. Az Isten vert volna meg, amikor ide építkeztünk – átkozza magát keserűen. – De nem tehettünk mást, fiatalok voltunk, kevés pénzünk volt, és ez a telek volt a legolcsóbb. Senki nem mondta, hogy ez árterület. Akkoriban minden cigány ide épített. Felvettük a szocpolt öt gyerekre, és így két és fél szobás házat tudtunk felhúzni – meséli Emő. – A tavaszi árvíz után az önkormányzat épületében laktunk több mint fél évig, de aztán ki kellett jönnünk, mert – bár ez a ház még csak félig volt készen – a legnagyobb lányom szülni fog, már fogják a fájások, és a gyerekvédelmis azt mondta, hogy ha nem lesz a gyereknek megfelelő körülmény, akkor intézetbe viszik. Így visszajöttünk, és úgy újítgatjuk, hogy benne lakunk. Először a nagylány szobáját csináltuk meg, hogy tudja hová hozni a babát – sorolja gondjait.

A gyerekek a harmadik szobában tévéjátékkal múlatják az időt. A felújított konyhában Emő bodakot készül sütni, előveszi a lisztet, sót.

– A gyerekek szeretik, meg hát nincs is pénz kenyérre. Ma egy kis szalonna lesz, meg ez a bodak. A kandalló platnyiján sütöm meg – mutatja.

– A fát sikerült megvenni télire? – kérdezem.

– Dehogy sikerült. Az ember elmegy az erdőre irtani, és abból van egy kis fánk, de azt haza kell hozatni. Arra meg hol van pénz? Amit tud, hazahoz kiskocsin. Ha nagyobb hideg lesz, kétszer is ki kell menni egy nap, hogy a gyerekek meg ne fagyjanak. Harmincezerért hozza be a traktor a harminc mázsát, ami kéne. A közeli erdőből régebben hozott az ember, de már most azt se lehet, mert ha elkapják őket, tíz napra bezárják, oszt akkor ki keres a gyerekekre?

Elkészült a bodak, Emő kínál, nagyon finom. Búcsúzom a családtól, a nagylánynak sok szerencsét kívánok a szüléshez.

Kint az utcán bokáig ér a sár, közben ömlik az ónos eső. Egy ismerőst pillantok meg, Rokit, akivel korábbi látogatásaim során többször találkoztam. A fiatalember, mit sem törődve a zord idővel, jókedvűen üdvözöl, és pici házába invitál. Nemrégiben születtek ikrei, az egyik sokáig kórházban volt, még nem is láttam őt, csak képen. A büszke apa boldogan mutatja Kevint, aki lassan utolérte testvérét a fejlődésben.

– Dávid egészségesen született, de Kevint meg kellett műteni a szívével, most már jól van – mondja boldogan Bea, az édesanyjuk. A két csecsemő egy ágyban fekszik, kacagnak, amikor anyjuk karjára veszi őket. Itt is vidáman lobog a tűz a kályhában, rajta fő a leves. Roki örömmel meséli, hogy felvették az önkormányzathoz közhasznú munkára, de csak december végéig, mert utána megszűnik ez a lehetőség. Azt, hogy utána mi lesz, nem tudják.

– Engem most azért vettek fel, mert születtek az ikrek, és hogy legyen egy kis keresetem. Mellette még megyek a sógorral az erdőre. Onnan tudok fát hozni, de hát drága a behozatal. Meg nem is tudjuk most behozni, mert rossz az önkormányzat traktora.

– Akkor hogyan fűtötök? – kíváncsiskodom.

– Hát, nem is tudom mondjam-e – tétovázik Roki. – Mivel olyan erdőirtásra járunk, ahonnan csak traktorral lehet elhozni a fát, ezért nekem ide, a kiserdőre kell fáért kijárnom – mondja Roki kissé vontatottan.

– Azt, ugye, nem szabad? – puhatolózom.

– Hát, nem, meg nagyon veszélyes is, mert ott járőröznek a rendőrök, meg az erdész is, ha elkapják, mindjárt viszik is be az embert. A sógorom fiát is elvitték tíz napra. De muszáj mennünk, hogy a gyerekeknek meleg legyen. Most is oda indultam, amikor találkoztunk – mondja. – Senkiben nem lehet megbízni, már a cigányok is bemondják egymást, mindenkitől félni kell – mondja keserűen Roki. – Hiába van az erdőn összegyűjtve a fám, mégis lopnom kell. Ha meg elkapnak, ki fog a gyerekekről gondoskodni? – teszi föl a kérdést, választ sem várva.

– Elmehetek veled? – kérdem kissé félve a visszautasítástól.

– Nem félsz? – kérdez vissza, elmosolyintva magát.

– Nem én, majd kitalálunk valamit, hogy én kértelek meg, hogy mutasd meg az erdőt, vagy valamit – mosolyogtam vissza rá cinkosan.

– Akkor adok neked is gumicsizmát, mert el fog ázni a cipőd – és már kapta is elő a lábamnál jóval nagyobb lábbelit. Adott még rám egy dzsekit, hogy ne ázzak, és már ültünk is az autómba.

– Csak idáig, a telep széléig mehetünk, tovább a sár nem engedi – mondja, és irányít, merre menjek. Az árterületen elakadna a kocsi.

Út közben Roki arról panaszkodik, hogy nagyon megváltozott itt a világ, amióta ez az új polgármester van. Nem lehet csak úgy bemenni a hivatalba. Egy héten csak egyszer, de akkor is csak két órát. Régen, amikor még Margóka volt, bármikor bemehettek. Ha tudott, mindig segített.

– Most bármi bajod van, nem segítetnek. Az árvíz után kaptunk segélycsomagot, bútort, ezt-azt, de azt se osztották szét igazságosan. Az kapott, akinek nem is volt bent a víz a házában. Hagytak egy nagy konténer kolbászt is megbüdösödni. Hiába éheztek a cigányok, nem adták oda nekik – panaszolja Roki. – De jól van az nekünk, mert a választáskor széthúztunk, nem tudtunk megegyezni, hogy a cigány polgármester jelöltre szavazzunk. Most meg sírunk. Megérdemeltük! – mondja indulatosan. (A településen három roma és két nem roma polgármesterjelölt indult.)

Megérkezünk a telep szélére, innen már gyalog visz a kiserdőbe az utunk.

– Egészen föl kell mennünk, hogy ne lássanak minket – mondja. Nehéz a járás a gumicsizmában, alig tudom emelgetni a lábamat, a dzsekiben a karjaimat sem tudom mozgatni. De sajnos, szükség van rá, mert szakad az ónos eső.

– Látod, a városi ember nem is tudja, milyen nehéz erre felé az élet. Ha esik, ha fúj, a fáért menni kell. Nem számít hétköznap, ünnepnap.

Számomra is ismeretlen volt a helyzet, most a saját bőrömön tapasztalom meg ezt a keserves életet. Lassan araszolok fel a hegyre Roki után. Már alig kapok levegőt. A fiatalember, mint a gép, megy a meredek kaptatón. Látszik, hogy gyakorlott erdőjáró, nem kell konditermekbe járnia, hogy az erőnlétét karban tartsa. Én meg csak botorkálok utána, kapkodva a levegőt. Nem lennék jó fatolvaj. Pedig nálam még fűrész, meg balta sincs. Majd kiesik a tüdőm, mire fölérünk. Közben elgondolkodom, mi lehet azokkal az egyedül élő asszonyokkal, akiknek férfi nélkül kell fát gyűjteni, hogyan szerzik meg a téli tüzelőt? Nem szeretnék itt lakni télen, egyedül. Sem fát vágni, sem fűrészelni nem tudok, pénzem sincs, a lopáshoz is béna vagyok. Ettől kicsit elkedvetlenedtem. Közben Roki kiválaszt egy vékony száraz fát, amit elkezd fűrészelni. Sebtében kivágja, és darabolni kezdi. Közben, ahogy levegőhöz jutok, és már csak egy kicsit kalapál a szívem, szétnézek az erdőben. Távolabb embereket pillantok meg, akik, hasonlóan Rokihoz, fűrészelnek és aprítanak.

– Ezek itt mind a telepről vannak? – kérdezem.

– Onnan is, de a faluból is jönnek sokan. Ott is sok a szegény ember. Csak vigyázz, ne vegyenek észre, mert még bejelentenek minket – mondja.

Nem tudom hogy kell vigyázni az erdőben, hogy ne lássanak meg, ezért szorosan Roki mellett maradok.

– Na, ez mára elég lesz, a kocsiban ügyesen elvisszük – mondja vidáman. Az én hátamra is rákerül néhány darab, de az oroszlánrészét Roki cipeli. Nagy szatyorba pakolunk egy adagot, a maradékért még visszajövünk. Indulunk is, pontosabban én továbbra is botorkálok lefelé. Ugyan nem ugrik ki a szívem a helyéből, de annyira csúszik a talaj, hogy remegve araszolok lefelé. Roki röhög rajtam, majd a szabad kezét nyújtja. Végig kell szaladni az árterületen, hogy nehogy meglássanak a rendőrök, ami nekem nem nagyon sikerül a kétszer nagyobb gumicsizmában. Egyszer úgy beleragadok a sárba, hogy kihúzódik belőle az egyik lábam, és a sárban találom magam. Roki visszafut, leveszem a zoknimat, és mezítláb bújok vissza a csizmába.

– Mondtam már, hogy siess, nehogy meglássanak! – és futunk tovább. Szerencsére csak néhány száz métert kell így menekülnünk. Sietve lehajtom a hátsó ülést, behajigáljuk a fát.

– Te várj a kocsiban, visszamegyek a többiért, egyedül gyorsabban megy – mondja, és visszaindul a következő adagért. – Ha rendőrt látsz, indulj el! – adja ki a parancsot Roki.

Fellélegeztem, mert egyrészt teljesen eláztam az esőben, másrészt nem volt kellemes zokni nélküli futkározni. Csapzottan, dideregve vártam a kocsiban. Közben azon tűnődtem, nekem ez az egész csak egy kaland. Neki meg az élete. Hála Istennek, nem jött rendőr, de jöttek a gyerekek, a telepről. Beszédbe elegyedtünk. Egyik-másik kölyköt ismertem is, kedvesen köszöntöttek, a nevemen szólítottak. A környékbeli házakban élő családok felnőtt tagjai viszont bizalmatlanul nézték az autómat, egyre csak kérdezgették a gyerekeket, hogy ki ül benne. A kicsik integettek:

– Nem kell félni a nénitől!

Bizonyára a kíváncsiskodók családtagjai is az erdőn voltak, féltették őket, nem szerették volna, ha a hívatlan vendég megzavarja őket. Időközben megjött Roki, az összes kivágott fát el tudta hozni.

– Még jövök majd éjszaka, a haverommal, hogy holnapra is legyen az asszonynak. Reggel dolgoznom kell, ők meg nem maradhatnak fa nélkül.

Otthon gyorsan bepakoltunk a kamrába, a házba is vittünk egy jókora adagot.

– Jaj, de jó hogy jöttök, a leves alig forr, már kevés a fa – panaszkodik Bea.

– Most már nyugodtan meg tudsz főzni, és meleg is lesz – feleli a párja. Gyorsan rak a tűzre. Pár perc múlva ismét forrt a leves, mi kioperáltuk magunkat a gumicsizmából, dzsekiből, és leültünk melegedni. A zoknim hamar megszáradt a tűznél. Roki elmesélte a nejének, hogyan bénáztam végig az utat, nagyokat kacagtunk.

– Nyugi, én sem lennék különb – nyugtatott meg Bea.

Az ebéd megfőtt, a gyerekek elaludtak.

Hazafelé csendesen hálát adtam az égnek, hogy meleg lakásba érhetek haza.