Showder helyett valóság kellene

Nótár Ilona

Anyaszült meztelen, összezsúfolva retteg a színpadon több, mint húsz ember. A halálra várnak. Vajon felkészült-e a magyar társadalom arra, hogy hallja az eddig tudatosan elhallgatott, vagy ki nem beszélt igazságokat?

A mai fiatal generáció aligha tudja megemészteni „egy az egyben” a kevésbé ismert történelmi valóságot. Ezért lehet, hogy a mozivásznon és a tévé képernyőin szinte csak könnyed, szórakoztató műsorokat találunk, és csupán elvétve, a késő esti órákban nézhetünk egy-egy adást, mely őszintén beszél komoly, elgondolkodtató dolgokról, például a romák holokausztjáról, évszázados kiközösítésükről vagy a ma is tapasztalható rasszista diszkriminációról.

Danny Boyle, a méltán elismert rendező merész döntést hozott, amikor az indiai gettóéletet (Gettómilliomos) feldolgozta, bemutatva nyomasztó, de annál valóságosabb helyzetüket. Boyle okosan és pontosan kicentizve, egy mai átlagos néző befogadóképességéhez mérve tálalta a valóságot. A mozivásznon mindvégig láttatta a nézőkkel a fájdalmas tényeket, ugyanakkor figyelt arra, hogy a nézőnek kiutat hagyjon a menekülésre, a megnyugvásra, ezzel téve elviselhetővé a történetet. A film hatalmas sikert hozott számára, a történet bejárta a világot, és ezzel igazolást nyert a rendező koncepciója. Boyle alkotása alkalmas arra, hogy a szokatlan nézőpontjával kimozdítsa a kívülállókat a készre sütött médiaválaszok mögül, és gondolkodásra késztesse őket.

El kell ismerni, hogy a médiamunkások kezében olyan hatalom van, amellyel óriási befolyásuk az olvasóra, nézőre vagy hallgatóra; irányt mutathatnak, értékrendet közvetíthetnek. Képesek békéltetésre, és alkalmasak lehetnek gyűlöletkeltésre. A felgyorsult, információ alapú világban az emberek főként a médiából kapott információk alapján alkotnak véleményt. A cigányokkal kapcsolatos negatív kép kialakulásának egyik legfőbb oka a kevés vagy nem megfelelő tájékoztatás.
Túl sok még a sztereotip képet erősítő műsor. És fájdalmasan ritka, amikor úgy érezhetem, hogy érvényesül az alapvető elvárás: az alkotmányos elvek, emberi jogok ne sérüljenek. Jogos kívánalom, hogy a kisebbséggel szemben ne legyenek elutasítóak, uszítóak, ne lehessen megalázó vagy csupán félrevezető az anyag a nagyobb szenzáció elérése érdekében.

A műsorszolgáltatóknak hinniük kellene abban, hogy a nézőket nemcsak a valóságshow, hanem a nagybetűs valóság is érdekelheti. Hagyni kell, hogy végre felnőjön a társadalom a történelem nem ismert aspektusainak a befogadására, engedni kell, hogy szembenézzen az előítélettel, az elődök bűneivel. Fel kell kelteni az érdeklődést a hétköznapi emberek sorsa iránt, mert az lehet sokkal izgalmasabb is, mint a bulvárvilág valóságtól távoli, szenzációhajhász féligazságai, sokszor teljes valótlanságai.

*

Vajon készen áll-e a magyar társadalom, arra, hogy meghallja az eddig tudatosan elhallgatott, vagy félelemből ki nem beszélt igazságokat? A napi három és fél óra bambulás helyett képes lesz-e meglátni a manipulált hírek mögötti valóságot, levonni belőle a konzekvenciákat? Tudja-e legalább újra megfontolás tárgyává tenni a sztereotípiát közvetítő véleményeket?

Mivel a közszolgálati csatornák bevételei elsősorban nem a reklámokból származnak (hanem az előfizetési díjból és adókból) ezért műsoraival elsősorban nem fogyasztókat kellene kitermelnie, hanem az állampolgárokhoz szólnia. Ezeken a csatornákon időnként megjelennek a szórakoztató műsorok mellett komolyabb beszélgetős műsorok, aktuálpolitikai, irodalmi, művészi, társadalmi kérdésekkel foglalkozó adások, akár fő műsoridőben is, de jellemzően inkább a késő esti órákban (pl. ilyen volt a nyár óta megszűnt Kultúrház). A közszolgálatiak (M1, M2, Duna Televízió) kitűzött célja, hogy értékeket továbbítsanak, előítéleteket romboljanak, és objektíven tájékoztassanak. A médiavezetők és az újságírók (kommunikációs szakemberek) felelőssége, hogy milyen tartalommal töltik meg a műsorokat, hiszen ezzel ők gerjesztenek igényt bizonyos tartalmak felé, vagy éppen hallgatják el azokat.

A nézettségi mutatókat tekintve a közszolgálati adókat messze megelőzi a két nagy kereskedelmi csatorna. Úgy tűnik a realitáshoz közelítő dokumentumfilmek világa nem túl vonzó a mai magyar társadalomban.

Földi frekvenciás műsorszolgáltatások havi közönségaránya

Forrás: AGB Nielsen Médiakutató Kft. / ORTT Monitoring

A kereskedelmi csatornák műsorszerkesztési elvei szerint az a műsor a győztes, amelyik több nézőt és ezzel együtt több reklámbevételt hoz. Az elmúlt időszakban vetített adások alapján a siker titka a jó nagy „csinnadratta”, különböző reklám- és marketingfogások, megfelelő hírességek, sztárok, szenzációs hírek a műsorról, politikamentesség (vagyis a kényes kérdések gondos kerülése), közérthetőség (semmi értelmiségi tudományos megközelítés), egy csipetnyi személyeskedés, intimitás, titkok, árulások – és persze a kész műsor elhelyezése a megfelelő idősávban. Aki gyakran barangol a csatornák közt, láthatja, hogy fő műsoridőben szinte csak ilyen programokra van igény.

Ezeknek a szempontoknak valóban nem felel meg a Csak egy szög című színdarab, melyet nemrég felvételről volt szerencsém megnézni. A Kovács János rendezésében színpadra vitt művet kiváló kaposvári színészek játsszák el „két bitangul zajos részben”. Nincs könnyű dolguk, hiszen a cigányok vérzivataros történelmének drámai pillanatait jelenítik meg, a vándorlásuk kezdetétől egészen a mai uniós játszmákig. A ma embere számára talán túlságosan komoly, szemtelenül őszinte, néha kifejezetten bántó, fájdalmas az igazsága, nyers, durva, életközeli a nyelve. Néznivaló, de egyáltalán nem popcorn és kóla mellé.

Mégis azt állítom, hogy hihetetlenül fontos lenne, hogy az emberek széles körben tudjanak, halljanak a benne megfogalmazott igazságokról. Kolompár Károly (Kovács Zsolt), a darab főhőse privát beszélgetéseket folytat Istennel, kávéra hívja, és közben megosztja a nézőkkel a saját cigány sorsát. Abszurd mesét mond a cigány lagziról, ezzel párhuzamosan a kitaszítottságukról, megjelenítenek a színpadon egy tárgyalást a felvilágosodás korából, amikor cigányok ezreit ítélték el bűntelenül és nyúzták meg őket, élve. Szó szerint meztelenül beszél idős és fiatal a cigány népirtás iszonyatáról. Az ember szinte ordítva nevet kínjában, hogy „jaj, de jó, ez nem történt meg soha”, hiszen annyira ellentmond a józan észnek, hogy embereket, gyerekeket higgadtan kínozzanak halálra, orvosi kísérletek alanyaivá minősítve le őket, a „szent” tudomány oltárán. De mielőtt a néző összeomolna, Kolompár már halad is tovább a meséléssel, hogy megjelenítse a cigányság múltjának egy újabb korszakát. De ezekben a korszakokban nincs semmi közös. A cigányoknak nem lesz közös országa, hazája, kultúrája, nyelve. Csupán egy momentum kíséri végig a történeteket: a kitaszítottság érzése. Ez kovácsolta egybe a cigányságot.

Kimondhatatlanul nehéz bármelyik cigánygyermeknek– ilyen történelmi múlttal és ehhez kapcsolódó mai médiaképpel – elhinni, hogy számára ugyanazok az esélyek jutnak, mint nem roma társainak. Még akkor is nehéz, ha nem tudatosan éli meg a saját helyzetét, de mindenképpen érezni fogja hatásait. Ezért is kellene, hogy beszéljünk a színdarabban kibeszélt – egyébként meg agyonhallgatott – igazságokról.

Egyelőre el sem tudom képzelni, hogy bármelyik csatorna programjába illesztené a színdarabot. De talán néhány, a témát ébren tartó műsort követően vállalhatnák, bemutathatnák a közszolgálatiak, késő esti idősávban akár a kereskedelmi csatornák is.

*

A változtatáshoz mindig bátorság kell. Számos példa bizonyította, hogy érdemes kockáztatni, az új műsorokat új tartalommal megtölteni. Ha a műsortematikában nem is azért történik változás, mert valamelyik csatorna az őszinte és nyílt kommunikáció mellett kötelezi el magát, legalább abban kellene bíznia, hogy a valóság bemutatása is felkeltheti a közönség érdeklődését.
Nem várt sikereket hozhatna a tévécsatornának, és kiszámíthatatlan – talán pozitív –változásokat indíthatna el a társadalomban.