Karácsony idején…

Bogdán Péter

Karácsony idején gondolni kell az elesettekre. De nem értem, hogy miért csak karácsonykor. Ugye nem azért, mert ezen az ünnepen kötelező szeretni, ha akarunk, ha nem? És az meg egy kicsit ciki, ha mindenki szeret, mi meg nem.

Sétálok Budapesten, a Rákóczi úton a buszmegálló felé. Tőlem jobbra egy hatvanasnak látszó idős asszony, a mínuszos hidegben kucorog egy széthajtogatott kartondobozon. Imára tartott, könyörgő kézzel, törökülésben hajol szinte az aszfaltig a járdán. Nem kereshet túl sokat egy nap, mert csupán egy kétdecis műanyagpohár áll előtte az alamizsnának, és az még félig sincs apróval, papírpénzre meg, ugye, esélye sincs. Elég végignézni az embertömegen, amint szenvtelenül hullámzik el mellette, tudomást sem vesz róla.

Nem tudom kiverni a fejemből a képet. Tisztában vagyok a nép nyomorával és hányatott sorsával, mégis az motoszkál bennem, hogy az öregasszony egyáltalán nincs egyedül. Több tízezren vannak hasonló helyzetben – és ez sokat elárul a hazai állapotokról.

Mindenki tudja, hogy a karácsony a szeretet ünnepe. Milliárdnyi ember gondolkodik azon, hogy mit ajándékozzon a másik milliárdnak. Biztos vagyok abban, hogy a néni mellett is sokan rohannak el azért, mert éppen a meglepetésen törik a fejüket, vagy valamelyik boltba igyekeznek, hogy meg is vegyék. De a lényeg, hogy a kétdecis műanyagpohár csak nem telik meg apróval.

Azért itt meg kell állni egy pillanatra. Ezt az országot hatalmas apparátus működteti, jelen vannak a történelmi egyházak, az elesetteket segítő civil szervezetek. Mégis, miközben repkednek a tíz- és százmilliárdok a költségvetésben, a tíz- és százmilliók a civil szervezeteknél, és az egyházak – kicsik és nagyok – Isten országát akarják képviselni a földön állami és magánadományokból, aközben nincs elegendő pénz arra, hogy pár tízezer embert biztonságba helyezzünk.

Vagy arról van-e szó inkább, hogy akik az utcára szorultaknál jobb helyzetben vannak, valamiféle felsőbbrendű pozícióból ítélkeznek azok felett, akik elrontották az életüket, vagy akiket lakásmaffiával, uzsorakamattal kiforgattak a vagyonukból.

És elkezdenek sorakozni a kérdések. Mi van az Istennel, őt kihagyjuk  a „játékból”? Átvesszük-e a szerepét, és ítélkezünk majd helyette, mert azt hisszük, hogy pontosan értjük a Biblia szavát?

Vagy ha nem vagyunk vallásosak, akkor dobjuk sutba az évszázados humanista értékeket, a szolidaritást, az emberséget, és mivel csak egyszer élünk: éljünk nagyon? Habzsoljunk, költsünk mindent magunkra, nekünk legyen jó, a többi meg kit érdekel? Oldják meg, ahogy tudják?

Valóban ilyen országban kell élnünk? Nem lehet egy kicsit humánusabbá tenni? Nem lehet azt mondani, hogy nem ölt még ki minden emberi érzést belőlünk az általános, nagy szegénység?

Karácsony idején gondolni kell az elesettekre. De nem értem, hogy miért csak karácsonykor. Ugye nem azért, mert ezen az ünnepen kötelező szeretni, ha akarunk, ha nem? És az meg egy kicsit ciki, ha mindenki szeret, mi meg nem.

Ebben az országban körülbelül tízmilliónyian vagyok. Ha mindazok, akiknek az éves költségvetéséből nem hiányzik ezer forint, ezt az ezrest befizetnék egy közös bankszámlára, ötmilliárd forint gyűlne össze. Ebből annyi szálláshelyet lehetne építeni az országban, amennyi elegendő lenne az összes hajléktalannak. Lenne honnan munkába indulni, munka után megpihenni. Hogy egyáltalán kezdeni tudjanak valamit az életükkel – mert egy fél pohárnyi apróból inkább csak éhen lehet halni.

Vajon akad-e olyan rátermett ember, aki besétál valamelyik bankba, és megnyitja ezt a közös, nagy számlát? Meg természetesen az is kérdés, vajon hányan adnának ezer forintot arra, hogy emberek ne fagyjanak halálra, ne haljanak éhen az utcán.