Legjobb élményem a hazaérkezés volt

Betti és Feri

Betti hét hónapot töltött Torontóban a férjével, Ferivel és a fiukkal, Ferikével. A nő halk szavú, szelíd teremtés, a férje is hasonló. Szimpatikus, nyílt tekintetű, kedves emberek. Mindannyian nagyon örülnek, hogy újra itthon vannak Szendrőládon, pedig – ahogyan a férj mondja – biztosan megkapták volna a menekült státuszt. De az emberséges fogadtatás ellenére olyan árvának érezték magukat, hogy inkább az itthoni szegénységet választották. Betti egy pillanatig sem érezte jól magát Kanadában, és a legjobb élménye a hazaérkezés volt. Tavaly szeptemberben érkeztek haza, azóta már mindketten dolgoznak, Kanadára pedig úgy gondolnak, mint egy nagy kalandra.

A megérkezés

– Amikor megérkeztünk, négy órán át faggattak bennünket a Bevándorlási Hivatal emberei. Már nagyon fáradtak voltunk kilenc óra utazás után, ráadásul az időeltolódás is megviselt minket – meséli Feri kis házuk udvarán. Mellette Betti, aki így folytatja.

– Arról faggattak, hogy miért üldöztek minket itthon. Mindent lejegyeztek, amit mondtunk. Meg kellett nekik magyarázni, hogy milyen megkülönböztetésben volt részünk a munkában, és más helyeken Magyarországon.

Az első pár hét

– A sógorom jött értünk a repülőtérre, ő már több mint tíz éve kint él. Elvitt minket hozzájuk, ahol nyolcan voltunk egy huszonöt négyzetméteres lakásban. De ez még mindig jobb volt, mint a tömegszállás, ahol idegenekkel kellett volna együtt élni. Két hetünk volt arra, hogy elintézzük a papírokat, amik az igényelt segélyhez kellettek. Kanadában minden bevándorolni szándékozó család mellé kijelölnek egy szociális munkást, ő a felelős a frissen érkezettekért. Ő dönti el, jogosultak vagyunk-e a segélyre, és hogy mennyi pénzt kapjunk. Ő kezeskedett értünk, amíg az országban voltunk. Két hét után, amikor megkaptuk a támogatásokat, végre önálló lakásba költözhettünk.

Az életkezdés

– Ezt úgy kell elképzelni, hogy teljesen a nulláról kezdtünk mindent. Kaptunk egy huszonöt négyzetméteres lakást, amiben nem volt bútor. Adtak „startpénzt”, abból először kifizettük a lakbért, majd ami maradt, azt a lakásra költöttük, edényeket, tányérokat meg ilyesmit vettünk. Idővel be tudtuk bútorozni a szobát, és lassan úgy éltünk, mint ahogyan korábban otthon. Szerényen, de mindenünk megvolt, ami kellett. Sokat jártunk az ügyvédhez, mert egy hónapon belül ki kellett töltenünk egy nagy csomó papírt. Ez azokat az információkat tartalmazza, amiket elmondtunk a Bevándorlási Hivatal munkatársainak a hazai üldöztetésünkről. Meg kellett neveznünk azokat a tanúkat, akik bizonyítani tudták az állításainkat. Addig, persze, utazni kellett villamossal, busszal, meg tolmácsokat fogadtunk, és mindez sokba került. Volt egy kis megtakarított pénzünk, úgy hetvenezer forint, ami körülbelül háromszáz dollár. Nagyon gyorsan elment, nagyjából másfél hét alatt. Volt még egy érdekes dolog, a kötelezően végzendő önkéntes munka. Ezzel azt bizonyíthatjuk a befogadó országnak, hogy be szeretnénk illeszkedni, és nem csak segélyen akarunk élni.  Egyébként ezért is kaptunk száz dollárt havonta, és ezzel közel kétezer dollár jött össze havonta. Ez forintra átszámítva rengeteg, de az ottani árakhoz képest nagyon kevés. Egyébként a segélyre való jogosultságot évente meg kell újítani, és azt várják el tőled, hogy minél hamarabb megtanuld a nyelvet, és kezdj el dolgozni. Adnak hozzá segítséget is, nekem például iskolába kellett járnom, hogy a nyelvet megtanuljam. Ez kötelező volt.

Maradjunk?

– A menekült státuszról bíróság dönt, tárgyaláson. Bizonyítani kell, hogy a származásod miatt üldöztek Magyarországon, emellett kell, hogy legyen már négy-öt hónap munkaviszonyod, és valamilyen szinten beszélned kell angolul. Ha mindez megvan, akkor van esélyed arra, hogy megkapd a menekült státuszt. Mi eddig el sem jutottunk, mert a tárgyalás előtt haza jöttünk. Kérdés, hogy döntött volna a bíróság, mert csak önkéntes munkám volt. Bár nagyon akartam dolgozni, hiába jelentkeztem egy húsgyárba és egy péküzembe, elutasítottak, mert nem tudtam elég jól angolul.

Menjünk.

– Öt hónap elteltével gondoltunk először arra, hogy hazajövünk. Még igazából maradhattunk volna, de ez az egész már a családi életünk rovására ment. Állandóan veszekedtünk, minden apró dolgon összekaptunk. Az az igazság, hogy nem voltunk valami szerencsések. Nem volt sikerélményünk, nagyon elveszettnek éreztük magunkat. Mivel nem tudtuk a nyelvet, hivatalos ügyek intézéséhez mindig tolmácsot kellett fogadnunk, és ez egy vagyonba került. Aztán voltak olyan tolmácsok, akik körülbelül annyira beszéltek angolul, mint én, tehát sehogy, mégis elkérték a pénzt. Ha az ember nem ismeri a nyelvet, nem tud kommunikálni, akkor elvész az önállósága. Szinte azt tesznek vele, amit akarnak. Végül is hét hónap után jöttünk haza. Anyagilag nem veszítettünk semmit, mert amit ráköltöttünk a kiutazásra, azt haza is hoztuk. Egyébként pedig rengeteg tapasztalatot szereztünk. Itthon szeretnék megint munkába állni, és meg akarok tanulni angolul. Utána pedig megpróbálok elhelyezkedni valahol itt, Európában.