Bogdán Péter blogja

Turizmus

2011. január 17. | Bogdán Péter
Bogdán Péter

Bogdán Péter

A tavalyi évet Rómában zártam a párommal. A sok építészeti remekmű, az ókori leletek, Michelangelo és Bernini köztéri alkotásai, a Colosseum, a Vatikán és benne a Szent Péter-bazilika mind olyan csodálatos emlék, amelyet soha nem fogunk elfelejteni, de a római bevándorlókat sem. Tanulságos, hogyan élnek az olasz főváros kisebbségei, a mindennapjaik miben térnek el a hazai romákétól, vagy éppen mennyiben egyeznek meg azzal.

Az első szembeszökő élmény az volt, hogy Róma bel- és külvárosában szinte egyáltalán nem lehet romákkal találkozni. Mehet az ember gyalog, villamoson, buszon vagy metrón, akkor sem lát cigányokat. Úgy tűnik, hogy az olasz átlagember sem tudja kiszűrni a roma származást, mert bárhová mentünk, olaszul szóltak hozzánk, és még csak véletlenül sem jutott az eszükbe, hogy külföldiek vagyunk.

Aztán lassan rájöttem, miért nem veszik észre a helyiek, hogy idegenek vagyunk. A nevezetességeknél összegyűlő római kisebbségek összetétele egészen más volt, mint a hazai. Az ottani bevándorlók afgánok, arabok, indiaiak és pakisztániak, de természetesen ott is sok a kínai és a koreai, illetve a színes bőrű.

Rómában az egyik leghíresebb turista célpont a Lateráni Szent János-bazilika, amelynek még magyar vonatkozása is van. Egy több mint száz éves tábla hirdeti az egyik belső oszlopán, hogy II. Szilveszter pápa koronát adott I. Szent Istvánnak, így aztán a San Giovanni volt az egyik első dolog, amit felkerestünk.

A közeli metróból kifelé jövet először nem a bazilikát pillantja meg az ember, hanem egy hatalmas, bevándorlók által működtetett piacot. Úgy láttam, hogy olasz egy sem volt az árusok között, viszont indiai, színes bőrű, afgán és kínai annál több, és mindegyikük ékes olasz nyelven kínálta a portékáját. Ebből például arra lehet következtetni, hogy azok a római kisebbségiek, akik a piacon árulnak, már hosszú évek óta Olaszországban élnek, vagy arra, hogy hihetetlenül rugalmasak, mert időben rájöttek, hogy a többség nyelvének elsajátítása nélkül nem tudnak megélni.

A bevándorlók árui rendkívül változatosak voltak, és a nőkre szakosodtak: gyűrűk, fülbevalók, karkötők, táskák és pénztárcák tömkelegét kínálták az indiaiak, pakisztániak és színes bőrűek. Minden annyira olcsó volt, hogy az ember el sem tudja képzelni, ők mennyit adtak érte.

A Vatikán közelében egy női gyűrű hat-nyolceurós áron volt kapható, de távolabb, a San Giovanni metróállomásnál már csak egy euróért kínálták. A legdíszesebb karkötőket is, amik a belvárosban tíz-húsz euróba kerültek, itt meg lehetetett kapni két euróért. A legdrágább olasz márkák (gondolom, hamisított) táskái a belvárosi negyven-hatvan-nyolcvan euró helyett itt húszba kerültek.

Otthoni fejjel kezdtem gondolkodni. Vajon az árutömeg, a nagy forgalom mögött miért vannak csak bevándorlók? Megélnek belőle, vagy csak kihasználják őket? Vagy az olaszok a rasszjegyeik alapján jól elkülöníthető kisebbségeket ugyanúgy kirekesztik a munkaerőpiacról, mint itthon a nem romák a romákat? Vajon azért seftelnek a San Giovanni piacon, mert a származásuk miatt nem kapnak munkát, és máshogyan nem tudnának megélni?

Azt talán mondani sem kell, hogy a kínaiak a Lateráni Szent János-bazilika közelében lévő piacon is a ruhákra szakosodtak, az viszont újdonság volt, hogy az indiai, pakisztáni és afgán bevándorlók a Colosseumnál a turisták kiszolgálásába vetették bele magukat.

Az ember bármerre is ment Róma belvárosában, közel-keleti bevándorlókkal találkozott, akik Colosseum- és San Pietro-maketteket árultak. A legleleményesebbek azok voltak, akik nemes egyszerűséggel leültek a járdára, sablonokkal a kezükben, és festői szépségű Colosseumot rajzolták, tíz euróért, festékszóró spray-vel, jó minőségű kartonpapírra, a háttérben a kráterekkel teli Holddal.

Önkéntelenül is eszembe jutott, hogy ezt mi, magyarországi romák, miért nem tudjuk? Akik szegények közülünk, miért nem tanulják el ezt a technikát, miért nem szereznek be sablonokat az Országházról, a budai Várról, a Magyar Nemzeti Múzeumról vagy a Mátyás-templomról, és miért nem készítenek pár perc alatt néhány festékszóró spray-vel képkölteményeket a turistáknak, kráterekkel teli Holddal a háttérben? Ugyanúgy tízeurós áron, mint Rómában az ottani bevándorlók.

Vagy miért nem árulják a hazai romák az Országház, a budai Vár, a Mátyás-templom vagy Magyar Nemzeti Múzeum makettjeit? Egyáltalán, miért nem jut a romák eszébe az, hogy hazánk számos nevezetessége közelében szakosodhatnának a turisták kiszolgálására?

Nem állítom, hogy rögtön kolbászból lenne a kerítés egy ilyen lehetőséget kihasználva, de ez még olyan szűz terület, ahová beléphetnének a tehetséges magyarországi cigányok, és amiből, ha szegényesen is, de talán meg lehetne élni.

További cikkek a rovatból
Megmaradunk egymásnak örökre!
Tisztességre, becsületességre tanítottál. Kérlelhetetlenül visszautasítottad a megalkuvást, az önámítást és a felkészületlenséget. Nagyon sokat tanultam tőled, számomra élő történelem voltál.
Egy kisvárdi jány
Feleségem édesanyja – saját szavajárása szerint – „kisvárdi jány” volt. 1947-ben született a szabolcsi kisvárosban, de élt Pátrohán, Debrecenben, Budapesten, s legvégül Szigetszentmiklóson is – de a szíve mindig Kisvárdán maradt.
Gondolatok Gyurcsány Ferenchez
Gulyás Márton, Setét Jenő, Bandor Bea magánemberként próbálta gyakorolni a szabad véleménynyilvánításhoz való jogát egy olyan rendezvényen, amely állítólag azért jött létre, hogy ők ezt megtehessék. Ehelyett verést és fenyegetést kaptak. És ami talán a leginkább gyomorforgató, hogy egy nőt is megvertek volna a DK-s szimpatizánsok, ha nincs ott a férje.
Törlesztés
Ismerve a politika világát meg a politikusokat, tartok tőle, hogy Osztolykán vállalni fogja az LMP őszi bohócának szerepét. Csakhogy ezzel minket, roma értelmiségieket járat le.
Kinek kérdés?
Hadd üzenjem azoknak, akik szerint a cigánykérdés kérdés: álljanak csak fel a jól fizetett munkahelyükről, és adják át nekünk a posztjukat, mert ennyi pénzért belőlünk, roma értelmiségiekből legalább haszna is lenne az államnak, a mostani pénzpocsékolás helyett.
Létszámstop
Büszkén nézek minden ember szemébe, mert egyenrangúnak érzem magam ebben az országban, és széles e világban is. Bár nem tartom magam többre senkinél, ugyanolyan értékes vagyok, mint bárki más, és ebből adódóan ugyanannyi tisztelet jár nekem is.
Levegőt!
Mit mondhatok? A harmincötödik születésnapom előtt eszembe jutott, hogy halandó vagyok: már nem olyan magától értetődő, hogy minden nap fel fogok kelni, és lesz olyan pillanat, amikor örökre lehunyom a szemem.
Félelem
Mértékadó romavezetők körében az antiszemitizmus és a homofóbia elutasítása nem kérdés. Szerencsére, a hangadók megértették, hogy nem kell sem zsidónak, sem melegnek lenniük ahhoz, hogy megvédjék ezt a két kisebbséget. Ráadásul vállalták, hogy akár nyilvánosan is lefolytatják a vitákat a saját táborukon belül az antiszemitákkal és a homofóbokkal.
Filozófusok árnyékában
Ahogy néztem a szegénység és gazdagság egyvelegét, eldöntöttem magamban, hogy ha egyszer én is hajléktalan leszek, akkor a Filozófiai kertben fogom nyugovóra hajtani a fejemet. Mert jobb hajléktalannak lenni a filozófusok árnyékában, mint a Népszínház utca járdakövén.
Eszperantisták holokausztja
Legalább annyit megérdemelnénk, mi magyarországi eszperantisták, hogy egy hazai Zamenhof-szoborra is kerüljön kormányzati koszorú. Ugyanis a megölt eszperantista felebarátaim ugyanúgy emberek voltak, mint a világháború más áldozatai.
Blogok
Nótár Ilona blogja
És változunk Idősíkok között
Bogdán Péter blogja
Megmaradunk egymásnak örökre! Egy kisvárdi jány

Támogassa a Sosinet.hu-t!
Ajánló
1/3
Kövess minket
Partnereink
Támogatóink