Villány és Toszkána között

Giovannit, a hangszerkészítő mestert élvezet figyelni munka közben. Olyan nyugalom, egyszerűség és bölcsesség árad belőle, melyet csodálunk ebben az eszeveszett és rohanó világban. Miközben egy olaszos stílusban készülő hegedű hasát faragta ki, beszélgetünk vele a világ dolgairól, egy óriási meg egy kicsi – de fényesen ragyogó – bornemzet borairól. Olasz és magyar, legfőképp toszkánai és villányi élményeiről.

Sosi: A zenész világban mindenki csak Giovanniként ismeri, meg híres az olasz hangszerkészítési stílus megvalósításáról, melyeket a magyar technikákkal ötvöz. Sokan azt is tudják, hogy Itáliából érkezett, és kezdett magyar hangszereket készíteni. Ám tökéletes magyarját hallva jogos lehet a kérdés, hogy mióta is van Magyarországon? Meséljen egy kicsit magáról.

Giovanni: A nevem alapján a legtöbben azt gondolják, hogy őshonos olasz vagyok, de ez mégsem így van. Pesten születtem 1961-ben, a nevem Martin János. Szegény családból származom. Amióta az eszemet tudom, csodáltam a hangszereket, és minden vágyam az volt, hogy egyszer én is ilyen komoly remekműveket készíthessek. Szóval, a legfőbb célom az volt, hogy megtanuljak hangszert készíteni. Csak arra tudtam gondolni, hogy milyen jó lenne, ha ebből élhetnék, amit a legjobban szeretek. Ám hiába próbálkoztam, itthon erre semmi lehetőség nem volt. Kezdtem hamis közhelynek érezni, hogy a szorgalom és az akaraterő meghozza a gyümölcsét. Aztán egyszer olyasvalamit hallottam, amit el sem akartam hinni. Azt, hogy ki lehet jutni ösztöndíjjal egy olasz hangszerkészítő iskolába. Persze hogy ki mehet, az még itthon dőlt el. Amikor megtudtam, hogy kijuthatok Olaszországba tanulni, azt mondtam: vannak csodák. És a mai napig is azt mondom, hogy csoda folytán jutottam ki.

Sosi: Hogyan érezte magát kint Olaszországban, és melyik részén élt?

Giovanni: Cremonában. Egy jó darabig minden reggel újra és újra tudatosítanom kellett magamban, hogy a bolygó azon pontján tanulok a szakmát, ahol is a világ leghíresebb hangszerkészítői dolgoztak, mint Guarineri vagy Stradivari. Ez a hegedűkészítés mindenkori központja, itt készítették az első hegedűket a 16. században. Ez hihetetlen érzés. Elmondani nem nagyon lehet, viszont átérzik azok, akiknek megadatott, hogy egy ideig az álmaikat éljék – vagy még inkább azok, akik jelenleg élik. Rengeteg időmet lekötötte a hangszerek készítése, de kellett akkor ez a csőlátás. Persze ha volt némi szabadidőm, és akadt, akivel mehetek, akkor szétnéztem. Itália nagystílű ország, nagy szabadsággal, és sok jókedvű, temperamentumos emberrel.

Sosi: És hogyan alakult az élete az iskola befejeztével?

Giovanni: Kevéssel az iskola befejezése után megismertem egy kedves nőt, és azt reméltem hogy a feleségem lesz. Így is lett, nemsokára két gyermekünk is született, egy lány és egy fiú. Úgyhogy oda kötődöm, de Magyarországot is nagyon szeretem. Mindkét helyen otthon vagyok.

Sosi: Ekkorra már jelentős időt töltött Olaszországban is, ahol komoly borkultúra van. Vagyis minden odavalósi ember ismeri szűkebb és tágabb hazája borait. A bor amúgy is központi téma az olaszok körében. Volt alkalma megismerkedni az olasz borkultúrával?

Giovanni: Tényleg komoly a borkultúrájuk. Én jól ismertem néhány hazai borvidék borait, de kint egy darabig nem is tudtam foglalkozni mással. Csőlátással csak a hangszerkészítésre koncentráltam, míg meg nem ismerkedtem a feleségemmel. Ugyanis az apósom igazi toszkán borrajongó. Olyan átéléssel beszélt a borokról, hogy mindig jó volt hallgatni. Sokszor elmentünk megnézni a különleges toszkán szőlőbirtokokat. Ez azért volt számomra érdekes, mert az a vidék nagyon dimbes-dombos, és mindegyik területnek más az arca. Hazánkban talán Tolna, Szekszárd ennyire sokszínű.

Sosi: Kóstolta is a borokat?

Giovanni: Oh, hát persze. Nagyon sűrűn kóstoltunk. Mindig is vörösborrajongó voltam, és egyre inkább az is lettem. Éltek bennem a testes, sűrű villányi és szekszárdi vörösek kóstolásának emlékei. Ez azért volt fontos, mert amikor a testes, sűrű, nagy beltartalmú szupertoszkán borokat kóstoltam, akkor megpróbáltam az emlékeimben élő hasonló stílusú villányival, és szekszárdival összehasonlítani. És érdekes dolgot tapasztaltam a nagy toszkán vörösborokkal kapcsolatban. Mintha átmenet lenne a villányi és szekszárdi vörösek közti. Vagyis ötvözi a villányi sűrűséget, vastagságot, és a szekszárdi különleges fűszeres részletgazdagságot és karakteres savakat. Akkor és ott megfogalmazódott bennem a kérdés: ha a szupertoszkán borokat a világon mindenhol ismerik, akkor a villányi és a szekszárdi eszméletlen jó vörösek miért nem világhírűek?

Sosi: Ez jó kérdés, ráadásul jogos is. Talán mert nekünk sokáig nem volt meg a lehetőségünk olyan nagy és egyedi borokat készíteni, mint amilyenek most kerülnek ki a minőségért kompromisszumra kész pincészetekből. Egyébként nagyon jó hallani, hogy a hatalmas toszkán borok színvonalához hasonlítja az itthoni kiemelkedő vöröseket. Most hogy itthon van, mit szól a magyar borok jelenlegi helyzetéhez? Na, és persze hogy érzi magát újra itthon?

Giovanni: Köszönöm szépen, nagyon jól érzem magam itthon. Sokan pocskondiázzák ezt az országot és Budapestet, de én egész egyszerűen szeretem. Most Rácz Pál hangszerkészítő mester műhelyében tevékenykedem. És ki tudja, mit hoz a jövő. Magyarországot és Olaszországot is a hazámnak tekintem, rengeteg szép emlék köt ide is, oda is.

Visszatérve a magyar borkultúra jelenlegi helyzetéhez. Megpróbálom elmagyarázni, hogyan látom. Léteznek a hazai csúcsborok, másfelől pedig van a borkultúra. Sajnos ezt a kettőt külön kell választani. Az egyre komolyabb minőségű magyar borok világszínvonalúak, csodálatos ízvilággal és komplexitással. Ezt a véleményt alátámasztják azok a kiemelkedő eredmények, melyeket a nemzetközi borversenyeken érnek el a prémium magyar borok, körülbelül a legutóbbi évtizedben. Tehát kimondhatjuk, hogy a magyar borok színvonala egyre magasabbra emelkedik.

A borkultúra helyzete viszont nem ilyen szép. Az emberek nem igazán ismerik kiemelkedő bortermő tájainkat, a fajtákat, és nem alakult ki saját bor-ízlésük sem. Ki tudja, mennyi idő kell, hogy ez megváltozzon. És meg kell változnia, mert kinek legyen átfogó képük a hazai borkultúráról, ha nem a magyar embereknek kell. Úgy gondolom, csak így válhatunk elismert bornemzetté. Át kellene vennünk a borokkal kapcsolatos olasz felfogást: a bor nem csupán egy az alkoholos italok közül, hanem a nemzeti kincsünk, az orvosságunk!

Kuti Vilmos