Nili blogja

Fehérruhás isten leszek/19.

2011. január 20. | admin

A hibás én vagyok

nili blogja

Nili

Nili

-          Jó reggelt! – cammogok a szülészeti osztály adminisztrációs pultjához még kabátban, civil ruhában, immár a harmadik éves gyakorlatomon. Hárman állnak ott, az egyikük köszön, a többiek csak felém bólintanak. Nem várhatok ennél többet tőlük. Sietnék átöltözni, de előbb még meg kell szereznem a pihenő kulcsát. Elkérem a kulcsot, gyorsan átöltözöm, a zsebembe süllyesztem a telefonom, tollam és az otthonról hozott innivalóm. Mielőtt rám osztanának valamilyen feladatot, gyorsan elsunnyogok az osztályról, hiszen még év elején megbeszéltem az osztályvezetővel, hogy hadd kezdhessem a napjaimat úgy, hogy lemegyek az alagsorba segédkezni a reggeli vérvételnél.

Ott már hosszú sor kígyózik: vérvételre várakozó kismamák. Lassan előkészülök én is. Hozok két széket, gézt, vatta bucit, fertőtlenítő oldatot, strangulálót, szárnyas tűt, vesetálat… Félek, összeszedem magam, szúrok, leveszem a csövekbe a vért, adminisztrálok, elpakolok, és szaladok vissza a szülészetre. Megkérdezem a szülészeti főnővért, vagy aki éppen ott van, hogy van-e valami sürgős teendő. Van. A vajúdó kismamáktól reggel levett véreket kell elvinnem a három épülettel arrébb lévő laborba. Már viszem is. Az SOS vérekre külön felhívom a laboros kolléga figyelmét.

Visszasietek a szülészetre, jelentem, hogy teljesítettem a küldetést. Köszönetet nem kapok, de szemrehányást igen, mert nem vittem el az egyik hüvelykenetet a vérrel együtt. Mondtam volna, hogy csak ezek voltak a ládában, és kérdeztem, kell-e még valamit vinnem, de jobbnak láttam, ha hallgatok. Már a gyakorlat elején jól meg kellett tanulnom: itt nem lehet az utolsó szó az enyém, és nincs jelentősége, hogy igazam van-e. A kollégák egymás között megbeszélték, hogy miért vagyok hibás ezúttal is. Levittem a kenetet, mire visszaértem, rég elmúlt tíz óra. A többiek éppen reggeliztek, a félig nyitott ajtóból láthattam, hogy friss paradicsomot vágnak cikkekre. Természetesen fel sem merült, hogy most vagy máskor csatlakozhatom hozzájuk, hiszen valakinek mindig a pultnál kell lennie, hogy fogadja az érkezőket.

Addig is bementem minden vajúdóba, bemutatkoztam, elmondtam, hogy én is itt leszek mellettük, mint gyakornok, megkérdeztem, segíthetek-e valamiben… Közben kisebb vizsgálatokat végeztem el, egész ügyesen gépbe is vittem az eredményeket, és természetesen bejegyeztem a Kismamakönyvbe is. Aláírás nélkül, ezt csak a feljogosított szülésznők vagy a kitüntetett gyakornokok tehették, tehát én nem. Miután mindenki munkához látott, már csak egy feladatom maradt: megszerezni a pihenő kulcsát, és kivenni a szendvicsemet. A takarítónőt szemeltem ki, bár ő éppen nem a kedvesebbik, hanem a kioktatós, lekezelő. De hátha jókedvében lesz.

– Elkérhetem a kulcsot? Csak egy pillanatra – szólok a legnyájasabb hangomon.

Nem szól egy szót sem, csak csóválja a fejét, furán elhúzza a száját.

-          A múltkor nyitva hagytad az ajtót, azt tudod, ugye?

-          Nem hiszem. Odafigyelek erre.

-          De te voltál, mert csak te jártál ott akkor.

Megint néma maradok. Ő viszont egye hangosabb, így már a többi szülésznő is idefigyel. Már nem is nekem beszél, hanem a kollégáknak:

-          De ha majd eltűnik onnan pénztárca, vagy valami, ő fogja kifizetni az egészet. Az biztos!

Leteszi az asztalra a kulcsot, nem adja a kezembe. Elveszem, és besompolygok a szobába. „Hogy lehetek ennyire gyáva, miért hagyom magam rágalmazni és vádolni, megalázni? És miért bántanak ezek engem ok nélkül, folyton és kifinomult módszerekkel, a takarítónőtől egészen az orvosig, mindenki? Mit rontok el?” – rágódtam a helyzeten meg a vajas szendvicsen.

Egyre jobban megerősödik bennem, hogy csupán a származásomnak köszönhetem a gyanakvó fogadtatást. Minden másban hasonlóak vagyunk ugyanis. Hirtelen felálltam, letettem a szendvicsemet, és résnyire nyitottam az ajtót. Legyen csak nyitva, nehogy zárt ajtónál találjanak a dolgaik között.

Innék egy pohár vizet, de nincs saját poharam. Múltkor kértem az egyik szülésznő kollégától. Hosszasan vette sorra: „Ez Annáé, ez Erzsikéé, emez Marikáé, nincsen szabad pohár. Másét meg nem szívesen adom oda” – mondta az arcomba. Most mégis elvettem a csapnál a legközelebb eső poharat, gyorsan engedtem bele egy kis langyos vizet, egy húzásra kiittam. Jól elmostam, szépen visszaraktam a helyére, az asztalt lesöpörtem magam után, nehogy maradjon akár egy morzsa is.

Már délután volt, amikor megkért az egyik kolléga, hogy tegyek fel egy ctg-t az egyik kismamának. Nem voltak még elég erős és kitartó fájásai, de normális rendben haladt a vajúdás, húszpercenként szívhangot hallgattunk. Néhány perc múlva visszaküldtek hozzá, nézzem meg, mit mutat az eszköz. Teljesen jók az értékek, mondtam, a fájások öt percesek, de nem túl erősek, a baba szívhangja jól reagál az összehúzódásra. Egyikük utasított, hogy kapcsoljam le a gépet a kismamáról, megtettem. Már a számítógépnél ültem, éppen adatokat rögzítettem, amikor kevéssel később a szülésznő maga ment be a kismamát ellenőrizni. Tajtékozva jön ki, az arcomba kiabál:

Mit mondtam neked az előbb?

-          Azt, hogy kapcsoljam le a ctg-t a kismamáról.

-          Igen? És azt mondta valaki, hogy vedd le a toco fejet is?

-          Elnézést, nem értem – mondtam. (Minek hagynám rajta, ha nem megy a gép? – gondoltam.)

Már nem is hozzám beszélt, hanem a kolléganőnek, hogy nem tud velem mit kezdeni, mert azt mondta, kapcsoljam ki (mint kiderült, a gép nyomtatóját), és nem azt, hogy vegyem le róla… Ekkor telt be a pohár. Felálltam, elismételtem, hogy valójában mit kért, és felszólítottam, ne vádoljon igaztalanul. Ha pedig mulaszt, akkor vállalja a felelősséget a munkájáért. Van nekem elég hibám, amiért leszidhatnak, de nem fogom a másokét is vállalni.

A kolléganő tajtékzott. Ekkor közbeszólt a nagydarab szülész főorvos, és csoda történt. Rendre utasította a szülésznőt és igazolt engem. Hallotta, mivel bízott meg, és bizonyította, hogy tényleg azt tettem, nem többet, nem kevesebbet. A kolléganő természetesen nem kért bocsánatot, csak duzzogva elfordította a fejét. A főorvos kért, hogy segítsek a szülésében. Mentem, tettem, figyeltem, hallgattam. Éreztem, hogy segíteni akar az inzultus miatt.

Eltelt ez a munkanap is. Megvártam, míg valamelyik „kulcsos ember” a pihenő felé veszi az irányt, utána iramodtam, és bezárkóztam a fürdőbe, hogy átöltözzek. Már ismét civil ruhában mentem az adminisztrációs pulthoz elköszönni:

- Szervusztok! Jó munkát!

Válaszra sem méltatnak, fejbiccentéssel jelzik: látják, hogy megyek. Éppen akkor jön ki az egyik szülésznő a vajúdóból. Már a kijárat felé fordultam, amikor utánam szól:

-          Köszönni is kéne ám, ha elmész! Nem gondolod?

Lassan visszafordultam.

-          Ne haragudj, nekem szólsz?

-          Neked, neked. Mert valahogy mindig elfelejted, hogy mi az illem. Nálunk így szokás. Meg nem csak azért, nekünk tudnunk kell, hogy meddig vagy, mikor mész el.

-          Azt hiszem, itt valami félreértés lesz – mondom. – Ugyanis én az az ember vagyok, aki úgy kezdi a napját, hogy hangosan köszön, és megkérdezi, miben segíthet. A nap végén meg hangosan elbúcsúzik, és jó munkát kíván. Még akkor is ezt teszem, ha erre általában semmi választ nem kapok.

Nem várok választ, hátat fordítok, indulok. Útközben komolyan elgondolkodom, hogy kell-e nekem mindez. De nincs rá sok időm, hiszen vár otthon az igazi életem, ahol én vagyok a legjobb anya. Ezért viszont mégis kell…

„Felnőtt ember vagyok, végigcsinálom, amit vállaltam” – zárom le magamban, és betérek a boltba főznivalóért.

További cikkek a rovatból
Szertartások a halál után egy cigány családban Szertartások a halál után egy cigány családban
Eddig csak tanítottam erről a témáról. Néhányszor átéltem közeli családtagomnál a rítusokat, és végig is követtem őket, de soha nem váltam még szerves részévé.
Kovács Ilona fájó emlékére Kovács Ilona fájó emlékére
Két napja hívott telefonon. Szégyelltem is magam, mert én szoktam őt hívni, hogy ne neki kelljen költsége, de most ő keresett előbb. Visszahívtam gyorsan. Napok óta nem beszéltünk, ami ritkaság, mert szinte mindennap hívom, de: Mostanában napi húsz órát dolgozom, s aludni sincs időm – magyarázkodtam.
Színház élmény a Gellért-hegyen Színház élmény a Gellért-hegyen
– Come, come! Sit down, please! This is my Ppppub! – invitál tört angolsággal, a szabadtéri előadás egyik színésznője (Lovas Emília), a képzeletbeli kocsma tulajdonosa. A többi nézővel együtt, mit sem sejtve, leülünk a fűre, vagyis a kocsma legjobb asztalához, ahol éppen a konfliktus kellős közepébe csöppenünk.
Örök megvetés hulljon a fejetekre! Örök megvetés hulljon a fejetekre!
A Budapest Környéki Törvényszék augusztus 6-ára tűzte ki az elsőfokú ítélet kihirdetését a romák elleni, hat halálos áldozatot követelő támadások ügyében.
Elég már a megjátszásból Elég már a megjátszásból
Tavaly írtam egy blogbejegyzést Szilveszter alkalmából. Önvallomás volt és egyben felszabadító fogadalomtétel. Abban a bejegyzésben bevallottam, hogy időnként nem cselekszem a társadalom által meghatározott „helyes” mérce szerint, sőt hibázom, néha vakmerőségből és csak azért is felszabadítom magam a konvenciók alól. Nem akarok, és nem tudok mindenki előtt tökéletesnek és tisztességesnek látszani. Elég, ha annak látnak, aki tényleg vagyok, esetlenül és vétkesen, de őszintén és nagyon is emberien. Első leszek a tökéletlenek között.
Emberek vagyunk, segítenünk kell egymáson! Emberek vagyunk, segítenünk kell egymáson!
Önnek mi jut eszébe Romániáról? Valószínűleg sokan nem választanák elsőre a legkívánatosabb turistacélpontnak. Számomra mégis egy megvalósult álom helyszíne, ahová lehetőségem nyílt most elutazni egy tíznapos tréning alkalmából. A Roma Youth – European Youth elnevezésű tréninget a román származású cigány ember, Daniel Derbeldinger szervezte, hét ország küldötteinek részvételével
Mi lesz holnap? Mi lesz egy év múlva? Mi lesz holnap? Mi lesz egy év múlva?
Nincsenek túl sokan, kilenc-tíz gyermek összesen. Középiskola előtt állnak szinte mind. Ismerik egymást évek óta, együtt élnek a bentlakásos iskolában, Nógrád megyében. Igazán tudhatják, hogy mi a másik álma, vágya, gondolata.
Szabadságot Geréb Ágnesnek! Szabadságot Geréb Ágnesnek!
Engedjék meg nekem, hogy egy kicsit elkanyarodjak választott témámtól, a Tudatos Családtervezéstől. Ugye ismerjük a történetet Geréb Ágnesről, a szakemberről, aki merészelt másként gondolkodni.
Abortusz ügyekről Abortusz ügyekről
Zeng a sajtó, mindenhol az orvosról beszélnek, aki több mint száz magzatot vett el, illegálisan. Engem, mondjuk, érdekelne, mi bántja jobban a közvéleményt: hogy megtette, vagy hogy nem jogszerűen? Magyarországon szigorú rendje volt eddig is a terhesség-megszakításoknak. Most még ezen is szorítani szeretne a kormány, elmenve egészen az abortusz tilalmáig.
Tudatos Családtervezés IV. Tudatos Családtervezés IV.
– Most maga igazából mit csinál nálunk? – Hozzátok jöttem, hogy együtt játsszunk. – De mit fogunk csinálni? – Hát, beszélgetünk kicsit. Kezdjük is!
Blogok
Nótár Ilona blogja
És változunk Idősíkok között
Bogdán Péter blogja
Megmaradunk egymásnak örökre! Egy kisvárdi jány

Támogassa a Sosinet.hu-t!
Ajánló
1/3
Kövess minket
Partnereink
Támogatóink