Jegyzetfüzet

Legenda a művészet hatalmáról

2011. február 10. | Baranyi Laura
Baranyi Laura

Baranyi Laura

A minap kedvenc szórakozásomnak hódolva szörföltem a neten. Az egyik videómegosztó portálon keresgélve rátaláltam egy réges-régi, buta kis szerelmes dalra, arra, ami egyszer régen, egy végtelenül szomorú időszakomban reményt adott. Azt tanította, hogy tovább kell élni az életünket, és el kell engedni a fájdalmat. Nem is a dalocska, hiszen az tényleg elég könnyed, sokkal inkább az őszinte előadásmód, ami az énekes jóvoltából magas szintű művészetté vált.

Szeméből igazi könnyek hullottak, és dacos, fájdalommal teli hangjával enyhítette a lelkemet feszítő fájdalmat. A bánat azóta kisebb, bár teljesen sosem múlik el. Már nagykorú lenne a kis Laura… Ezt az írást neki és a művésznőnek ajánlom.

Tavasz volt, amit a madarak idegesítő füttyükkel a tudtomra is hoztak.

– Feleslegesen, hiszen nekem már soha sem énekelnek – gondoltam szomorúan, és gyorsan becsuktam az ablakot. Akkoriban nagyon sötét volt körülöttem a világ. Már harmadik hete csak feküdtem. Nem meglepő, hiszen vártam a csodát, de helyette a borzalom érkezett. Kilenc hónap reménnyel és várakozással teli boldogság után a gyerekorvos ridegen tudatta, hogy a lányom betegen született. Azt mondta, hogy hívjak papot, mert nincs remény a gyógyulására. Meg sem hallottam a szavait, és biztos voltam abban, hogy meggyógyul, de tévedtem. Mivel születése után rögtön elvették tőlem, többé nem foghattam a kezembe, és nem vihettem haza. Pár nap múlva megműtötték a kicsi szívét, de a lélegeztető gépről soha nem tudták levenni. A szervecskéi olyan gyöngék voltak, hogy az altatás túl nagy megpróbáltatás volt számára. Három hétig tartózkodott ezen a világon, és amilyen óriási fájdalmakkal érkezett, úgy el is ment. Amikor utoljára láttam, már nagyon akart menni. Az arcán ott volt az angyali ártatlanság utolsó, gyenge pírja. Visszavárták angyaltársai, és könnyebb volt így neki, hiszen túl nehéz lett volna az evilági élet.

Utána néma ordítás maradt, és sötétség. A gyász felemésztette az elmémet. A férjemen kívül senkit nem akartam látni, legalábbis azt hiszem, mert a fájdalmon kívül szinte semmire nem emlékszem.

Amikor már harmadik hete voltam ebben az állapotban, a szüleim megelégelték a reménytelen gyászomat.

– Az első dolog egy alapos takarítás – szólt az anyám ellentmondást nem tűrő hangon. Bejött a szobába, és felkapcsolta a villanyt. Nagyon zavarta a szememet a fény. Anyám tudta, hogyan kell bánni velem, és bár egy idegen túl keménynek tartotta volna, ő pontosan tudta, hogy csak így lökhet rajtam egy nagyot.

– Egy-kettő, elég lesz a sírásból, ki kell takarítani, légy szíves, menj át a másik szobába! – adta ki a parancsot. Kelletlenül kiszálltam az „ágymenedékemből”, és a hideg folyosón keresztül átmentem a másik szobába. A sarokban egy kis tévéből valami ostoba operett szólt. A félhomályban az unokaöcsém az ágyon játszott, majd amikor meglátott, felderült, és ugrálni kezdett. Mivel képtelen voltam beszélgetni vele, merev tekintetemet a képernyőre szegeztem, és közben egy kurta morrantással csak annyit mondtam, hogy tévézni akarok. A négyéves gyerek megrettent a stílusom miatt, és csendben csak annyit válaszolt, hogy jó, majd visszaült az ágyra. Elképzelni sem tudta, hogy mi történhetett, hiszen korábban minden szabad percemet vele töltöttem. Azt érezte, hogy valami nincs rendben, és hallotta, hogy a kis Laura az angyalkáknál van, de valahogy nem állt össze benne a kép.

Mereven néztem a tévét, ügyet sem vetve a körülöttem lévő világra. Egyszer csak a fiatal színésznő dalra fakadt.

– Lesz maga juszt is az enyém! – énekelte. A hangja élesen belehasított az elmémbe, mintha ezt akarta volna üzenni:

– Ne add fel!

Úgy éreztem, hogy ő is elveszített valamit, ami olyan drága lehetett neki, mint nekem a kislányom. Mintha bátorított volna, hogy kerekedjek felül a súlyos gyászomon. Őszinte és hiteles volt, én pedig mozdulni sem tudtam a képernyő elől.

– Nincs egyebem, csak a remény.

Ahogy ez a rész szólt, ahogy áradt tévéből a hang, ahogy az előadó parodisztikusan, gyámoltalanul mozgott és követelőzően énekelt, a bennem és a körülöttem lévő sötétség egyszer csak szertefoszlott. Hirtelen újra láttam. Megtelt a szoba szikrázó fénnyel. Kivilágosodott. Sírni kezdtem, pedig már jó ideje képtelen voltam rá. A könnyekkel együtt az a feszítő érzés is kezdett enyhülni, amelyet a tragédia óta semmi nem tudott oldani. Azóta is sokszor töprengek azon, hogy egy ilyen egyszerű kis szerelmes dal hogyan volt képes enyhíteni a határtalan fájdalmamat.

Sokáig fogságban tartott ugyan a gyász, de az első lépés megtörtént. A szobámból már ki tudtam jönni, de az utcára még sokáig nem léptem ki, és az emberekkel sem tudtam kommunikálni. De már nem zártam be az ablakot, amikor a madarak kitartóan jelezték, hogy itt a nyár. Lassan ismét nekem is énekeltek.

A tragédia után úgy döntöttünk, többé nem kockáztatunk, ennek ellenére két évvel később, egy utolsó próbálkozás eredményeként megszületett a fiam, aki – hála Istennek – egészségesen jött a világra. Haza „loptam” őt a kórházból, mert nem hittem el, hogy egyszer haza engedik. Féltem, hogy őt is úgy szakítják el tőlem, mint angyalka nővérét, akit soha többé nem érinthettem meg.

Idővel megtudtam, hogy a nevezetes dalt Eszenyi Enikő énekelte, Eisemann Mihály: Fekete Péter című operettjéből. Köszönet érte.

További cikkek a rovatból
Szükségterületen szolgálni – Orsós János
Orsós János tanító, polgárjogi aktivista, integrációs szakértő, jogvédő, a SZEMA (Szabad Emberek Magyarországért – Liberális Párt) elnökségi tagja, de ezeknél a titulusoknál sokkal több. Olyan ember, aki mindent megtesz, hogy másokon segítsen, hogy másoknak jobb legyen. Ő is rengeteg segítséget kapott, amíg eljutott oda, hogy ő segíthet másokon. Küzdelmes élete fontosabb állomásainak jártunk utána.
Egy világhírű művész a Blaha aluljáróban
Néhány éve Joshua Bell, korunk egyik legnagyobb hegedűművésze merő kíváncsiságból lement egy washingtoni aluljáróba, és játszani kezdett. Érdekelte, mit szólnak a járókelők ahhoz a hegedűjátékhoz, melyért rendszeresen milliók fizetik ki a méregdrága jegyet a világ legnagyobb koncerttermeiben. A végeredményt tekintve Joshua nem volt túlzottan elégedett a fogadtatásával. Nem úgy, mint a mi Kelemen Barnabásunk, a Blaha Lujza téren.
Zenét komponálni felsőfokon – Pertis Jenőre emlékezve
Sorozatunkban olyan népszerű emberekre hívjuk fel a figyelmet, vagy olyanokra emlékezünk — akár különösebb apropó nélkül –, akik a világ előtt a magyarok hírnevét öregbítették, és csak mi hangsúlyozzuk ki, hogy magyarok és romák. Sportolók, művészek, vagy ahogy hozzáfűzni szokás: kőfaragók és balett-táncosok.
Munkaélmények az Unió központjában Munkaélmények az Unió központjában
Régóta dédelgetett álmom volt, hogy az Európa Parlamentben szerezhessek tapasztalatot. Például jelen lennék azokon az üléseken, konferenciákon, megbeszéléseken, ahol az Unió egész társadalmát érintő döntések születnek, amelyek aztán hatással lesznek az emberek életére, életminőségére, hétköznapjaira. Főleg persze azokkal a témákkal kapcsolatosan, melyek kiemelten érdekelnek: szociális és integrációs programok, kultúra, oktatás, agrárkultúra. Ez évekig megmaradt az álmodozás szintjén, azonban 2012-ben nagy lehetőség nyílt meg előttem.
Világszínvonalú modern improvizációk | Kathy Horváth Lajos
Magyarország egyik legismertebb, modern stílust képviselő komolyzenésze Kathy Horváth Lajos. Már számos fellépésével bizonyította kimagasló és elsöprő erejű tehetségét, vitathatatlan improvizációs képességeit. Elismerései is számosak, legutóbb a salzburgi székhelyű Európai Tudományos és Művészeti Akadémia választotta tagjai közé. Ezért is gondoltuk, hogy alaposabban bemutatjuk a zeneszerző és hegedűművész pályáját.
Egy ikonra emlékezve – Cziffra György
Ha az utca emberét megkérdeznénk, hogy ki a legnagyobb magyar zongorista a huszadik században, tízből alighanem nyolcan azonnal rávágnák Cziffra György nevét.
Szemléletformáló értékek a Docuartban
A közelmúltban tartották az immár hagyományos Romakép Műhely Workshopot a DocuArt moziban. A rendezvény kicsi, barátságos és meghitt teremben zajlott, így könnyebben, és nyitottabban is lehet vitatkozni, beszélgetni a vetítés után. Az esten Szomjas György 1969-ben készült, Tündérszép lány című munkáját vetítették. A kísérleti filmben többek között Földes László Hobo és Baksa Sós János – a mai napig nagyhatású Kex Együttes frontembere – szerepelt.
Tehetség a kortárs irodalomból – Ayhan Gökhannal beszélgettünk Tehetség a kortárs irodalomból – Ayhan Gökhannal beszélgettünk
Ayhan Gökhan kedves és szerény jelenség, még előttem is visszafogottan beszél mindarról, amit elért, pedig gyerekkori barátok vagyunk. Végigkísértük, sokszor segítettük egymást életünk különböző szakaszaiban, és baráti elfogultsággal állíthatom, hogy nagyon szép pályát futott be. Már gyermekkorában vonzotta az irodalom.
Egy prímáspéldakép – Czinka Panna
Czinka Panna az egyik legismertebb cigányzenész, sőt az első cigányprímás Magyarországon. A tizennyolcadik században élt lányról rengeteg történet járta. Több magyar írót megihletett, Jókai Mór is beleszőtte alakját egy regényébe. Annak jártunk utána, mennyi igaz a körülötte kialakult legendákból.
Halottkultusz a romáknál
A roma halottkultuszról többféle hiedelem kering. Ezek nagy részében sok a félreértett információ. Annak jártunk most utána, pontosan mik is a jellemzői a roma temetéseknek, a halottra való megemlékezésnek.
Blogok
Nótár Ilona blogja
És változunk Idősíkok között
Bogdán Péter blogja
Megmaradunk egymásnak örökre! Egy kisvárdi jány

Támogassa a Sosinet.hu-t!
Ajánló
1/3
Kövess minket
Partnereink
Támogatóink