Nili blogja

Fehérruhás isten leszek!/21.

2011. március 23. | admin

Vállalni a származást – vagy karriert építeni

nili blogja

A kérdés akár abszurd is lehetne, de sajnos nem az. A minap beszélgettem egy kollégámmal, nőgyógyász rezidensként dolgozik. Lelkes, okos, a szakmája iránt elkötelezett, őszinte a hivatástudata. Egyetlen titok nyomja csupán a lelkét: a származása. Mert ezt szigorúan titkolnia kell az újdonsült kollégái előtt. Eleinte tartott attól, hogy ha ránéznek, egyből kiderül, hiszen szüleitől örökölte szép barna bőrét, fekete haját, a tipikus rasszjegyeket…

De legnagyobb megdöbbenésére senki nem tette szóvá a másságát. Befogadták. Szinte azonnal. Nem kérdezték hány testvére van, mit csinálnak a szülei, hogyan került ide… Azt hihetné az ember, hogy az orvos társadalomban elindult egy olyanfajta üdvös gondolkodásmód-váltás, melyre már régóta égető szükség volt. De sajnos még sincs így. A kórházban, ahol a kolléga dolgozik, olyan tartalommal és hangnemben beszélnek a romákról, ami egyértelműen meggyőzne minden kétkedőt, hogy az előítélet nem tűnt el nyomtalanul az egészségügyi rendszerből.

Akkor vajon miért nem közösítik ki a barna bőrű kollégát? Mert őt különbnek gondolják annál az embercsoportnál, amelyiket mélyen és talán nem is tudatosan, de megvetnek. A rezidens kolléga túl okos, túl jól nevelt, túl szépen beszél ahhoz, hogy beilleszthetnék a romákról eddig kialakított képükbe. S mivel a sémákba sehogy nem illik a kolléga viselkedése, figyelmen kívül hagyva a rasszjegyeket, kiemelik őt az evidens roma közösségből, igazi „tiszta” magyar emberré avatva őt. A munkatársai maguk közül valónak tekintik őt, ezért szenvtelenül, és teljes nyíltsággal ócsárolják és becsmérlik előtte (is) a roma pacienseket, akik szerintük sokszor koszosak, kiabálósak, felelőtlenül gyermekvállalók, korán szülők… A sztereotípiákon alapuló előítéleteket sokáig lehetne sorolni…

A fent említett roma kolléga egész életében büszkén vállalta a származását, de nekem bevallotta, hogy ezúttal nem teheti meg, mert biztosan tudja, ha felvállalná, lehetetlenné tennék szakmai fejlődését és céljainak elérését.

Ha visszagondolok öt évvel ezelőtti pályakezdésemre: őszintén megértem a félelmeit. Már az egyetemi oktatás alatt éreztem, hogy az előítéletek olyan magas fala húzódik a leendő egészségügyi dolgozók és a páciensek között, amely már-már átjárhatatlannak tűnt. Amikor később gyakornokként– immár fehér köpenyben – beléptem a szülészeti osztályra, megbizonyosodhattam arról, hogy romának lenni – egyáltalán nem könnyíti meg a boldogulásomat. Az első hónapok alatt nekem is fel kellett tennem a kérdést: mi szolgálná a sikeresebb beilleszkedésemet? Ha elfelejteném, hogy roma vagyok, és feltétel nélkül alkalmazkodnék az elfogadott normarendszerhez, vagy nyíltan valljam meg a származásomat, és ezzel (vagy ennek ellenére) mintegy követeljem meg a nekem járó tiszteletet, a származásom elfogadtatásával együtt.

„Végül is miért kellene mindenkinek tudni, hogy roma vagyok? Hiszen én is ugyanolyan magyar vagyok, mint bármelyik munkatársam” – morfondíroztam. Csak az aggasztott nagyon hogy tudtam, soha nem leszek eléggé felkészült, hogy elviseljem a népemet érő mindennapos mocskolódást, szitkozódást és rágalmazást. Közvetlenül ugyan nem engem szidnak – csak a koszos romákat a váróban, a csóró rakott szoknyást, aki a fiát szoptatja, a tizennyolc éves cigánylányt, az analfabéta bűnözőket, akik csoportosan várnak a folyosó végén… Igen. Ez az érem egyik oldala, ahogyan sokan látják őket – minket.

A választás tehát adott volt: lakat a számra, és felkészült szakemberré válok így is, vagy szót emelek, de lenézett, megvetett gyakornok leszek négy éven át.

Döntöttem: igyekszem tanulni, figyelni, és képezni magam. Közben titokban arra a vakmerőségre vetemedtem, hogy elkezdtem kidolgozni az én tantervemet. Amit tanítani szerettem volna a főiskolán, egyetemen, bárhol, ahol majd meghallgatnak. Éjszakánként erről álmodoztam két szakkönyv elolvasása között.

„Nem maradok néma, beszélni fogok, mégpedig hangosan” – döntöttem el.

Nem mindig harcoltam hangosan. Sokszor én is a meghunyászkodást választottam az orvosok előtt. De titokban azért beosontam a cigány páciensek szobájába is, és segítettem őket az én szerény megszerzett tudásommal. Titkon feltettem hasukra a CTG készülék (kardiotokográfia, a magzati pulzus mérésére) mérőfejeit, megsimogattam a kezüket. Elmagyaráztam a monitoron látható eredményeket, elmondtam, mi várható a következő órákban, megnyugtattam őket, ha kellett, tájékoztattam (az anya kérésére) a népes család többi tagját.

Tehát: megszegtem a szabályokat. Ha kiderült, bizony nem számíthattam köszönetre. Megszidtak, jó látványosan megszégyenítettek, sokak számára kívülálló lettem. Néha sírtam is kicsit, de másnap, ha kellett, megint csaltam egy kicsit.

Talán ezek az őszinte mondatok vetnek véget szülésznői karrieremnek. De vállalom: minden embernek jár az egyenlő bánásmód. Nem érdekel, ki milyen előítéletekkel érkezik a munkahelyére SZOLGÁLNI. Nem kifogás, hogy milyen szocializáción ment keresztül eddigi élete során, vagy hogy milyen tapasztalatok vezettek vaskos előítéleteihez. A szülés minden nő életében a legeslegfontosabb dolog. Mindenki megérdemli, hogy egyenlő bánásmódban részesüljön. A legjobb, legalaposabb, legemberibb bánásmód jár nekik. Mindenkinek – páciensnek, dolgozónak – alapvető emberi joga, hogy ne kelljen eltitkolnia a származását. Nem szabad engedni az olyan légkör kialakulását, amelyben a kollégák egymás előtt is szerepjátszásra kényszerülnek. Nem szabad, hogy az elfogadás alapja az a megállapítás lehessen: „Te nem vagy olyan, mint a többi, ezért nem is vagy cigány.”

De cigány vagyok. Nagyon is az vagyok. És büszke vagyok rá. De itt és most szülésznő vagyok, aki történetesen roma.

További cikkek a rovatból
Szertartások a halál után egy cigány családban Szertartások a halál után egy cigány családban
Eddig csak tanítottam erről a témáról. Néhányszor átéltem közeli családtagomnál a rítusokat, és végig is követtem őket, de soha nem váltam még szerves részévé.
Kovács Ilona fájó emlékére Kovács Ilona fájó emlékére
Két napja hívott telefonon. Szégyelltem is magam, mert én szoktam őt hívni, hogy ne neki kelljen költsége, de most ő keresett előbb. Visszahívtam gyorsan. Napok óta nem beszéltünk, ami ritkaság, mert szinte mindennap hívom, de: Mostanában napi húsz órát dolgozom, s aludni sincs időm – magyarázkodtam.
Színház élmény a Gellért-hegyen Színház élmény a Gellért-hegyen
– Come, come! Sit down, please! This is my Ppppub! – invitál tört angolsággal, a szabadtéri előadás egyik színésznője (Lovas Emília), a képzeletbeli kocsma tulajdonosa. A többi nézővel együtt, mit sem sejtve, leülünk a fűre, vagyis a kocsma legjobb asztalához, ahol éppen a konfliktus kellős közepébe csöppenünk.
Örök megvetés hulljon a fejetekre! Örök megvetés hulljon a fejetekre!
A Budapest Környéki Törvényszék augusztus 6-ára tűzte ki az elsőfokú ítélet kihirdetését a romák elleni, hat halálos áldozatot követelő támadások ügyében.
Elég már a megjátszásból Elég már a megjátszásból
Tavaly írtam egy blogbejegyzést Szilveszter alkalmából. Önvallomás volt és egyben felszabadító fogadalomtétel. Abban a bejegyzésben bevallottam, hogy időnként nem cselekszem a társadalom által meghatározott „helyes” mérce szerint, sőt hibázom, néha vakmerőségből és csak azért is felszabadítom magam a konvenciók alól. Nem akarok, és nem tudok mindenki előtt tökéletesnek és tisztességesnek látszani. Elég, ha annak látnak, aki tényleg vagyok, esetlenül és vétkesen, de őszintén és nagyon is emberien. Első leszek a tökéletlenek között.
Emberek vagyunk, segítenünk kell egymáson! Emberek vagyunk, segítenünk kell egymáson!
Önnek mi jut eszébe Romániáról? Valószínűleg sokan nem választanák elsőre a legkívánatosabb turistacélpontnak. Számomra mégis egy megvalósult álom helyszíne, ahová lehetőségem nyílt most elutazni egy tíznapos tréning alkalmából. A Roma Youth – European Youth elnevezésű tréninget a román származású cigány ember, Daniel Derbeldinger szervezte, hét ország küldötteinek részvételével
Mi lesz holnap? Mi lesz egy év múlva? Mi lesz holnap? Mi lesz egy év múlva?
Nincsenek túl sokan, kilenc-tíz gyermek összesen. Középiskola előtt állnak szinte mind. Ismerik egymást évek óta, együtt élnek a bentlakásos iskolában, Nógrád megyében. Igazán tudhatják, hogy mi a másik álma, vágya, gondolata.
Szabadságot Geréb Ágnesnek! Szabadságot Geréb Ágnesnek!
Engedjék meg nekem, hogy egy kicsit elkanyarodjak választott témámtól, a Tudatos Családtervezéstől. Ugye ismerjük a történetet Geréb Ágnesről, a szakemberről, aki merészelt másként gondolkodni.
Abortusz ügyekről Abortusz ügyekről
Zeng a sajtó, mindenhol az orvosról beszélnek, aki több mint száz magzatot vett el, illegálisan. Engem, mondjuk, érdekelne, mi bántja jobban a közvéleményt: hogy megtette, vagy hogy nem jogszerűen? Magyarországon szigorú rendje volt eddig is a terhesség-megszakításoknak. Most még ezen is szorítani szeretne a kormány, elmenve egészen az abortusz tilalmáig.
Tudatos Családtervezés IV. Tudatos Családtervezés IV.
– Most maga igazából mit csinál nálunk? – Hozzátok jöttem, hogy együtt játsszunk. – De mit fogunk csinálni? – Hát, beszélgetünk kicsit. Kezdjük is!
Blogok
Nótár Ilona blogja
És változunk Idősíkok között
Bogdán Péter blogja
Megmaradunk egymásnak örökre! Egy kisvárdi jány

Támogassa a Sosinet.hu-t!
Ajánló
1/3
Kövess minket
Partnereink
Támogatóink