Nili blogja

Fehérruhás isten leszek!/22.

2011. május 14. | admin

Kezelés forintra váltva

Történt egy csúnya balesetem, a „fehérruhás istenek” segítségére szorultam. Egy kis időre páciens lettem.

Mire a szakorvos elé kerültem a bajommal, már nagyjából sejtettem, hogy műteni kell sérült lábamat. Én inkább amiatt aggódtam, hogy mikor járok jobban: ha megmondom, hogy van némi egészségügyi képzettségem, vagy ha okosan hallgatok. Tekintve, hogy a saját diagnózisom egyezett a doktoréval, lebuktam. Az orvos kiokosított, hogy azonnal kórházba kell feküdnöm, viszont a hétvégére való tekintettel semmilyen vizsgálat nem történik majd, hiszen ilyenkor a fű se nő a kórházban… Ennek tudatában saját felelősségre távoztam, „Majd ha nő a fű, hétfőn visszamegyek, addig ellátom én magam otthon” – írtam alá a papírt.

Hétfőn már nagyon rossz állapotban érkeztem meg. Láz, fájdalom, duzzanat, kiterjedt seb, hányinger, fáradtság. A nővér meglepő módon kifejezetten kedves, kollégájaként kezel, kaptam egy csendes és tágas szobát, ahol egyedül lehetek. „Na, érdemes volt tanulni” – gondoltam mosolyogva. Végre véremet vették, elvégezték a műtét előtti vizsgálatokat.

Már csak egy dolog hiányzik: hadd beszéljek egy orvossal. Feszült vagyok, de csitítom magam, hogy majd csak be fognak jönni, és beszélnek velem. A gondolatok csak nem hagynak békességben: azt sem tudom, meglesz-e másnap a műtét, ki fog műteni, altatnak-e, meddig tart, fog-e fájni, előtte-utána kapok-e érzéstelenítőt… – meghalok-e, meghalhatok-e?

Orvos sehol. Eljött az este, vizit nincs. Marad az ima. „Holnap túl akarok lenni az egészen – döntöm el magamban, – aztán már csak gyógyulnom kell.” De egészen reggelig kavarognak a gondolataim. Már napok óta egyre csak számot vetek: magammal, az élettel, a családommal, Istennel. Nem vagyok igazán elégedett az eredménnyel, de elfogadom a sorsomat: csak jöjjön már. Este kilenc körül bejön a nővér: „Kér fájdalomcsillapítót, kicsikém?” – majd lázmérőt tesz az asztalkára. Nem kértem gyógyszert, a sajátomat már rég bevettem. Nem lehet bírni anélkül. A fehér ruhás, hatvan körüli nővér még visszaszól az ajtóból: „A vizsgálatok negatívak lettek egyébként, minden oké, holnap műthetik. Na aludjon szépen!”

Másnap reggel. Kérésem ellenére ott van anyám is, férjem is. Vizit. Becsődül a szobába legalább hat orvos.

A főorvos kérdezi a fiatal kollégától:

– Ki ő?

– Ja, a combja. Baleset. Ma műtjük – válaszol a fiatal orvos.

– Nem látom kiírva.

– Hát nincs, de meg van beszélve, mindenki tudja.

– De nincs kiírva.

– Hát nincs kiírva, és akkor mi van? Na – tárja szét a kezét, azzal kimennek.

„Ez volt a tájékoztatás? Most lesz műtét vagy sem?” – morfondírozom, de azért remélek, mert éjfél óta étel-ital nem volt a számban, ahogy a nővér kérte. Még mindig bízom abban, hogy majd bejön az orvos, aki még a hétvégén ellátott. Fiatal gyakorló orvos lehet. Persze félek, hogy rajtam okosodik, de azért bízom is benne. Nálunk, a szülészeten is olyan lelkiismeretes és okos fiatal orvosok vannak, akik még nem fásultak bele a mindennapi rutinba, mért ne lehetne ugyanilyen…

Két perc múlva mosolyogva jön az idős nővér: „Kicsikém, maga lesz az első, akit műtenek ma. Nagy műtét lesz. Minden rendben, mindjárt hozom a szurit.”

A családomhoz fordulok:

– Pénzt hoztatok?

– Persze – nyugtatnak meg.

– Ne adjatok sokat. És az aneszteziológusnak is kell, meg a műtősnőnek és a betegápolónak. A nővérnek is mindenképp.

– Hatvan jó lesz az orvosnak? – fordul felém a férjem.

– Micsoda? Ki van zárva – vágom rá. – Anyu, mennyit kell adni? – kérdezem a nagy öreget, aki annyit jár orvoshoz, hogy paraszolvencia etikettből alaposan ki van okosítva…

– Csillagom, én húszezerre gondoltam.

– Tizenöt nem lenne elég? Na jó, húsz – egyezem bele.

A műtét maga volt a pokol. Valamiért nem sikerült jól az altatás, úgy éreztem, hogy valósággal megnyúznak… Az első kötözéskor láttam, hogy tényleg így volt. Az orvos csupán annyit kérdezett a műtét előtt: „Minden rendben?” Aztán majd három óra félkómás szenvedés következett. Egy dologra határozottan emlékszem: a műtős fiú, amikor látta, hogy sűrűn hull a könnyem és tehetetlenül torzul el az arcom, odajött és végig fogta a kezem, amit annak ritmusában szorítottam össze erősen vagy kevésbé erősen, hogy mennyire érzem a szike hasítását a bőrömön. A liftben, útban a szobám felé még kinyújtottam a kezem a takaró alól, és megérintettem a kezét. „Köszönöm” – mondtam kómásan. Anyám ezt látta, és háromezer forinttal köszönte meg az emberségét.

Aznap rám nézett az aneszteziológus – aki tízezer forintot kapott az altatásért. Bepillantott az orvosom is, akivel egy fél mondatot sem tudtam váltani, mert a fájdalom miatt nem nyílt a szám. A pénzt nem tudták odaadni neki. „Nem baj – szólt anyám –, majd később megkapja.”

Nagyon nagy csend telepedett a szobámra azokban a napokban. Az orvosomat két napig nem is láttam, a nővér csupán a lázmérőt hozta-vitte, meg a teli tányérokat pakolgatta ki-be. Teljesen magamra voltam hagyatva. Csak az első kötözés alkalmával tudtam megkérdezni az orvosomat, hogyan sikerült a műtét.

Két nap múlva megint kötözés. Szánalmas kutyahangon, pityeregve könyörögtem, hogy inkább áztassák le valamivel a gézt, mert valahányszor kitépik a sebből, még ha igyekeznek finoman is csinálni, borzasztó kín. Hát nem lehetett.

Aztán az egyik kötözés alkalmával, amikor már jó eséllyel készülődtem hazafelé, kiderült, hogy a seb, amit ők okoztak a másik befoltozására, a steril kórházi környezet ellenére elfertőződött. Előzetes fájdalomcsillapítás nélkül (közben már adták a csillapítót, de mit sem ért, idő meg nem volt várni) két szakasszisztens segítségével öntötték rám a borkősavat. Sav a sebbe – elképzelhető…

Végül nehezen, de hazaengedtek, viszont a kötözésre szorgalmasan járnom kellett. Miközben a váróban tengettem felesleges perceimet, a többi beteg kiokosított a kórházi protokoll alapjairól. Megtudtam, már a legelején érdemes a kötözésre egy embert megfogadni, aki mindig gondoskodik a páciensről. Akkor folyadékkal választják le a gézlapokat a sebfelületről, és a kötözés szinte fájdalom nélkül történhet. Ha én ezt előbb tudom! De még adósok voltunk az orvos hálapénzével is. A férjemmel mindketten nagyon ügyetlenek voltunk ebben a dologban. Úgy éreztük, az orvost is, magunkat is kellemetlen helyzetbe hozzuk. Olyan megalázónak és tiszteletlennek tűnt a dolog, hogy habár több esetben tettünk egy-egy szánalmas próbálkozást, a pénz csak a zsebünkben maradt. Anyám meg egyre dühösebb lett: „Ez nem járja lányom! Mert mi van, ha még hosszú ideig kell járnod kezelésre? És ha visszakényszerülsz valamiért? Akkor majd bánhatod!”

A következő alkalommal anyám a kezébe vette a dolgokat. Lecsapott a doktorra a zsúfolt folyosón, jól érthetően elmondta, hogy ő kinek az anyja, odaadta a pénzt. A szakorvos hálásan elfogadta. A váróban tehát mindenki tudta, mi történik, és azt is, hogy mi a nevem. Aznap nekem sem kellett olyan sokat várnom, azonnal behívtak. És lám, végre folyadékkal leáztatták a kötésemet. Egyébként az asszisztens és az orvos is kedves volt. Nem goromba, nem elutasító, bár mindkettő kicsit hideg és közömbös. És azt ismételték: „Nem sírunk, ki kell bírni. És nem bicegünk!”

Amikor már határozottan jobban voltam, arcomon kis mosollyal léptem a rendelőbe.

– Hogy van? – kérdezte az asszisztens, majd gyorsan hozzátette: – Végre mosolyogni látom.

– Igen. – válaszoltam büszkén. – És eldöntöttem, hogy sírni se fogok!

Szögezzük le. A hálapénzt az orvosnak azután adtam oda, miután rendesen ellátott, pénztől függetlenül. Nem lelkesen és nem kedvesen, kevés tájékoztatással, kissé hidegen, de alapvetően kezelt.

És a szaksegítség? Van, aki kedvesebb, van, akibe kevesebb empátiás készség szorul. A hálapénz valószínűleg mindkétszer segített volna. Ha előbb tudom, hogy a kötözés mehet kevesebb fájdalommal is, naná, hogy fizetek. Alkalmanként egy ezrest.

A származásom miatt nem bántottak. A nővérek csupán fáradtak, fásultak, kissé érzéketlenek voltak a betegek bajai iránt. Megérdemlik a hálapénzt, ez nem is kérdés. Inkább az, hogy ezt miért a betegnek kell megfizetni? És miért ilyen nemtelen formában: zsebbe dugdosva, mintha valami bűnben lennék a cinkosa…

Meglepett, hogy az idősebb generáció számára mennyire kardinális kérdés a paraszolvencia megfizetése. Nem tudom ez a generációs világnézeti különbségből fakad, vagy inkább abból, hogy az „öregjeink” sokkal inkább kapcsolatban vannak az orvosokkal, és tudják, hogy páciensként mit kell tenniük a kezelésük gördülékenyebb lefolyása érdekében. Vagy a származásuk miatti félelem dominál?

Végül is a kezelésem során az emberi kézfogások, interakciók száma: EGY. A műtősfiú érintése. Mikor másnap találkoztunk a folyosón, már alig ismert meg. Neki valószínűleg rutin feladat volt, de nekem, az egyszeri páciensnek nem feledhető, emberi gesztus, amiért mindig hálás leszek.

Még azt se bánnám, ha rutinként, de beépülne a szakmai protokollba ez a fajta személyes interakció.

További cikkek a rovatból
Szertartások a halál után egy cigány családban Szertartások a halál után egy cigány családban
Eddig csak tanítottam erről a témáról. Néhányszor átéltem közeli családtagomnál a rítusokat, és végig is követtem őket, de soha nem váltam még szerves részévé.
Kovács Ilona fájó emlékére Kovács Ilona fájó emlékére
Két napja hívott telefonon. Szégyelltem is magam, mert én szoktam őt hívni, hogy ne neki kelljen költsége, de most ő keresett előbb. Visszahívtam gyorsan. Napok óta nem beszéltünk, ami ritkaság, mert szinte mindennap hívom, de: Mostanában napi húsz órát dolgozom, s aludni sincs időm – magyarázkodtam.
Színház élmény a Gellért-hegyen Színház élmény a Gellért-hegyen
– Come, come! Sit down, please! This is my Ppppub! – invitál tört angolsággal, a szabadtéri előadás egyik színésznője (Lovas Emília), a képzeletbeli kocsma tulajdonosa. A többi nézővel együtt, mit sem sejtve, leülünk a fűre, vagyis a kocsma legjobb asztalához, ahol éppen a konfliktus kellős közepébe csöppenünk.
Örök megvetés hulljon a fejetekre! Örök megvetés hulljon a fejetekre!
A Budapest Környéki Törvényszék augusztus 6-ára tűzte ki az elsőfokú ítélet kihirdetését a romák elleni, hat halálos áldozatot követelő támadások ügyében.
Elég már a megjátszásból Elég már a megjátszásból
Tavaly írtam egy blogbejegyzést Szilveszter alkalmából. Önvallomás volt és egyben felszabadító fogadalomtétel. Abban a bejegyzésben bevallottam, hogy időnként nem cselekszem a társadalom által meghatározott „helyes” mérce szerint, sőt hibázom, néha vakmerőségből és csak azért is felszabadítom magam a konvenciók alól. Nem akarok, és nem tudok mindenki előtt tökéletesnek és tisztességesnek látszani. Elég, ha annak látnak, aki tényleg vagyok, esetlenül és vétkesen, de őszintén és nagyon is emberien. Első leszek a tökéletlenek között.
Emberek vagyunk, segítenünk kell egymáson! Emberek vagyunk, segítenünk kell egymáson!
Önnek mi jut eszébe Romániáról? Valószínűleg sokan nem választanák elsőre a legkívánatosabb turistacélpontnak. Számomra mégis egy megvalósult álom helyszíne, ahová lehetőségem nyílt most elutazni egy tíznapos tréning alkalmából. A Roma Youth – European Youth elnevezésű tréninget a román származású cigány ember, Daniel Derbeldinger szervezte, hét ország küldötteinek részvételével
Mi lesz holnap? Mi lesz egy év múlva? Mi lesz holnap? Mi lesz egy év múlva?
Nincsenek túl sokan, kilenc-tíz gyermek összesen. Középiskola előtt állnak szinte mind. Ismerik egymást évek óta, együtt élnek a bentlakásos iskolában, Nógrád megyében. Igazán tudhatják, hogy mi a másik álma, vágya, gondolata.
Szabadságot Geréb Ágnesnek! Szabadságot Geréb Ágnesnek!
Engedjék meg nekem, hogy egy kicsit elkanyarodjak választott témámtól, a Tudatos Családtervezéstől. Ugye ismerjük a történetet Geréb Ágnesről, a szakemberről, aki merészelt másként gondolkodni.
Abortusz ügyekről Abortusz ügyekről
Zeng a sajtó, mindenhol az orvosról beszélnek, aki több mint száz magzatot vett el, illegálisan. Engem, mondjuk, érdekelne, mi bántja jobban a közvéleményt: hogy megtette, vagy hogy nem jogszerűen? Magyarországon szigorú rendje volt eddig is a terhesség-megszakításoknak. Most még ezen is szorítani szeretne a kormány, elmenve egészen az abortusz tilalmáig.
Tudatos Családtervezés IV. Tudatos Családtervezés IV.
– Most maga igazából mit csinál nálunk? – Hozzátok jöttem, hogy együtt játsszunk. – De mit fogunk csinálni? – Hát, beszélgetünk kicsit. Kezdjük is!
Blogok
Nótár Ilona blogja
És változunk Idősíkok között
Bogdán Péter blogja
Megmaradunk egymásnak örökre! Egy kisvárdi jány

Támogassa a Sosinet.hu-t!
Ajánló
1/3
Kövess minket
Partnereink
Támogatóink