Gyermekszáj – Az igazság az…

A II. kerületi napközi táboros fiatalok

A Svábhegyen, az Eötvös út végén, a víztoronynál van egy csodás kis erdő. Ennek a zöldövezetnek a szélén kis üdülő épült még a szocializmus idején, aminek azóta megviselt falai minden év nyarán egy egész sereg napközi táboros gyermeknek adnak otthont. Olyan szép ez a hely, a nap átszűrődik a hatalmas fák lombjai között, üde zöld a táj, el sem hiszen, hogy ez Buda szíve. A kopott padok üresen nézik a fiatalok önfeledt játékát, akik az iskolából kiszabadulva, a rövidke szünetek megszorítása nélkül végre szabadon szaladgálhatnak, hiszen van helyük és terük bőven. Elbújnak az öreg fák törzse mögé, és alighanem új mesevilágot építenek, ahol hősökké válhatnak, és a heves harc közepén – melyet a szomszédos hősökkel kell megvívniuk – még talán a bolondos, bizsergős kamasz szerelmet is megtalálhatják…

Az iskolák ügyeletes tanárai reggel nyolcra várják a gyermekeket a fogaskerekű alsó végállomásánál, ahonnan szervezett csoportokban utaztatják a gyermekeket a hegytetőre. Seregnyi kölyök gyűlik össze, ki-ki megkeresi a csoportvezetőjét, és a búcsúpuszi után délutánig a tábor visel rájuk gondot.

Martin anyukája:

Örömmel hagyom itt mindkét gyermekemet, mert tudom, hogy jó helyen lesznek. Tavaly jöttek ide először, amikor ideköltöztünk. Még az iskola előtt rögtön itt kezdtek. Egyáltalán senkit nem ismertünk, de azonnal találtak barátokat a táborban. A fiam megismerkedett az egyik osztálytársával, így nem kellett teljesen újként kezdenie. Nem volt nekünk semmi konfliktusunk soha. Muszáj is jönniük a gyerekeimnek, mert nekem dolgoznom kell. Nincsen annyi szabadságom, hogy velük legyek a nyáron. Én már rég óta egyedül nevelem őket, és a szüleim sem tudnak idejönni segíteni. Szóval nekem ez nagyon nagy segítség. Reggel hozom őket, négyre jövök értük. Hetente kell kifizetni az étkezést. Nem drága. Persze van, amikor kiveszünk egy-egy nap szabadságot, és elmegyünk kirándulni, vagy állatkertbe, vagy ilyesmi. Például holnap nem jövünk, mert együtt leszünk. Szabadságot vettem ki. Akkor csak mi vagyunk. És ez nagyon szuper. De itt is mindig vannak külön programok, nem nagyon unatkoznak, szerveznek nekik foglalkozásokat, színházat, ilyesmi.

Két kislány szalad oda egy nagyobbikhoz, kék felsőben. Hosszan ölelgetik egymást. Sugdolóznak. Egyik előveszi a táskáját, mutat valamit, ügyelve, hogy senki más ne láthassa. Kuncognak. Eltűnnek az árnyékban.

Káló Timea

Persze, hogy van titkom. De azt nem mondhatom el. Itt is van nekünk például közös titok. A Lili hozta a kis noteszét, és abba szoktuk beleírni, hogy éppen mi történik. (Lili böködi, hogy ne mondjon többet a noteszről.)

– Van benne szerelem is? – hátha kiszedek belőlük valami igazi notesztitkot.

– Neeem. Dehogy. Minket ez nem érdekel. – hárít a nyolcadikos nagylány.

– De a Hannát igen. – szól közbe a kisebbik lányka. – Itt van benne az is a noteszben. De nem mondod el neki, ugye? Én bevallom – súgja a fülembe –, pletykás vagyok, na, nem bírom magamba tartani. Azt mondta neki a Martin, hogy szerelmes bele.

– Naaaa! – izgatott leszek a hallottaktól, velük sivítok, mint valami csacska kicsi lány. – És ő is viszontszereti?

– Ő??? – kacag rajtam hangosan, a hasát fogja. – Dehogyis. A Martint? Ki se állhatja. Neeem.

Jaj, ezek bizony szerelmesek. Biztos jele van: határozottan utálja a másikat, tehát nagyon is vonzódik hozzá. Vajon ők tanulták tőlünk, vagy mi lestük el ezt a buta szokást, amiben alapszabály, hogy még véletlenül sem mutathatjuk ki, hogy mit érzünk valójában egymás iránt?

Én minden évben idejövök ám – folytatja Timi. –Most leszek nyolcadikos. Mi második kerületiek vagyunk. A XII. keresek az udvar másik felében vannak. Velük csak néha beszélünk. Hát őszintén szólva néha át szoktunk hozzájuk szökni, de ssss, ezt nehogy elmondd – szól rám nagy komolyan –, mert ott vannak közöttük a barátaink, de hamar vissza kell ide jönnünk, mert ha észreveszik a tanárok, lesz belőle bajunk… Én nem barátkozok mindenkivel. Van két-három barátom, azokkal szoktam lenni egész nap. Beszélgetünk, játszunk, ilyesmi.

Nincs sok játék a táborban. A gyermekek legfőbb ajándéka talán az, hogy egymásban játszótársra találhatnak, és újabb játékokat találhatnak ki együtt. Néhányan lézengenek a teljesen nyitott termekben, üldögélnek, beszélgetnek, írogatnak, vagy éppen keresgélnek valamit. Két fiú viszont minden figyelmét egyetlen bizonyos játéknak szenteli. Olyan, mint a jojó. De amikor rákérdezek, kinevetnek: „Ez nem jojó” – mondják. Aztán mutatja és magyarázza a mexikói pörgettyűt.

Ivanics Márton:

Ezt úgy hívják, hogy peonza. Látod így kell feltekerni és akkor, jól megcsavarod és így, keresztbe, így eldobod, látod? – és már dobja is. – Mi ezt szeretjük. Meg csináltunk ilyen titkos bunkerfélét. De azt nem mutatjuk meg. Oda nem jöhet senki, csak mi. Nagyon vagány. Kintről hoztunk fákat, és úgy. Teljesen eltűnik, észre se vennéd. Múltkor úgy elbújtunk, nem is vették észre, hogy hol vagyunk. Csak kiabálták, hogy Martin, gyere már elő, mi meg ott röhögtünk. Emlékszel, Zsolti?

Tej Nóra Zsolt:

Igen. Tényleg. Te se ismernéd fel, hogy mi az. Vagy három napig építettük, hoztunk bele még ilyen kis pokrócfélét is. És nem verte szét az eső se! Oda nem mehet be, csak én, a Marci meg még egy-két ember, akit mi beengedünk. De persze felnőtteknek tilos.

Pedig de jó lenne néha egy ilyen titkos hely nekem is, ami csak az enyém, nem láthatna bele senki, és csak annak lenne bejárása, akit odaengedek. De ha el akarok bújni, csak a gondolataim mögé rejtőzködhetek, amiket végül azokkal osztok meg, akikben tényleg megbízom. A titkos szigetem: Gondolatfalva.

Körülnézek odakinn, hátha megpillantom a titkos búvóhelyet, de semmi különös látnivaló nem tűnik fel. A bejáratnál félszeg fiúcska áll, hátizsákkal a vállán. Mintha szomorú lenne.

Mi a baj? – megyek hozzá.

Franyó Dávid:

– Semmi. – Beszélgetni próbálok vele, de néhány szavas mondatoknál többet nem nagyon húzok ki belőle… – Hát szeretek ide járni. Hát, mert jó itt. Vannak itt barátaim. Kettő is. Csak ők most, ma éppen nem jöttek, de hétfőn együtt voltunk egész nap. Ki szoktunk ülni a padra és együtt hülyülünk, meg ilyesmi. Jobb, mint otthon ülni egyedül, mert ilyenkor nincs otthon senki. Csak most nincsenek itt, akikkel együtt szoktunk lógni, és így nem olyan jó. Már várom, hogy délután menjünk haza. Van most egy jó playstationom, hozta a keresztapám. Azzal akarok eljutni a következő szintig, de eddig visszadobott. De ma addig csinálom, míg nem jutok tovább. Akkor is megcsinálom.

– És a lányok?

– Lányok? Mi van velük?

– Itt nincsenek érdekesek?

– Ja. Nincsenek. Legalábbis nekem.

Majd lesznek – mosolygok magamban. – Nem is sokára…