Elnyomók és elnyomottak

A romákban, kurdokban, észak-írekben, tibetiekben és csecsenekben van egy közös vonás: túlságosan kevesen vannak, ugyanakkor a többséggel való politikai és kulturális szembenállásuk gazdasági érdekeket sért, ezért megpróbálják elnyomni őket.

Gimnazista koromban kezdett tudatosulni bennem, hogy bizonyos emberek nemcsak magyarként tekintenek rám, hanem romaként is. Sőt voltak olyanok, akik el sem tudták képzelni, hogy én is lehetek magyar. Ők kizárólag cigánynak tartottak, egy olyan népcsoport tagjának, amely nem egyenrangú. Eleinte nem nagyon tudtam mit kezdeni azzal, hogy másodrendű vagyok sok rasszista szemében, de aztán az inzultusok, bántások és az erősödő roma értelmiségi réteg arra ösztönzött, hogy fedezzem fel, hogyan lehet szembemenni a másodrendűség átkával. Hogyan lehetek értékes ember, hogyan tudom magamat úgy mutatni, hogy kiderüljön, „magyarcigányként” vagy „cigánymagyarként” képes vagyok hozzájárulni egy demokratikus társadalom építéséhez.

Lassanként tudatosult bennem, hogy a roma identitásom, értelmiségi létem megéléséhez sokkal kevesebb infrastruktúra, lehetőség van, mint a magyar esetében. Roma pedagógusként, ember- és polgárjogi aktivistaként rádöbbentem a cigányokat sújtó szegregáció szörnyűségére, a lakhatási, munka- és egészségügyi gondokra. Közben felfedeztem azt a roma irodalmat, történelmet és képzőművészetet, amelyet csak egy szűk elit ismer ma Magyarországon, és amely nem igazán tud eljutni a többségi társadalom előítéletes rétegéhez. Rájöttem, hogy még sokáig másodrendű leszek, még akkor is, ha időközben egyetemet végzek, diplomát szerzek.

Tisztában vagyok azzal, hogy nem vagyok kevesebb, mint a rasszisták. Az viszont kimondhatatlanul izgatott, hogy kimutathatók-e a gyűlölet, a kirekesztés valódi okai, és ugyanarra jutottam, mint amire már előttem oly sokan: gazdasági okok, anyagi haszonszerzés és önzés miatt leszek mindig másodrendű a saját hazámban.

Gazdasági okok alapján csak gyenge népet lehet elnyomni, és bár nem akarok beletörődni, ha széjjelnézek a világban, igazolva látom a feltételezésemet. Észak-Írország nem lehet az íreké, mert az atomhatalom Nagy-Britannia rajta tartja a kezét. Csecsenföld nem lehet független, még akkor sem, ha már a XIX. század közepe óta folynak érte a harcok, mert az oroszok nem akarják kiengedni a kezükből a földgáz- és olajlelőhelyeket. Ugyanez a helyzet a tibetiekkel, akiket Kína kebelezett be a maga gazdasági érdekei miatt, de beszélhetnék a kurdokról, akiket a törököktől az irakiakig mindenki legázolt. Még a demokratikusnak mondott Spanyolországot is megemlíthetjük, amelynek még csak véletlenül sincsenek olyan tervei, hogy a baszkokat önállósodni engedje.

A romákban, kurdokban, észak-írekben, tibetiekben és csecsenekben van egy közös vonás: túlságosan kevesen vannak. Ugyanakkor a többséggel való politikai és kulturális szembenállásuk gazdasági érdekeket sért, ezért megpróbálják elnyomni őket. Az a szégyenteljes ebben, hogy az elnyomás primitív eszközökkel megy végbe: az diktál, aki gazdaságilag és katonailag erősebb. Az állatvilágban nagyon hasonlóan zajlik, ott is az diktál, aki fizikai erőfölényben van, és neki csak az a fontos, hogy a komfortérzete meglegyen.

Az imént sorolt példákban ott vannak a demokrácia éllovasai, és az autokratizmus felé hajló, diktatórikus rendszerek is. A demokratikus berendezkedésű országokat a diktatórikusok fölé kell helyeznünk, hiszen mindenképpen humánusabbaknak tekinthetők. De például Nagy-Britannia és Kína valahol mélyen nagyon hasonlítanak. Beszélhetnek Londonban bármilyen választékosan, akkor is ugyanúgy gondolkodnak az önzésről, a kizsákmányolásról és az elnyomásról, mint Pekingben.

Még soha nem találkoztam baszkokkal, csecsenekkel vagy tibetiekkel, de mélységesen együttérzek velük. Tisztában vagyok persze azzal, hogy a magyarországi romák és a csecsenek vagy a tibetiek helyzete között jelentős a különbség van, ugyanakkor bizonyos szempontból egy cipőben járunk. A hazai cigányok is majdnem ugyanolyan erőtlenek, mint a felsorolt kisebbségek.

Martin Luther King álma gyönyörű volt. A kiváló lelkésznek nyilván a nyomába sem érek, de azért én is álmodozom arról, hogy Észak-Írországot visszaadják az íreknek, hogy Baszkföld önálló ország lesz, hogy Csecsenföld elszakad Oroszországtól, hogy Tibetből kivonulnak a kínaiak, és hogy a kurdok megalapíthatják Kurdisztánt. A kis és gyenge népeket egyszer csak tisztelni fogják, egyenrangú embereknek tartják majd őket, és úgy élhetnek majd, ahogy csak szeretnének.

Nem arra vágyom, hogy egy önálló roma közigazgatási terület jöjjön létre, mert egyrészt jól érzem magam a saját hazámban, másrészt nincsenek nacionalista elszakadási törekvéseim. Arról viszont álmodom, hogy olyan világban élek, ahol a magyar mellett ugyanúgy megélhetem a roma identitásomat, mindenki értékeli azt, hogy kétféle kultúrának vagyok a fáklyavivője, tiszteletben tartják, hogy a többséghez képest egy kisebb népcsoporthoz is tartozom.

És nem nyomnak el pusztán azért, mert a sorstársaim nem akarnak erővel visszavágni a rasszistáknak, akik nap mint nap az erejükkel kérkednek.