GYEREKSZÁJ

Buli, dráma, csók

Az első szerelem megtapasztalása az egyik legfontosabb dolog, ami történhet egy ember életében. Úgy él bennem ez a történet, mintha tegnap esett volna meg.

Elsős voltam, vagyis hét és fél éves. Hazafelé tartottam a falunk egyetlen szélesebb utcáján, a főúton. Odajön hozzám az egyik közismert ellenségem, és a szemembe ordítja: „Itt van a Norbi szerelme!” Nem tudom elmondani az érzést, ami hatalmába kerített. Felháborító volt és félelmetes. Megremegett a gyomrom és szédülni kezdtem. Még az sem rendített meg ennyire, amikor a tanító nénink összesúgott mögöttünk, és a testvéremre és rám mutatva tett megjegyzést, mert a tulipános ünneplőruhánkról hiányzott az utolsó gombocska, így szabaddá lett a pici nyakunk. Rosszul esett, ahogy élcelődtek rajtunk szegényeken, de nem szédültem el az érzéstől. De ez? Teljesen új.
Kikértem magamnak a rágalmazást. Honnan veszi ezt a hazugságot? Hát a Norbi mondta neki. Erre én, a csapat női kapitánya mit tehettem volna? Ledobtam a hátamról a megkopott öreg téglatáskát, futásnak eredtem, visszakiáltottam a testvéremnek, hogy vigye haza a motyómat, és loholtam egészen Norbiék házáig. Még jó, hogy a faluban mindenki tudja, ki hol lakik… Norbi épp akkor érkezett a házuk sötétzöld kerítéséhez. Neki rontottam: „Te tényleg szerelmes vagy belém?”

Meglepődött, csak kapkodta a levegőt és pislogott. Izzó vörös lett a tekintete, az arca, még a füle is bele pirult. A szemembe nézett, minden erejét összeszedte, és azt mondta: „Nem.”

Na, onnantól kezdve tudtam, hogy mi örök szerelmesek vagyunk. Már nem csak a csapatért, hanem egymásért harcoltunk az „ellenséges erőkkel”. Ő lett az én védelmező lovagom, akivel soha többé nem beszéltünk szerelemről.

* * *

A minap Balatonkenesén tanítottam. Az egyik órámról késtek a lurkók. Ott ültem árván a sötét folyosón, amikor odajött két kis vagány. Tudhatták, hogy mit tanítok, mert ezzel indítottak:

Én szerelmes vagyok ám – így a tízéves Martin.

Melyikbe? – nevet kilencéves barátja, Szebi.

Hát a Kármenbe, hülye. A másikat már dobtam.

Dobtad? Na mesélj! – kíváncsiskodom.

Hát semmi különös. Már erőszakos volt velem. Nem hagyott békén. Féltékenykedett, meg ilyenek. Meg igazából a másik szebb. Most válasszam a csúnyábbat? – nevet.

Csupán az a fontos ki a szebb?

Hát nekem elég fontos.

De hát nagy a füle! – nevet a másik.

Na, és? Kedves volt veled? – kontrázok.

Mindig ott volt, ahol én. Nem volt egy percem se.

És mit mondtál neki végül?

Hát, elhívtam most este, hogy beszéljünk és mondtam neki, hogy hagyjuk abba, mer ez így má nem jó, hogy nekem két csajom van. Mondta, hogy válasszak. Mondtam, hogy nekem a Kármen kell. Na, akkor kiakadt. Kiabált, meg sikítozott. Tépte a ruháját. Olyanokat csinált, hogy azt hittem, kétszer megverem.

Mivel hozott így ki a sodrából?

Azt mondta, hogy megöli magát, meg hogy nem akar élni. Meg hogy öljem meg, meg ilyen hülyeségek. Odajött a buliba, és ott fesztiválozott. Nagyon ciki volt. És ott volt a másik is. Az meg nézett

És?

Otthagytam. Mit csináljak vele?

Megcsókoltad már Kárment?

Ja, a bulin.

Akkor két csók volt – mondja a spanja –, egy akkor, amikor bementünk a buliba, egy meg bent a bulin.

Szájra puszi?

Ja. Vele még nem csókolóztam.

Én még nem csókolóztam különben eddig – vallja be őszintén a másik.

Szereted Kárment? – faggatom tovább.

Ja.

Mit szeretsz benne?

Hát hogy jó vele beszélgetni, meg szép, meg ilyenek. De ő nem szendrőládi, hanem szendrői.

Akkor ennyi?

Hát úgy néz ki. Mondjuk facebook-on még tudunk dumálgatni. De nem hiszem…

* * *

Hát ez volt az én első szerelmem története. És ilyen az új generációé. Elsőre azt mondanám: sok minden megváltozott azóta. Aztán arra a következtetésre jutok: nem is annyira. Még mindig ugyanaz a dramaturgia: Buli, dráma, csók.