Kökény Attila blogja/2.

Az elmúlt héten megtanítottam a legkisebb fiamat úszni. Jó érzés volt ám nagyon. Mindhármat én tanítottam meg. Most már úszik, mint béka a vízben. Nem szabályosan halad előre, de már bátor, hogy a mély vízbe merészkedjen. Hiába, az én fiam.

Zalakaroson pihentünk a családdal három vagy négy napig. Kellett ez már nagyon, de ennyi pont elég is volt a csendből. Aki egész nap jön-megy, éjszaka dolgozik, annak nehéz egyszerre csak turistának lenni. Csak az úszkálás, a medence, szauna meg az evés. Jó volt, de azért szeretem én ezt a Pestet. A zsongást. Igazi pesti gyerek vagyok ám. Anyámék már itt éltek, amikor én megszülettem. A négy testvérem is itt él a családjával. Apám – Isten nyugtassa – elment már, de anyám a mai napig itt él, egyedül. Kemény asszony. Van tartása. Minden héten felmegyek hozzá, éppen ugyanúgy él, mint annak idején, egyedül csinálna mindent. Na, ez egy másik gondolkodás. Anyámnak a legfontosabb még az volt, hogy a lány szűzen menjen férjhez. Erre kellett a nagy esküvő. Ha nem adták a lányt, akkor szöktek a fiatalok. „Egy asszonynak a kincse a tisztasága” – mondogatta anyám.
A feleségem tisztességes asszony, jó asszony. Volt, hogy nem voltam hozzá mindig hűséges, bevallom, nem vagyok rá büszke, de nem is tagadom. Volt ilyen. Azt hittem, megtehetem, nagy életet éltem… De az asszony, az Aranyom mindig tudta mi a dolga: soha nem csalt volna meg engem. Ő megbocsátott nekem, de tudta, hogy én soha nem bocsátanék meg neki, ha hasonlót követne el. Azonnal elhagynám őt. Nem a gyerekeimet, mert őket soha, de elképzelhetetlen, hogy a feleségem mással legyen, más is lássa őt, és érezze, meg ilyenek, aztán meg velem. Azt nem. Elviselhetetlen szégyen. Félreértés ne essék. A hűség fontos mindkettőnknek. De a férfi azért más természet, mint a nő.
Éppen múlt héten voltam egy táborban Balatonkenesén, ahol nagyon sok cigány gyerek is volt. Szeretek ilyen akciókon részt venni, mert tudom, hogy mennyire sokat jelent ez a szegény gyerekeknek. Bekapcsolódtam egy órába, ahol a tudatos családtervezésre tanították őket. Hogyan kell jól társat választani, meg mikor kell gyereket vállalni, ilyenek. Nagyon fontos erről beszélni már nagyon fiatalon, mert ez a korosztály már sokkal előbbre jár…
Nekik sem tudtam mást mondani. Van egy tizenegy éves lányom. Tegyük fel, hogy két év múlva megkérné egy jó cigány a kezét. Ugye, ez szokás néhány cigánynál. Na, én két lábbal dobnám ki azt a bátort. Hogy adnám már az én szép lányomat? Először tanuljon csak. Építse fel az életét. Hogyha arra kerül a sor a férje mellett, vagy akár egyedül is, de el tudja tartani magát. Legyen önálló. Meg sikeres.
Ha énnekem lenne beleszólásom a hagyományainkba, az első döntésem az lenne, hogy eltörölném, hogy a nők korán férjhez menjenek, csak azért, mert akkor még biztosan szüzek. Inkább tanuljanak. A férfiak pedig alapozzák meg a családjuk jövőjét. Ezt tanítom a saját gyerekeimnek is. Nem kell attól félni, hogy a nő okosabb lesz, mint az ura. Az egyik ebben jó, a másik abban. Engem nem zavarna, ha a feleségem okosabb lenne bármi másban. De mondjuk, ha zenében okoskodna, az már más téma. Akkor ott lehetnének viták.
De a lényeg: tudom, hogy azoknak a gyerekeknek, akikhez lementem vidékre, azzal adtam a legtöbbet, hogy ott voltam, láthattak, beszéltek velem. Több volt ez nekik, mintha csokit vagy ételt adtam volna nekik. Remélem, hallgatnak rám, megfogadják a szavam, és tanulni fognak. Ráérnek még szerelmeskedni…