Álmodj szabadon!

Cigány gyermekek álmodnak a Balatonnál

Július végén a MÁV balatonkenesei üdülője csaknem kétszáz Borsod megyei, hátrányos helyzetű fiatalnak adott otthont egy hétre. A tábor meghívott vendégei között volt Kökény Attila, a Street Együttes, és az elismert, cigány származású költő Choli Daróczi József is tartott foglalkozást a csoportoknak.

– Én még soha nem láttam a Balatont! – súgja az egyik szendrői kislány a társának a tó partján ülve. – Nekem ez olyan, mint a tenger. Nagyon szép. Ahogy hullámzik és jönnek a hullámok, félelmetes. Azért ez nekem, egy vidéki cigány lánynak, nagyon nagy élmény, biztos, hogy nem fogom elfelejteni soha.

Aznap a Balaton-part feltűnően csendes volt, szinte néptelen, csak azok a táborlakók merészkedtek ki, akiket nem bátortalanított el az eső és az elég erős szél. Kiültek a vörös szikladarabokkal megszórt partra, és egymást ölelve beszélgettek, nevetgéltek. A héten csupán egyetlen alkalommal sütött ki a nap egy kicsit hosszabb időre, akkor el is lepték a táborozók a strandot, nem törődve azzal, hogy a víznek még ideje sem volt átmelegedni. Az esős napokra így is jutott éppen elég közös program. A szervezők gondoskodtak arról, hogy senki ne menjen haza új tapasztalatok nélkül.
Az ország különböző pontjáról érkeztek cigány származású művészek, előadók, oktatók, hogy színesítsék a programot. A mostanában ismertté vált Romani Design két tervezője, Varga Helena és Gyöngyi nemcsak foglalkozásokat tartott a gyermekeknek, de ráadásként a napot nagyszabású divatbemutatóval fejezték be. Néhány szerencsés táborlakó abban is segíthetett, hogy a ruhákat bemutathassa. Alig hétéves kislányt topog a színpad előtt.

– Te is fellépsz?

– Igen. Két ruhát fogok bemutatni.

– Izgulsz?

– Hát. Kicsit. Most csinálok ilyet először. Tudod, az egyik ruha tetszik nekem, szerintem pont nekem való. De a másikban nem érzem valami jól magam.

Meglep magabiztossága, büszkén viseli arcán a színes sminket, jól áll neki, ahogy a kiegyenesített sötét haj kócosan a szemébe lóg. Igazi kis profinak tűnik, miközben kedves bájával mindenkit elvarázsol. Mosolyog mindenkire. A divatbemutatón egyszerűen remekel. Amikor színpadra kell lépnie, legyőzi a félelmét, és parádézik a zenére a tömeg előtt. Határozottan végigmegy a kifutón, kicsit megáll, megpördül, visszasétál. Mintha mindig ezt csinálta volna.

– Ha nagy leszel, mi akarsz lenni?

– Hogy hívják azt, aki a ruhákkal is foglalkozik, meg a sminkkel, meg a hajjal is?

– Stylist. Azt hiszem.

– Akkor én az akarok lenni. Ezt szeretném csinálni. Anyukám azt mondja: van „tílusom”. Látszik az arcán, hogy a most szerzett tapasztalat meghatározó lesz az életében.

Varga Helenát, a kollekció egyik tervezőjét kérdezem.

– Siker? Itt az a siker, hogy bemutatjuk a cigányok szokásait a ruhákkal. Látjuk a fiatalok arcát, ahogy felvillanyozza őket, hogy ezek a ruhák milyen szépek és hordhatóak. Amikor a kis modellek kimennek a színpadra és képviselnek minket, álmokat adunk nekik. És ez nagyon jó dolog.

A tervezők már készülnek a szeptemberi nagyszabású divatbemutatóra, ahol az új kollekciójukat mutatják be. A cél most sem kevesebb: autentikus cigány népművészeti elemeket ötvözni a mai kor ruhaviselési szokásaival.

– Neked mi tetszett eddig a táborban a legjobban? – szólítok meg egy lézengő tizenéves diákot. Éppen képzőművészeti foglalkozásra készül a miskolci Horváth János festőművészhez.

– Nekem? Hát, amikor a Kökény jött énekelni, az szuper volt. El se hittem, hogy itt van velünk. Hogy beszél nekünk, meg válaszol, amikor kérdezzük, meg ilyenek.

– Miért lepődtél meg ezen?

– Hát, mert ő egy híresség. Egy példakép. Másnak képzeltem különben. Azt hittem ő is olyan, mint a többiek. Olyan lenéző, aki nem áll szóba velünk, vidéki cigányokkal… Én a falumon túl nem is nagyon voltam még sehol. Most meg itt vagyok az Attilával. Azt mondta, hogy tanuljak tovább. Különben szeretnék is.

– Hányadikos vagy most?

– Most leszek nyolc.

– És mész tovább?

– Hát igen.

– És mi leszel, ha nagy leszel?

– Azt még nem tudom. Talán énekes. Vagy táncos.

Körülnézek a hatalmas parkban kialakított táborban, látom a központi téglaépületet, feljebb a kisebb faházakat, a domb tetején a hatalmas ebédlőt, büfével. A mindent körülvevő zöldben a bográcsoláshoz előkészített helyeket padok veszik körül, és ha néhány lépést teszek a szállással szemközti kis ösvényen, az egész Balaton látképe bontakozik ki előttem, hallom is, ahogy a víz nagy erővel csapódik a partnak.

Festői szépségű táj ez. Bizonyára nagy élmény a téglavárosból kiszabadult gyermekeknek, akiknek jelentős többsége a mai napig gettókörnyezetben, cigánytelepen, putriban nő fel, a létminimum alatti jövedelemből. Mit adhat egy ilyen tábor ezeknek a gyermekeknek? – kérdezem Káló Károlyt, a Bhim Rao Egyesület elnökét, a tábor főszervezőjét, miközben az ebédlő felé sétálunk. „Ezek a gyermekek Borsod-Abaúj-Zemplén megyéből érkeztek, öt település tanodáinak a gyermekei. Hátrányos helyzetű, többségükben roma gyermekek. Ők egy kétéves program részesei, az első év záróeseménye ez a tábor. Hatalmas élmény ez a gyermekeknek. Hiszen itt majdnem kétszáz gyermek, és csaknem ötven segítő – azon túl, hogy teljes ellátásban részesül – láthatja a Balatont, a legváltozatosabb képzőművészeti, felvilágosító és zenei, kommunikációs és sportfoglalkozásokon vehet részt, közismert és nagyra becsült roma és nem roma előadók segítségével. Fontos, hogy a gyermekek jó példákat lássanak maguk előtt, és megértsék, hogy számukra is elérhetőek az elképzelt célok, vágyak. Ezzel erősödik az identitásuk is.”

Legalább százan gyűltek össze a nagyteremben, ahol a Street együttes beszélget a gyermekekkel.

– Tanulni kell! – emeli magasba a kezét a magas, vékony énekes, Kicsi Nyúl. – Lehet, hogy az sem lesz elég, hogy sikeresek legyetek, de anélkül biztos nem fog menni!

A Street Együttese frontembere elmondja, hogy habár ő is szerzett diplomát, nem tud elhelyezkedni a szakmájában, és zenészként megélni sem egyszerű manapság. A gyerekek láthatóan megdöbbennek ezen. A bátrabbak hangot is adnak felháborodásuknak.

– Akkor minek tanuljak? Semmi értelme.

– A tudásért, amit közben megszerzel. Megismersz embereket, gondolatokat, és megismersz új dolgokat – igazítja el a fiatal zenész.

A beszélgetést szinte erőszakkal kell berekeszteni, mert a gyerekek szinte lerohanják a fiúkat kérdéseikkel, kéréseikkel, autogramot szeretnének, leginkább mindenhová. Később a Street fergeteges koncertet is ad. A srácok nagyon kitettek magukért, és a végére minden lány átszellemülten táncolt a színpadon, és velük énekelte: Álmodj szabadon, túl a hegyeken…

– Ti miért tartjátok fontosnak, hogy eljöjjetek ide? – kérdezem az együttes két tagját, Ignácot és Kicsi Nyulat.

– Nem a pénz miatt. Mi ezt teljesen önszántunkból vállaltuk, mert tudjuk, hogy mennyit jelent a fiataloknak a bátorítás. Milyen jó lett volna nekünk is, ha van mellettünk annak idején valaki. Lejöttünk Ignác barátommal, bekapcsolódtunk egy felvilágosító foglalkozásba, és örömmel vettünk részt rajta. Beszéltünk a gyerekeknek a biztonságos szexről és a nemi betegségekről is, hiszen ebben az életkorban kell a legjobban odafigyelni a kamaszokra. Szerintem ránk jobban is hallgatnak, mint a tanárokra…

– Mit ad neked egy ilyen koncert?

– Őszintén? Ilyen lelkes és szerető közönségünk még nem volt. Amikor felmegyünk a színpadra, és ilyen közönségnek zenélhetünk, akkor érezzük igazán, hogy megéri csinálni. Annak meg külön örülök, hogy most a zenélésen túl volt lehetőségünk beszélgetni is a gyerekekkel, bekapcsolódni a foglalkozásokba, hiszen a fiataloké a jövő. Ha ők nem hisznek magunkban, akkor senki nem fog.