Mit lehet tenni mégis?

Julia Timosenko már 2010 decemberében tudatta a világgal, hogy politikai összeesküvés készülődik ellene. Ukrajna volt miniszterelnöke kálváriája elején arról tájékoztatta választóit és a nemzetközi közvéleményt, hogy az ország elnöke, legfőbb riválisa nem nézi tétlenül, hogy Kijevben még ő is labdába rúghat, és Viktor Janukovics úgy döntött, hogy koncepciós perben kell eltávolítani őt a közéletből. Akkor talán nem figyelt rá a világ, pedig már látni lehetett, hogy még mielőtt elérnének Julia Timosenkóig, az ukrán főügyészség sorra megvádolja a volt kormányfő egykori politikustársait, vagy olyan nyomást gyakorol rájuk, hogy politikai menedékjogot kérnek Nyugaton.

Elgondolkodtatóak az ukrán főügyészség vádjai. Azt kifogásolják, hogy 2009-ben Julia Timosenko – a kormány felhatalmazása nélkül – Ukrajna nemzeti érdekeivel ellentétes megállapodást kötött a gázárról Oroszországgal, és hogy a széndioxid-kibocsátási kvótából származó bevételek egy részét törvénytelenül a költségvetési kiadások, főleg a nyugdíjak kifizetésére használta. Ezeken kívül emlegetnek még néhány kisebb-nagyobb gazdasági szabálytalanságot is. A vád szerint mindezzel a volt kormányfő, visszaélve a politikai hatalmával, sok százmillió eurós kárt okozott hazájának.

Vajon az ukrán főügyészségnek az elmúlt hónapokban nem volt más feladata, mint hogy azt vizsgálja, mennyire törvénysértőek a jelenlegi ellenzék, a korábbi kormány gazdasági döntései? És teszi ezt úgy, hogy a kutakodásnak véletlenül mindig az a vége, hogy Julia Timosenko politikustársait, illetve magát a volt miniszterelnököt vádolják. Ezt hallva jósolta azt Ukrajna volt miniszterelnöke már hónapokkal ezelőtt, hogy valószínűleg le fogják csukni, és szerencsétlenségére igaza lett: pár hete tényleg kattant a bilincs a kezén a tárgyalóteremben, és harminc rendőr kíséretében szállították fogdába. Az ürügy az volt, hogy az asszony többször is tiszteletlen volt a bíróval, nem volt hajlandó együttműködni, és destruktív magatartásával akadályozta az ellene folyó büntetőper menetét. De most komolyan, mit is lehetne várni egy Julia Timosenkótól?

A volt ukrán miniszterelnök már 2010 decemberében tudatta a világgal, hogy politikai üldöztetésnek van kitéve a saját hazájában. Tudta, hogy hamarosan meghurcolják, és hogy megpróbálnak mindent elvenni tőle, az életét, a karrierjét, a szabadságát, és a legalapvetőbb emberi jogait. Szerintem nem csoda, hogy a nyilvánosság előtt a koncepciós per jogászainak arcába vágta: nem mások ők, csak bábuk Viktor Janukovics kezében. Az meg aztán a cinizmus csúcsa, hogy a kirakatpert levezénylő bíró elvárja Julia Timosenkótól, legyen vak, vesse alá magát az életét megrontó eljárásnak, és tegye ezt úgy, hogy kimutatja a bíró iránt érzett határtalan tiszteletét.

Az egyik hazai internetes lap bunkóságnak minősítette azt, ahogy Julia Timosenko a bírájával viselkedett, én viszont az emberi jogi és polgárjogi harcos attitűd „nélkülözhetetlen kellékeit” látom ebben. Amikor ezeket a sorokat írom, éppen arról hallani, hogy nem tudni, meddig tartják fogva Timosenkót, és még az is meglehet, hogy egészen a per végéig. Ez is azt erősíti bennem, hogy az asszonynak igaza van, amikor koncepciós eljárást emleget. Nem hiszem, hogy Kijevben vállalnák a már érezhető, és egyre komolyabbá váló nemzetközi nyomást, ha nem lennének biztosak az ítéletben. Azzal pedig, hogy páncélos járművel viszik Timosenkót a bíróságra, és hogy a főváros számos pontjára gyülekezési tilalmat rendelnek el, azzal azt is kimondják: meg akarják akadályozni, hogy a volt kormányfővel szimpatizáló tömeg hangot adhasson a véleményének. Ez már kőkemény napi politika, és ezt látva bebizonyosodik, amit Timosenko már korábban megmondott: Viktor Janukovics a nagymértékben lecsökkent népszerűségét félti tőle. Julia Timosenko ugyanis egyszer már megbuktatta őt…

A történet egyik tanulsága az, hogy Ukrajna még mindig nem a Nyugat, hanem a Kelet előretolt helyőrsége. Julia Timosenko kapcsán eszembe jut az a Tony Blair, aki brit miniszterelnökként egy olyan ország, nevezetesen Irak letámadását támogatta, amelynek nem volt vegyifegyver-arzenálja. Úgy emlékszem, senki nem állt elő azzal az ötlettel, hogy akkor most indítsunk büntetőeljárást ellene, mert visszaélt a politikai hatalmával. Majd rögtön a ma is jelentős politikusnak tartott Gerhard Schröder volt német kancellár képe villan fel, aki, bár elbukott, mégis olyan csinnadrattával vettek tőle búcsút – még az ellenfelei is –, mintha soha egyetlen hibát sem követett volna el.

Nyugtalanító, hogy még mindig ennyire más a nyugati és a keleti politikai kultúra, és hogy minél keletebbre megyünk, annál inkább „demokratúrába” hajlik a demokrácia. Ez különösen azért elgondolkodtató, mert a visegrádi négyek keretében pár napja éppen az a Budapest ítélte el Kijevet Julia Timosenko meghurcolása miatt, amelyik pár hete még arról beszélt, hogy hazánkban nem is egy, hanem két olyan volt kormányfő van, akit felelősségre akarnak vonni.

És ha a hatályos törvények nem elégségesek ehhez, akkor majd újakat alkotnak.