Ilyen is csak Amszterdamban van

Az tényleg csak Amszterdamban fordulhat elő, hogy egy hatalmas templom előtt Gay and Lesbian Info feliratú bódé áll, közvetlenül egy installáció mellett, amely a meggyilkolt melegeknek állít emléket. A neve egyébként Homomonument, ami azért elgondolkodtató, mert Magyarországon sokak szerint a homoszexuális szó nem „píszí”. Úgy látszik, politikai korrektségben megelőzzük még a hihetetlenül toleráns hollandokat is.

Az antirasszista fellegvár sok mindenben lehet példa, de persze nem érdemes vakon követni őket, hiszen az övék egészen más világ. Mindenesetre elgondolkodtató, hogy itt már 1978-ban állítottak emlékművet a roma holokausztnak egy gyönyörű parkban, a Van Gogh Múzeum szomszédságában. Nálunk, ugyebár, ez csak 2004-ben történt meg. Persze, Hollandiában nem volt olyan nomenklatúra, amely megkötötte volna a György Péter esztéta által emlegetett piszkos alkut: „ti nem beszéltek arról, mi történt ’56-ban, cserébe mi nem kérdezzük meg, hol voltatok ’44-ben”.

Tíz, közelben élő amszterdamit kérdeztem a cigány család Auschwitzba vezető útját ábrázoló szoborról, de csak egy valaki tudta, hogy hol van: egy idősebb hölgy, aki történetesen újságíró. Mini közvélemény-kutatásom egyébként rövid ideig tartott, mindenki megállt, akit megszólítottam, és kedvesen válaszoltak. Például egy szőke fickó melósruhában, a munkáját félbehagyva dumált velem, természetesen angolul. (Kellemetlen, hogy bárki jobban beszél nálam, inkább el sem mondom, hogy újságíró vagyok.)

A melós egyébként azon sopánkodott, hogy megerősödött a szélsőjobb, ami itt, ebben az erősen liberális városban néhány éve elképzelhetetlen volt. Szerinte sokat hazudnak a bevándorlókról a populista politikusok, és meglehetősen demagóg a szövegük. Crazy world – mondja, majd megkérdezi, hogy honnan jöttem. Magyarországról – válaszolom, mire rögtön rávágja: ja, nálatok van egy szélsőséges párt a parlamentben.

Visszatérve a szoborhoz: valóban nem túl nagy, és szinte láthatatlan, alig olvasható rajta a felirat. Később rájövök, hogy akiket érdekel, tudnak az emlékműről, hiszen évente szerveznek itt cigányfesztivált. Vendéglátóim, az Anna Frank-ház vezetői közül többen részt vettek az 1978-as avatáson. Talán nem is baj, hogy „az utca embere” nem tudja, hol ez a szobor, elég, hogy azt gondolja, kell ilyen, mert ez is a történelmünk része.

Arról, hogy a hibáikat hogyan ismerik el errefelé, van még egy emlékműves sztorim. Az 1920-as években egy bizonyos Van Heutznak állítottak szobrot. Ez a tábornok több százezer indonéz haláláért felelős, éppen ezért évtizedekkel később már nem volt túl népszerű. Gyakran összefirkálták az emlékművet, ezért úgy döntöttek, hogy valami más kell a helyére. A felirat viszont megmaradt, hogy milyen szobor állt itt. Sem a hülyeségüket, sem a múltjukat nem tagadták tehát, ugyanakkor képesek voltak megújulni.

Olyan erény ez, amit a világ más részein élő embereknek is ki kellene fejleszteniük magukban.