Bogdán Péter blogja

Tizenhárom év?

2011. szeptember 22. | Bogdán Péter

Hosszú éveken keresztül nem egyszer kerültem szörnyű idegállapotba, mert nem tudtam
azonnal rágyújtani, aztán – szinte észrevétlenül – minden megváltozott.

A nagybátonyi cigánydombon találkoztam először cigarettázó emberekkel. Az első élményem
a dohányzásról az volt, hogy Románc cigarettáért küldött el az ABC-be a nagyapám húga.
Gyerekként azt sem tudtam pontosan, hogy mit kell hoznom, csak annyira emlékeztem, hogy
valami román a neve. Amikor viszont a boltban a kezembe nyomták, örömmel konstatáltam,
hogy milyen szép barna és fehér csíkos az a doboz, és hogy a Románc felirat háttere tűzpiros.

Persze, akkoriban fogalmam sem volt arról, hogy mi a csodát jelenthet a románc szó, de a
Fecskétől meg a Kossuth-tól meg tudtam különböztetni, mert a nagyapám meg azokat szívta.
Azt is tudtam, hogy van piros Symphonia, meg hogy később lett halványkék is, és egy idő
után érdeklődve figyeltem, hogy a Románchoz hasonló másféle cigi is van, de arra meg az
van írva, hogy Sopianae, és amíg el nem jutottam egyszer Pécsre, addig nem jöttem rá, hogy
mit is jelenthet ez az újabb furcsa szó.

Aztán ahogy cseperedtem, egyre kevésbé volt fontos a cigaretta, hiszen nagyanyám
abbahagyta a dohányzást, édesanyám nem cigarettázott, apám nem élt velünk, nagyapámat
meg ritkán láttam, mint ahogyan édesanyám dohányzó testvéreit is. Igazából nem is izgatott a
dolog egészen addig, amíg ötödikes koromban az osztálytársaim arról kezdtek mesélni, hogy
ők titokban cigiznek a városszéli garázsok mögött, és hogy az milyen egy érdekes dolog, mert
amikor az ember először rágyújt, akkor majdnem megfullad tőle, de utána meg fantasztikus
érzés. Nem tudni miért, suhancként azt képzeltem, hogy rám nem vonatkoznak a biológia
szabályai, és nem fordulhat elő, hogy nem kapok levegőt a füsttől, ezért fogadtam, hogy nem
fogok köhögni, amikor rágyújtok a település határában.

Mondanom sem kell, hogy az osztálytársaim röhögőgörcsöt kaptak, mert nemcsak köhögtem,
de fulladtam, és egészen elvörösödött a fejem az első slukkoktól. Viszont meglepő módon az
ötödik-hatodik szívás már nem esett rosszul. Igaz, kicsit szédültem, meg nem voltam teljesen
magamnál, de tetszett a dolog. Élveztem a füst ízét, és azt, hogy valami olyasmit csinálok
a barátaimmal, amit nem szabad. Kifejezetten büszke voltam arra, hogy cigarettázó ember
lettem, és szorgalmasan számolgattam, milyen márkájú cigarettából hány szálat szívtam el.
Ma már csak két-három névre emlékszem azok közül, amikkel kezdtem, de azt még mindig
pontosan tudom, hogy ötödik osztályban tizenhét szál cigit szívtam el pár hét alatt titokban, és

hogy utána azt mondtam, elég volt, mert semmi érdekes nincs ebben az egészben.

Kilenc évig rá sem néztem aztán a cigire, de amikor betettem a lábam a miskolci egyetemre,
akkor olyan sokan dohányoztak körülöttem, meg olyan távol voltam az otthonomtól, hogy
úgy éreztem, új életet kell kezdeni, és valahogy ehhez az új élethez hozzá tartozik az is,
hogy megint rágyújtok. Kilenc év kihagyás után féltem egy kicsit, mert azt hittem, megint
fuldokolni és köhögni fogok, mint legelőször, de legnagyobb megdöbbenésemre nem ez
történt. A kilenc évvel korábban elszívott tizenhét szál cigaretta elég volt ahhoz, hogy még
1998-ban is edzett legyen a tüdőm, és első éves egyetemistaként ugyanott folytassam, ahol
ötödikes koromban abbahagytam.

Eleinte brutálisan dohányoztam. Mindenfajta márkából a piros, a legerősebb kellett, és
félóránként öt-hat szálat szívtam, aztán olyan fájdalmaim voltak, hogy többen szóltak, ennek
nagyon rossz vége lesz. Persze nem igazán érdekelt, ki mit beszélt, én ugyanúgy dohányoztam
tovább, míg aztán eljött az a nap az életemben, amikor is nyolc óra alatt 70-80 szál cigit
szívtam el. Nikotinmérgezést kaptam, nem voltam magamnál, a szobatársaim fektettek le
éjfélkor, és még hajnali ötkor is olyan beteg voltam, hogy kórházba akartak vitetni. Két héten
keresztül képtelen voltam újra rágyújtani, de utána visszatért a szokott rend, egészen 2007
őszéig. Akkoriban két hónapot töltöttem el úgy otthon, hogy nem voltak mellettem dohányzó
emberek, és azt gondoltam, leszokom. Viszont amikor újra a fővárosba kezdtem járni, megint
cigarettázók társaságába kerültem, kértem pár szál cigit, és az lett a vége, hogy vettem egy
egész dobozzal. Amikor pedig azt elszívtam, megvettem a következőt.

Tizenhárom év alatt kialakult bennem, hogy reggel azonnal rágyújtok, evés után azonnal
rágyújtok, ha kávézok, akkor is a cigihez nyúlok, ha gépelek, akkor a napi mennyiség
dupláját szívom, ha dohányosok bulijában vagyok vagy konferencián, értekezleteken, akkor
a szünetekben füstölök, mint a gyárkémény, de ha utazom, meg kell állni, mert gyötör a
nikotinéhség. A helyzet egyre romlott, és nem egyszer kerültem szörnyű idegállapotba, mert
nem tudtam azonnal rágyújtani, aztán – szinte észrevétlenül – minden megváltozott. Néhány
barátom gyengébbet szívott, mint én, és nekem ez tetszett. Pár év elteltével már nem bírta a
tüdőm a piros cigarettákat, és bár sokáig ódzkodtam a fehér dobozos cigitől, mert alig volt
íze, később mégis inkább azt választottam a kék helyett, mert éreztem, hogy nem fulladok
annyira.

És persze, közben mindenhonnan jöttek a hírek, hogy a romák egészségi állapota sokkal
rosszabb, mint a nem romáké. Szembesülnöm kellett azzal, hogy a cigányok hetven százaléka
dohányzik, míg a nem cigányoknak csak a harmada. Külföldön lépten-nyomon a kezembe
kerültek az elrákosodott tüdőket ábrázoló dobozok. Folyamatosan fájt a karom, összeszorult
a mellkasom és a szívem tájéka. És, mivel már a napi egy dobozt is túlléptem, szembesültem
azzal, hogy súlyos tízezreket költök a dohányra azért, hogy előbb-utóbb kínszenvedések közt,
rákban haljak meg.

2011. augusztus 31-én lett elég ebből. Úgy döntöttem, hogy másnaptól nem gyújtok rá, és
mire megjelenik ez a jegyzet, már több mint három hete „tiszta” leszek. Hihetetlen, hogy
tizenhárom éven át próbáltam megválni a nikotintól, és most egyik napról a másikra letettem

a cigit, mert megcsömörlöttem a vele járó gondoktól. Néhány szituációban, amit korábban a
dohányzás kísért, eszembe jut a cigi, de azonnal nemet mondok, mert rosszul vagyok a füsttől.
Ha mellettem dohányoznak, annyira rosszul esik, mint amennyire jól esett tizenhárom éven át.

A legrosszabb a történetben nem az, hogy nem cigarettázom, mert nekem egyáltalán
nem hiányzik. A problémám inkább az, hogy a környezetem, a barátaim, ismerőseim,
munkatársaim továbbra is cigiznek. Nem tudom, hová meneküljek előlük, amikor az orrukból,
szájukból árad a füst. Jobban szenvedek a passzív dohányzástól, akár több méter távolságban
is, mint az aktívtól. De ez sem lesz képes rávenni, hogy az életben még egyszer rágyújtsak.

További cikkek a rovatból
Megmaradunk egymásnak örökre!
Tisztességre, becsületességre tanítottál. Kérlelhetetlenül visszautasítottad a megalkuvást, az önámítást és a felkészületlenséget. Nagyon sokat tanultam tőled, számomra élő történelem voltál.
Egy kisvárdi jány
Feleségem édesanyja – saját szavajárása szerint – „kisvárdi jány” volt. 1947-ben született a szabolcsi kisvárosban, de élt Pátrohán, Debrecenben, Budapesten, s legvégül Szigetszentmiklóson is – de a szíve mindig Kisvárdán maradt.
Gondolatok Gyurcsány Ferenchez
Gulyás Márton, Setét Jenő, Bandor Bea magánemberként próbálta gyakorolni a szabad véleménynyilvánításhoz való jogát egy olyan rendezvényen, amely állítólag azért jött létre, hogy ők ezt megtehessék. Ehelyett verést és fenyegetést kaptak. És ami talán a leginkább gyomorforgató, hogy egy nőt is megvertek volna a DK-s szimpatizánsok, ha nincs ott a férje.
Törlesztés
Ismerve a politika világát meg a politikusokat, tartok tőle, hogy Osztolykán vállalni fogja az LMP őszi bohócának szerepét. Csakhogy ezzel minket, roma értelmiségieket járat le.
Kinek kérdés?
Hadd üzenjem azoknak, akik szerint a cigánykérdés kérdés: álljanak csak fel a jól fizetett munkahelyükről, és adják át nekünk a posztjukat, mert ennyi pénzért belőlünk, roma értelmiségiekből legalább haszna is lenne az államnak, a mostani pénzpocsékolás helyett.
Létszámstop
Büszkén nézek minden ember szemébe, mert egyenrangúnak érzem magam ebben az országban, és széles e világban is. Bár nem tartom magam többre senkinél, ugyanolyan értékes vagyok, mint bárki más, és ebből adódóan ugyanannyi tisztelet jár nekem is.
Levegőt!
Mit mondhatok? A harmincötödik születésnapom előtt eszembe jutott, hogy halandó vagyok: már nem olyan magától értetődő, hogy minden nap fel fogok kelni, és lesz olyan pillanat, amikor örökre lehunyom a szemem.
Félelem
Mértékadó romavezetők körében az antiszemitizmus és a homofóbia elutasítása nem kérdés. Szerencsére, a hangadók megértették, hogy nem kell sem zsidónak, sem melegnek lenniük ahhoz, hogy megvédjék ezt a két kisebbséget. Ráadásul vállalták, hogy akár nyilvánosan is lefolytatják a vitákat a saját táborukon belül az antiszemitákkal és a homofóbokkal.
Filozófusok árnyékában
Ahogy néztem a szegénység és gazdagság egyvelegét, eldöntöttem magamban, hogy ha egyszer én is hajléktalan leszek, akkor a Filozófiai kertben fogom nyugovóra hajtani a fejemet. Mert jobb hajléktalannak lenni a filozófusok árnyékában, mint a Népszínház utca járdakövén.
Eszperantisták holokausztja
Legalább annyit megérdemelnénk, mi magyarországi eszperantisták, hogy egy hazai Zamenhof-szoborra is kerüljön kormányzati koszorú. Ugyanis a megölt eszperantista felebarátaim ugyanúgy emberek voltak, mint a világháború más áldozatai.
Blogok
Nótár Ilona blogja
És változunk Idősíkok között
Bogdán Péter blogja
Megmaradunk egymásnak örökre! Egy kisvárdi jány

Támogassa a Sosinet.hu-t!
Ajánló
1/3
Kövess minket
Partnereink
Támogatóink