Ha szép szóval nem megy…

„Régen, amikor ilyen helyzet volt, az öreg cigányasszonyok felvették a legszakadtabb bugyijukat, felhúzták a szoknyájukat és ordibálták, hogy sz…d ki a p…t, a hivatalnokok meg menekültek innen” – meséli egy negyven körüli nő a tizennyolcadik kerületi Kiss Ernő utcában, ahol a múlt héten lakoltattak ki egy családot. Hozzáteszi, hogy nagyon szégyellte magát akkoriban, látva ezeket a cirkuszokat.

Szomszédja elmondja, neki is van tartozása, és ha gond van, bemegy a hivatalba a gyerekeivel (lehetőleg minél rosszabbul felöltöztetve őket), és ha nem megy szép szóval, akkor kiabálva kér segítséget az illetékestől.

Ez a módszer hatásos, bár azért erre aligha képes rá mindenki, hála Istennek. A cigányok megítélése így sem jó Magyarországon, még csak az kéne, hogy mindenki így próbálja érdekeit érvényesíteni.

Eszembe jut, hogy Balog Zoltán felzárkózásért felelős államtitkártól két héten belül kétszer hallottam (egyszer a Gödör Klubban, egyszer a VOLT fesztiválon, Sopronban), hogy ők nem az ügyeskedőket akarják támogatni. „Nem azért akarjuk visszahívni a nyugdíjas rendőröket, hogy a roma közmunkásokat ostorozzák, hanem az igazságosság jegyében hozzuk a döntéseket.”

Lehet, hogy felülről úgy néz ki, igazságos kilakoltatni egy családot, hiszen tény: tartozásuk volt. Ráadásul az 1998-ban elhunyt nagymama nevén volt a lakás. A helyszínről nézve viszont úgy fest, hogy szétszakad egy család, hajléktalanná válnak a most még dolgozó felnőttek, és bizonytalan lesz két kiskorú sorsa. Mi lesz velük, ha a rokonoknál szállásolják el őket? Legrosszabb esetben állami gondozásba kerülnek, márpedig annál embertelenebb és költségesebb megoldás aligha létezik.

Persze, a törekvéssel, hogy ki kell szűrni az ügyeskedőket, nem is lehet vitába szállni. Voltam olyan kilakoltatáson, ahol visszafordult a végrehajtó, mert valaki telefonon mondott valamit. Később többször találkoztam azokkal, akiktől végül nem vették el a lakást, és kiderült, hogy kiadták az önkormányzati lakásukat, ezért vette volna vissza a hivatal tőlük. Egyébként pedig volt saját lakásuk is.

Szóval tényleg akadnak olyanok, aki visszaélnek helyzetükkel, és a szociális ellátó rendszer hibáit kihasználva ügyeskednek. Ez ellen valóban fel kell lépni. Lentről nézve azonban úgy tűnik, hogy visszatér a régi módszer, és aki a hangosabb, az megkapja, amit akar, viszont aki csak csendben bemegy és megígéri, hogy fizet, az ellen keményen fellépnek.

Megér az is egy pár sort, hogyan próbáltak néhányan segíteni a családnak. Volt szervezet, amelynek dolgozója egy nappal a határidő lejárta előtt azzal hitegette a családot, hogy ügyvéddel beszélt, és az mondta, az önkormányzatnak nincs joga a kilakoltatáshoz, mert a nagymama nevén lévő ingatlant a hivatalnak igenis az unoka nevére kellett volna átírnia. Valójában eszük ágában sem volt közvetíteni a szerencsétlenek és a hivatal között, inkább a semmire heccelték az amúgy is bajban lévőket.

Nem mondom, hogy nem fizetnék be a jelenetre, amikor egy nagy szoknyás asszony kioszt egy polgármestert, de hosszú távon az ordenáré jelenetek még a kereskedelmi tévékben sem voltak nyerők, sem Mónikánál, sem Joshi Baratnál. Az ideális mégis csak az lenne, ha önkormányzat megértené a bajba jutottak helyzetét, és méltányos megállapodást kötve megakadályoznák az emberek lecsúszását. Mindez persze naivitás, a szegények fegyvere továbbra is a rafináltság és az erőszakosság marad.

Csak azt nem tudom, hogy aki egyik eszközt sem tudja vagy akarja használni, az hogyan boldogul?

szólj hozzá: Kilakoltatás