Bogdán Péter blogja

Dilemmák

2011. október 14. | Bogdán Péter

Verekedni biztosan nem szabad. Számomra elfogadhatatlan – pedagógusként, emberként, értelmiségiként. Tudom, ezzel magamra haragítom a nácikat, akik olyan sokan lesznek végül, hogy aztán mások ölik őket az én védelmemben. De ha verekedni nem szabad, gyilkolni lehet?

A hétvégén valami miatt késő estig bogarásztam az internetet. Lefekvés előtt még belenéztem az e-mailjeimbe, hátha érkezett-e valami fontos. Bizony, ráéreztem, mert egy apa szívszorító levele várt ott. Arról szólt, hogy a nem roma kollégám a gyermekével futballmeccsen vett részt, és a csapat – a munkatársam fiának köszönhetően – négy-egyre győzött. Hatalmas volt az öröm, de baljós jelek utaltak arra, hogy a sporttalálkozó nem zárul szépen.

Az történt, hogy a vesztesek negyvenes edzője „Rúgd fel!” utasítással instruálta a rábízott gyermekeket a meccs közben, amikor látta, hogy az ellenfelet nem tudják felülmúlni a  játékosai. De az sem ígért semmi jót, amikor az ellenük ítélő tizenéves, kezdő bírónak azt kiabálta be: „vedd már észre, véget ért a szocializmus”. A meccs végén pedig rászólt a kiskamasz futballistáira, hogy „legközelebb úgy hajtsatok, mintha egy cigányputrit akarnátok kiirtani”.

Nem roma kollégám, aki naponta valóban tesz a cigányságért, emlékeztette a negyvenes „sportembert”, hogy ő nemcsak edző, de pedagógus is, akire 9-11 éves gyermekek nevelését bízták. Ezért talán el kellene gondolkodnia, mit is beszél. A felbőszült „szakember” büszkén közölte, hogy ő meri vállalni a véleményét, és hogy a győztes csapat roma gyerekeit is kiirtaná. A rábízott gyermekek szülei pedig ahelyett, hogy rápirítottak volna a barbárra, elismerően bólogattak, hogy az edző bácsi milyen kiváló pedagógus.

Ez a történet pár nappal később megjelent az egyik országos napilapban. Mérhetetlenül örülök ennek, mert nagy jelentőségű, ha egy nem roma értelmiségi felvállalja, hogy nem akar cigány embereket irtani, bántani egy olyan korban, amikor egyébként a nem romák jelentős része a pokolba kíván minket. És azért is fontosnak tartom, hogy a kollégámnak volt mersze a történetet közzé tenni, mert ha én írtam volna az esetről, akkor a dolog olyan színezetet kap, hogy azért emelek szót a primitívség ellen, mert én is roma vagyok. De a kollégámat vajon mivel vádolnák? Azzal, hogy tisztesség, emberség szorult belé? Hogy tudása elegendő ahhoz, hogy a nácikkal szemben a szenvedő, kiszolgáltatott embereket lássa meg bennünk, és ne az eltaposandó férget?

A történet számtalan kérdést vet fel. Néhányat a kollégám is megfogalmaz a cikkében. Elgondolkodik például azon, hogy vajon kellett-e összevitatkozni egy nácival? Mi a nagyobb szégyen? Az, ha ordítozik, vagy ha csendben hallgat? És azt is írja, hogy ötvenévesen nem akarja elhagyni az országot. Az pedig még érdekesebbé teszi a helyzetet, hogy a cikk egyik kommentelője leírja, egy ilyen helyzetben akár a fizikai erőszak is megjelenhetne.

Számomra ezek a helyzetek óriási morális dilemmát jelentenek. Tudom, hogy a világháborúban egy gyilkos katonai gépezet irtotta a nácikat, mert az emberiség nem tudott mit kezdeni pedagógiailag a tömeges méretű, felhergelt, elvakult korlátoltsággal.  Elvileg tehát ezzel azt üzenték az utódaiknak – azaz nekünk –, hogy a nácikat meg lehet ölni.  Ugyanakkor, amíg demokrácia van, még megverni sem szabad őket.  Viszont ha egy demokráciában sokáig tűrünk, akkor abból mégis olyan nácizmus lesz, aminek a végén a világ nácikat irt.

Egyszerűsítsük a problémámat. Verekedni biztosan nem szabad. Számomra elfogadhatatlan – pedagógusként, emberként, értelmiségiként. De azt is tudom, ezzel magamra haragítom a nácikat, akik olyan sokan lesznek végül, hogy aztán mások ölik őket az én védelmemben. De ha verekedni nem szabad, gyilkolni lehet? Akkor már nem humánusabb, ha megütöd? És mi van az értelmiségi léteddel, a humanizmusoddal, a tudásoddal, az erkölcsösségeddel?  Akkor az egy pillanat alatt szertefoszlik, és te is olyanná váltál, mint a támadód?

Ritka primitív, korlátolt emberrel akadt össze a kollégám. Nem is tudom, mondhatom-e róla, hogy ember, mert gondolatai gyerekellenesek és embertelenek. Az pedig még rosszabb, hogy a neveltjeinek szülei kiváló pedagógusnak tartják. Azt kell hinnem: fogalomzavarban szenvednek. Halvány elképzelésük sincs arról, mik a kiváló pedagógus jellemzői. De ha ezt a náci söpredéket mégis jó szakembernek tartják, akkor már a következtetés is becsületsértő rájuk nézve. Hogy senki sem állt a kollégám mellé, nem meglepő. A nem cigányok inkább a cigányok ellen tartanak össze, mint mellettük. Kollégám dilemmáját megértem, hogy ötvenévesen felvetődik benne az ország elhagyása. Mert utánunk a zsidók, a homoszexuálisok, majd a zsidó-, meleg-, leszbikus- és cigánybérencek következnek, amikor majd az újonnan berendezett totalitárius állam ítélkezik.

Mégis azt mondom: van értelme szembemenni a nácikkal. Mert ha nem tesszük, hozzászoknak ahhoz, hogy minden következmény nélkül meg lehet alázni bárkit, aki nemcsak magyar, hanem még egy másik kultúra hordozója is, vagy történetesen nem hetero-, hanem homoszexuális.  Ha viszont vitába szállunk, mint ahogyan a kollégám tette, akkor – vagyis a nácik a mélységes primitívségükben találkoznak egy kis emberséggel – annak talán lehet egy kis visszatartó ereje. De sajnos csak addig, míg rá nem jönnek arra, hogy mégis csak ők vannak a többen. És akkor nem számít egy-két erkölcsi megnyilatkozás.

Nem hiszem, hogy a kollégámnak szégyellnie kellene az indulatait, amikor megvédett egy csomó gyermeket. Csak éppen végtelenül szomorú, hogy Radnóti Miklós sorai változatlanul elmondhatók, „Oly korban éltem én e földön, mikor ki szót emelt, az bújhatott, s rághatta szégyenében ökleit”.

Mintha nem múlt volna el csaknem hét évtized a megírásuk óta.

További cikkek a rovatból
Megmaradunk egymásnak örökre!
Tisztességre, becsületességre tanítottál. Kérlelhetetlenül visszautasítottad a megalkuvást, az önámítást és a felkészületlenséget. Nagyon sokat tanultam tőled, számomra élő történelem voltál.
Egy kisvárdi jány
Feleségem édesanyja – saját szavajárása szerint – „kisvárdi jány” volt. 1947-ben született a szabolcsi kisvárosban, de élt Pátrohán, Debrecenben, Budapesten, s legvégül Szigetszentmiklóson is – de a szíve mindig Kisvárdán maradt.
Gondolatok Gyurcsány Ferenchez
Gulyás Márton, Setét Jenő, Bandor Bea magánemberként próbálta gyakorolni a szabad véleménynyilvánításhoz való jogát egy olyan rendezvényen, amely állítólag azért jött létre, hogy ők ezt megtehessék. Ehelyett verést és fenyegetést kaptak. És ami talán a leginkább gyomorforgató, hogy egy nőt is megvertek volna a DK-s szimpatizánsok, ha nincs ott a férje.
Törlesztés
Ismerve a politika világát meg a politikusokat, tartok tőle, hogy Osztolykán vállalni fogja az LMP őszi bohócának szerepét. Csakhogy ezzel minket, roma értelmiségieket járat le.
Kinek kérdés?
Hadd üzenjem azoknak, akik szerint a cigánykérdés kérdés: álljanak csak fel a jól fizetett munkahelyükről, és adják át nekünk a posztjukat, mert ennyi pénzért belőlünk, roma értelmiségiekből legalább haszna is lenne az államnak, a mostani pénzpocsékolás helyett.
Létszámstop
Büszkén nézek minden ember szemébe, mert egyenrangúnak érzem magam ebben az országban, és széles e világban is. Bár nem tartom magam többre senkinél, ugyanolyan értékes vagyok, mint bárki más, és ebből adódóan ugyanannyi tisztelet jár nekem is.
Levegőt!
Mit mondhatok? A harmincötödik születésnapom előtt eszembe jutott, hogy halandó vagyok: már nem olyan magától értetődő, hogy minden nap fel fogok kelni, és lesz olyan pillanat, amikor örökre lehunyom a szemem.
Félelem
Mértékadó romavezetők körében az antiszemitizmus és a homofóbia elutasítása nem kérdés. Szerencsére, a hangadók megértették, hogy nem kell sem zsidónak, sem melegnek lenniük ahhoz, hogy megvédjék ezt a két kisebbséget. Ráadásul vállalták, hogy akár nyilvánosan is lefolytatják a vitákat a saját táborukon belül az antiszemitákkal és a homofóbokkal.
Filozófusok árnyékában
Ahogy néztem a szegénység és gazdagság egyvelegét, eldöntöttem magamban, hogy ha egyszer én is hajléktalan leszek, akkor a Filozófiai kertben fogom nyugovóra hajtani a fejemet. Mert jobb hajléktalannak lenni a filozófusok árnyékában, mint a Népszínház utca járdakövén.
Eszperantisták holokausztja
Legalább annyit megérdemelnénk, mi magyarországi eszperantisták, hogy egy hazai Zamenhof-szoborra is kerüljön kormányzati koszorú. Ugyanis a megölt eszperantista felebarátaim ugyanúgy emberek voltak, mint a világháború más áldozatai.
Blogok
Nótár Ilona blogja
És változunk Idősíkok között
Bogdán Péter blogja
Megmaradunk egymásnak örökre! Egy kisvárdi jány

Támogassa a Sosinet.hu-t!
Ajánló
1/3
Kövess minket
Partnereink
Támogatóink