Komolyan

Börtönsztori

2011. október 25. | Nótár Ilona

Voltam én már börtönben. Előadóként.

illusztráció

Mondom magamnak: az én nézőpontom eltérhet a többiekétől, hiszen sok bűnöséhez hasonló, kanyargós életutat kellett bejárnunk: szegénység, reménytelenség, nélkülözés és hitevesztettség köveivel kirakott ösvényeket. Mindenféle bélyegekkel megbillogozva. Amúgy meg nem csak gyilkosok vannak ám ott, és ugye nem lepődnek meg, ha azt merem mondani: nincsenek csak igazak, meg csak hamisak. Az igazság mindig sokarcú – főleg, ha látni engedjük. Hangos a média, ha kukoricatolvajokról, meg szabálysértő vaskereskedőkről beszél, de suttogni is alig mernek a milliárdokat csaló fehérgallérosokról… De nem erről akartam beszélni. Nem azért mentem oda, hogy megítéljem a bűnösöket, sem hogy felmentsem őket. Hanem hogy meglessem a „nagymenőket”, akik a program exkluzivitása (vagy ki tudja, mi más) végett mentek oda.

Ez most egy másik börtön, a beléptetés viszont ugyanaz a procedúra. Mindent ki kell pakolni, öveket levenni, átmenni az elektronikus kapun, elveszik a telefont, a kés sem maradhat, szinte csupaszon megy az ember a kopár, csempézett folyosókon. Hangulatba hoz a kalandhoz. Már mindenki érzi, hogy más világ ez, ahol kizárólag akkor nyílik az ajtó, ha bezáródik előttük egy másik.  Falak mögé zárt, korlátolt szabadság lett a mienk. Őrök előttünk, őrök utánunk, és valaki mindig jelent valakinek. „Parancsnok úrnak jelentem…” Itt, kérem, rend van és szigorú fegyelem, mi is csak suttogva beszélünk, nem szabad megzavarni a rituálét.

A lépcső egészen kellemes tárgyalóhoz vezet, félbevágott pogácsák meg ásványvíz társaságában körbeüljük az asztalt: én, multicégek igazgatói, a közszolgálati szféra alkalmazottjai, néhányan a kultúra világából meg a szórakoztatóipar (na jó: bulvár) vezetői közül. Kezüket tördelik az idegességtől. A parancsnok rövidre fogott prezentációt tart a birodalmáról, szigorúan betartva az időhatárokat, majd elindultunk a nagy kalandra.

Öt egyenruhát viselő börtönőrt utasítanak körénk, gondolom, ők vigyáznak ránk. Bemehettünk a cellákba is, egy-két elítélt a kötelező egyórás séta ellenére a cellájában tölthette a munkaszünetet. Mindig gondosan figyeltek arra, hogy közöttük és közöttünk legalább egy őr álljon. Az elítéltek addig tisztelettudóan álltak vigyázzban az ágyuk vagy asztaluk mellett, mi meg azt néztük, milyen messze van a budi az ágytól, hogyan van eltakarva… Vannak-e képek a falon, szentképek vagy más jellegűek, könyvek… Ja, és megcsapta az orrom a nagyon is jellegzetes férfiszag. Ezt nem szeretem. Aki bérért dolgozik, naponta fürödhet (ez nem csekély kiváltság ám!), aki nem, az hetente egy alkalommal, de csak kb. 33 fokos vízben. Spórolni kell, luxus nincsen.

Haladunk tovább, én meg gondolkodom: mióta vesztettük el annyira az emberségünket, hogy egymást váltva tolongunk „állatokat” nézni a börtöncellákba?

Legvégül a börtön egyik, már régen lezárt részébe vezetnek el bennünket, az udvaron keresztül. Odakinn rabok dolgoznak, legalább negyvenen, szenet lapátolnak zsákokba. Messziről hangosan odaköszönök nekik. Kapnak a mosolyomból bőségesen. Gondolom tetszik nekik, azért nevetnek vissza rám.

illusztráció

Hihetetlen jelenség vár ránk a sötét alagsori cellarészlegben: kék ruhába öltözött, világosszőke, derékig érő hajú, rózsaszín hajgumis vékony őrmester nő vezet körbe minket. Ide csak azokat hozták le valamikor, akiket meg is kínoztak. „Ez egy negyven centiméter széles sötétzárka. Annyira szűk, hogy a politikai fogoly például, akit ide bezártak, összeesni sem tudott, agyér-betegséget kapott egy körülbelül háromórás sötétzárkás álldogálás során – mondja, majd hozzáteszi: – Tessék csak! Ki lehet próbálni.” Kipróbáljuk. Tényleg nem lehet összecsuklani. Ő maga is szörnyülködve mesél tovább az egykori munkatársakról, akik számára a falon hatalmas betűkkel mutatta az irányt a regula: „Az elítéltet ne csak őrizd, gyűlöld!”. Most már másra figyelmeztet a jelszó: „Emlékezz, hogy soha ne ismétlődhessen meg!”

„Azért jó tudni, hogy akik ide kerültek súlyos bűnelkövetők voltak, nem? …” – sugdosunk össze. Meghallja az őrmester: „El se hinné az ember, kik meg nem fordultak azokban a szörnyű kínzókamrákban. Még egy svájci diák is kilenc évet sínylődött ott – mutat az egyik szűk, lekerekített cellára –, mert ’állítólag’ tilos rádióadót hallgatott, és ’állítólag’ jegyzeteket készített az egyik adásról” – magyarázza. Vagyis feljelentették.

Vissza a tárgyalóba. Végre. Nekem túl tömény volt ez a tapintható megtapasztalása az embertelenségnek. A „szőke őrmester” arcán őszinte elutasítást láttam, amikor mesélt, de tudom, hogy a jelenlegi rendszernek ő most deklarált, hatalommal bíró és főként: abszolút elfogadó híve és követője. A börtön kapuján belül nincsen demokrácia. A rang és a titulus életet jelent, igazi hatalmat, mely mindent meghatároz az elítéltek és az őrzőik viszonylatában. A hatvanas évek végén még meggyőződéssel engedtek áramot egy politikai bűnösbe, aki, ha túlélte a kínzásokat, még ma is élő emlék lehet számára. „Börtönrendszer nyújtotta kiszolgáltatottság, a társadalom biztonsága érdekében.” Számomra ez kezd félelmetessé válni.

A tréning vezetője felteszi az utolsó kérdést a közös börtönebéd előtt: „Mit viszel haza a mai alkalomból? Mivel lettél több a látogatás során?”

illusztráció

Válaszok például: Sokkal rosszabb, mint amire számítottam. Jobbak a körülmények, mint amit vártam, de azért jó, hogy hazamehetek. A legizgalmasabb az volt, amikor személyes közelségben láthattam őket, amikor láttam, ahogy dolgoznak, ahogy az udvaron álltak…

„Determinizmus” – mondtam én. Mennyire meghatározza az itt élők életét a régi környezet, amelyből a börtönbe kerültek, és mennyire meg fogják határozni majd a börtönévek az életük további részét.

Kiderült a tréningünk során, hogy a börtönlakók beszélni tanulnak az amerikai akcentussal beszélő, nagymenő üzletembertől, aki élete sikersztoriját velünk is megosztotta. Szerintem a rácsok mögött a fizika oktatása is sikeres lehetne, de ezzel nem kisebbíteni akarom a retorikaoktatás jelentőségét. A négy fal között számukra az a világ, az az élet, az a perspektíva, amit a szigorú fegyelmű környezet látni, élni enged. Ezek az impulzusok, emóciók, lehetőségek, keretek – ez a valóság számukra. Sőt: sok börtönlakó valójában ott a falakon belül kap életében először lehetőséget alapvető dolgokra. Befejezheti a nyolc általánost, szakmunkás bizonyítványt szerezhet, zenél, pénzért dolgozik, beszélni tanul, hitéletet él, könyvet olvas… Nem, ez nem szálloda. Koránt sem az. Csak vannak ám olyan helyek, ahol szabadon is kemény az élet.

Örülök, hogy demokráciában élünk, minden ember egyenlő és szabadok vagyunk. Kár, hogy mindez viszonylagos és elviekben igaz. Ha ebben a szigorú zárt katonai rendszerben tudnak érvényesülni ezek az alapvető emberi jogok, akkor hiszem el igazán, hogy érvényesülhet a szabadon élők mindennapjaiban is. Nincs könnyű dolga a börtön igazgatójának. Természetesen láttam a változásokat, s az elkövetkezendőkhöz csak jó szerencsét tudok kívánni neki. Minden irónia nélkül.

További cikkek a rovatból
És változunk És változunk
Minden évben összefoglalót készítek az évemről. Ó, ha tudnátok, kedves Olvasók, mennyi minden nem kerül bele az efféle összegzésekbe, amiket közreadok. Még csak pont-pont-pont formájában sem írok le dolgokat. Hogy miért? Önmegtartóztatás – egész jó szöveg ugye? Nem írok le olyan dolgokat, amikről nem érzem, hogy az én történeteimen túlmutatva hasznosak lehetnek mások számára is. Meg hát az én vívódásaim nem tartoznak senkire, a mámorom meg, ki tudja, mire ingerelne másokat...
KREATÍV MŰVÉSZETTEL A RASSZIZMUS ELLEN – DIVATMŰHELY FIATALOKNAK KREATÍV MŰVÉSZETTEL A RASSZIZMUS ELLEN – DIVATMŰHELY FIATALOKNAK
Roma és nem roma gyerekek divatterveit és ruháit mutatták be Budapesten. Az Amaro Trajo Alapítvány Varga Erika és a Romani Design szakmai vezetésével a roma kultúra hagyományait is bemutató kreatív-művészeti kurzust indított, amelyen több iskola diákjai vehettek részt a fővárosban és vidéken is. Olyan roma és nem roma fiatalok tanulhattak a program keretében, akiket érdekel a divattervezés.
Árverés Szintikéért Árverés Szintikéért
Árverésre bocsátják díjukat az V. Romani Filmfest győztesei. A Mosoly című dokumentumfilmmel Zsiga Ottó és Jánoska István első helyezést ért el a Romani Filmfesztiválon. A történet a nyolcéves Szikszai Szintiáról szól, aki kétszer tért vissza a bölcsőhalálból. Súlyos epilepsziát kapott, és az agysejtjeinek hetvenöt százaléka elhalt. A film az ő és az édesanyja mindennapos harcát mutatja be az életért.
Álmunk – filmbemutató és beszélgetés Álmunk – filmbemutató és beszélgetés
Az Álmunk című film roma és nem roma újságírók alkotása, amely a Romák - itthon Európában nemzetközi projekt keretében készült. A Bulgáriában, Csehországban, Magyarországon, Romániában és Szlovákiában megfilmesített történetek egy-egy roma embert vagy közösséget mutatnak be korszerű multimédiás módszerekkel.
Cigány képzőművészeti fesztivál a Bethlen Téri Színházban Cigány képzőművészeti fesztivál a Bethlen Téri Színházban
Roma táncosok, zenészek, képzőművészek és filmkészítők mutatkozhattak be a hétvégén a Bethlen Téri Színházban. A rendezvényt a Roma Ellenállás napjára emlékezve szervezte meg a Színház vezetése. Nézze meg videónkat!
Új helyen a KuglerArt Új helyen a KuglerArt
Új helyre, a Sütő utcába költözött a KuglerArt. Az első szalonesten a nemrég elhunyt Balogh Balázs Andrásra és feleségére, Oláh Jolánra emlékeztek, családtagokkal, barátokkal közösen. Az esten a Szalon Színház művészei szórakoztatták a közönséget.
Egy legenda előtt tisztelegve – Buffó Rigó Sándor (1949–2014) Egy legenda előtt tisztelegve – Buffó Rigó Sándor (1949–2014)
A magyar cigányzenei és művészeti életben fogalom Buffó neve. Védjegy. A jó ízű, karakteres, kifejező hegedűjáték védjegye. Sokat tett azért, hogy hazánkon kívül is hírét vigye ennek a fontos hungarikumnak, a magyar nótának. Balog Zsolt kollégámmal sokszor készíthettünk vele interjút, legutóbb a Holland–Magyar Nóta Foundation koncertjén, a holland rezidencián. Nagyon nagy lelkesedéssel beszélt a kezdeményezésről, mely azon dolgozik, hogy életben tartsa a magyar cigányzenét. Sugárzott róla, hogy teljes szívvel harcol ezért az ügyért. Nekünk is sok erőt adott, ahogy ehhez a kérdéshez állt. Nem gondoltam volna akkor, hogy néhány rövid hónap múlva már csak emlékére fogok írni. Buffó Rigó Sándor 65 évesen hunyt el vasárnap. Isten nyugosztalja. Életútjának fölidézésével tisztelgünk emléke előtt.
Egy bohém virtuóz – Rigó János prímás Egy bohém virtuóz – Rigó János prímás
Sorozatunkban olyan népszerű emberekre hívjuk fel a figyelmet, vagy olyanokra emlékezünk — akár különösebb apropó nélkül –, akik a világ előtt a magyarok hírnevét öregbítették, és csak mi hangsúlyozzuk ki, hogy magyarok és romák. Sportolók, művészek, vagy ahogy hozzáfűzni szokás: kőfaragók és balett-táncosok. Most Rigó Jánosra emlékezünk.
Életmenet Életmenet
Azt mondom el, amit én láttam, és nem azt, amit a hírekben olvashattak: ki beszélt, hol, mikor, hova utazik, kinek fejezi ki az elismerését, a részvétét… Erre ott vannak a hírportálok.
Fényerdők Fényerdők
A Petőfi Irodalmi Múzeumban március 21-től látható Világok útjain tárlat főleg portrékból áll, roma emberekkel a középpontban. A fotós Molnár Zoltán, aki bejárta Európát. A kiállítás gerincét főleg Erdélyből és Magyarországról származó felvételek alkotják, de készültek képek Montenegróban, egy koszovói roma telepen muzulmán cigányokról, Makedóniában, Bulgáriában egy roma esküvőn, és Dél-Franciaországban is. A fotókból korábban készült egy kötet is, Fényerdők címmel.
Blogok
Nótár Ilona blogja
És változunk Idősíkok között
Bogdán Péter blogja
Megmaradunk egymásnak örökre! Egy kisvárdi jány

Támogassa a Sosinet.hu-t!
Ajánló
1/3
Kövess minket
Partnereink
Támogatóink