Bogdán Péter blogja

Egy igazi anya

2011. október 29. | Bogdán Péter

Mi az a kapocs, ami egy valószínűleg nagy tudású, nem roma értelmiségi anyát összeköt egy másik, szerényebb tudású, roma anyával? A megoldás az önzetlen, az összes rendelkezésre álló eszközt igénybe vevő és használó, felelősségteljes szülői törődés.

Ülök a HÉV-en. Velem szemben egy láthatóan jól szituált, dekoratív, nem roma asszony négy-öt év körüli gyermekével. A kisfiú, amikor rámosolygok, szégyellősen az édesanyja háta mögé próbál furakodni, aztán igyekszik továbbrágcsálni a kiflit. Anyuka rászól, hogy piciket harapjon és óvatosan egyen, nehogy megfulladjon. Egy idő után megkérdezi az eszegető csöppséget, hogy olvasson-e neki valamit a nála lévő meséskönyvből? A kicsi természetesen igent mond, anyuka neki is kezd.

Ahogy halad előre a sztori, a pici számára kiderül, hogy van benne denevér, szalamandra, patkány, bagoly, báb, amiből pillangó lesz, és létezik tücsök, tudós béka, vakond, mező, emberekkel teli város, a városban teherautó, mentő, taxi. A gyermek meg tudja, hogy van csatorna, és lehet építkezni. Van világító sárkányvakondra emlékeztető vonat. Vannak továbbá lámpák, meg olyan léggömbök, amelyek könnyűek és felszállnak, ha fújja őket a szél. Külön élvezet, hogy ebben a kavalkádban feltűnik a csigabiga is, arról már nem is beszélve, hogy kiderül, a vakond, ha felnő, óriási csatornákat akar építeni. Miután a kisfiú megtudja, hogy a patkány csúnya és az egér aranyos, megtekinti a bábból kifejlődött pillangót, majd anyuka kikérdezi, hogy ki mindenkivel találkozott a vakond. A csöppség felsorolja az addig látottakat, aztán kérésre még meg is számolja a szalamandrákat, és próbálja eltalálni azt is, hogy melyik szín a piros, a citrom- és narancssárga, illetve a zöld.

Annyira leköt, amit látok, hogy egyszerre szólal meg bennem a tanár és az újságíró. Szorgalmasan jegyzetelem, hogy az anyuka milyen pedagógiai tartalmat közvetít és milyen eszköztárral. Teszem ezt azért, hogy bemutathassam a www.sosinet.hu olvasóinak: hogyan is lehet vonaton ülve húszperces személyiségfejlesztésben részesíteni egy csöppséget.

Egyre jobban élveztem a jelenetet, és érdekelni kezdett, hogy ki is a szemközt ülő nő. Az anyuka, aki egyszerre szembesíti a gyermekét az írással, a betűkkel, az olvasással, az emberi környezettel, a fizikai tulajdonságokkal, a számolással, a színekkel, és azzal, hogy egyszer majd ő is olyan felnőtt lesz, akinek el kell döntenie, milyen munkát akar végezni. Végül nem tudtam türtőztetni magam, és megszólítottam. Kicsit megijedt, nem nagyon akart válaszolni, pedig mondtam, hogy újságíró vagyok. Ellenben felderült az arca, amikor tartalomról és pedagógiai eszköztárról kezdtem beszélni, meg arról, hogy szeretnék írni róla. Elmondta, hogy közgazdász, és hogy szerinte nincs semmi különös abban, amit a gyerekkel csinál, mert ezt teszi minden igazi anya.

Tépelődni kezdtem. Az édesanyám sok mesét mondott nekem is esténként, de sokszor nem is volt könyvünk. Egyszer sem láthattam a megrajzolt szereplőket, formákat úgy, mint a HÉV-en utazó fiúcska. Édesanyám fejből mondta a történeteket órákon keresztül, ahogyan az ő gyermekkorában a roma mesemondók tették. Az ő meséiben csak a medvéről meg a kacsáról volt szó. Nem beszélt a szalamandráról; szerintem nem is tudta, most sem tudja, mi az. Nem beszélt a csatornaépítésről, de arról igen, hogy a medve meg a kacsa elment a lagziba táncolni meg enni. A végén nem kérdezett ki, hogy milyen állatokról beszéltünk, milyen színűek lehettek, és azzal sem terhelt, hogy mi leszel, ha nagy leszel. Ha nem tette, akkor ő nem is igazi anya? És ha nem igazi anya, akkor hogyan lettem mégis diplomás?

Egyáltalán, mi van azokkal a roma anyákkal, akiknek nincs pénzük mesekönyvre? Vagy nem elég képzettek ahhoz, hogy tudják, hogyan kell fejleszteni a gyermeküket. Hogyan lehet értékelni, ha a cigány anya átadja a kicsinek a tudását, de nem azt, amit az iskolában várnak el, mert azt ő sem tudja? Talán ki kell mondani: ahhoz, hogy valaki igazi anya legyen, nem roma értelmiséginek kell lennie? Ezt nyilván nem lehet.

A fejlesztési mód, amit a közgazdász anyuka alkalmazott, szakmailag bármikor, bárhol megállja a helyét. Én sem szeretném másképpen nevelni a saját gyerekem. Vagyis egy roma szülő is lehet jó szülő, de csak akkor, ha értelmiségi? Ha ez így van, akkor az én nyolc osztályt végzett édesanyám hogyan tudott diplomás embert faragni belőlem? Nyilván az az állítás sem tartható, hogy entellektüelnek kell lenni ahhoz, hogy valaki igazi anya legyen.

Akkor hát mi kell hozzá?

Egy ideig elméláztam azon: mi lehet a közös a nyolcosztályos, roma édesanyámban meg a nem roma, közgazdász anyukában. Mi az a kapocs, ami egy valószínűleg nagy tudású, nem roma értelmiségi anyát összeköt egy másik, szerényebb tudású, roma anyával? Arra jutottam, hogy a megoldás az önzetlen, az összes rendelkezésre álló eszközt igénybe vevő és használó, felelősségteljes szülői törődés. Amikor azt mondta, hogy „egy igazi anya ezt teszi”, akkor nem a szakmai szempontjaimra reagált. Nem arról beszélt, hogy előre kiszámított pedagógiai lépéseket tett, amikor egy tömegközlekedési eszközön próbálta fejleszteni a kisfiát. Inkább arról: egy igazi anya mindent megtesz azért, hogy a gyermekét a lehető legjobban felkészítse az életre.

Ezt az én édesanyám sem gondolta másképpen soha. Ő is azért gürcölt mindig, hogy minél felkészültebb legyek, s hogy ezáltal a lehető legboldogabb is. Persze gazdasági helyzettől és képzettségtől függően eltérhetnek az anyák eszközei. Mégis van rá esély, hogy elkötelezett, önzetlen szülői törődéssel a roma gyerekek utolérjék a jobb esélyekkel induló nem romákat.

Mert igaz, hogy az én édesanyám háttere sokkal szerényebb volt, mint a HÉV-en megismert anyukáé, de tőle telhetően mindent megtett azért, hogy legalább másoktól megkapjam a szükséges tudást.

További cikkek a rovatból
Megmaradunk egymásnak örökre!
Tisztességre, becsületességre tanítottál. Kérlelhetetlenül visszautasítottad a megalkuvást, az önámítást és a felkészületlenséget. Nagyon sokat tanultam tőled, számomra élő történelem voltál.
Egy kisvárdi jány
Feleségem édesanyja – saját szavajárása szerint – „kisvárdi jány” volt. 1947-ben született a szabolcsi kisvárosban, de élt Pátrohán, Debrecenben, Budapesten, s legvégül Szigetszentmiklóson is – de a szíve mindig Kisvárdán maradt.
Gondolatok Gyurcsány Ferenchez
Gulyás Márton, Setét Jenő, Bandor Bea magánemberként próbálta gyakorolni a szabad véleménynyilvánításhoz való jogát egy olyan rendezvényen, amely állítólag azért jött létre, hogy ők ezt megtehessék. Ehelyett verést és fenyegetést kaptak. És ami talán a leginkább gyomorforgató, hogy egy nőt is megvertek volna a DK-s szimpatizánsok, ha nincs ott a férje.
Törlesztés
Ismerve a politika világát meg a politikusokat, tartok tőle, hogy Osztolykán vállalni fogja az LMP őszi bohócának szerepét. Csakhogy ezzel minket, roma értelmiségieket járat le.
Kinek kérdés?
Hadd üzenjem azoknak, akik szerint a cigánykérdés kérdés: álljanak csak fel a jól fizetett munkahelyükről, és adják át nekünk a posztjukat, mert ennyi pénzért belőlünk, roma értelmiségiekből legalább haszna is lenne az államnak, a mostani pénzpocsékolás helyett.
Létszámstop
Büszkén nézek minden ember szemébe, mert egyenrangúnak érzem magam ebben az országban, és széles e világban is. Bár nem tartom magam többre senkinél, ugyanolyan értékes vagyok, mint bárki más, és ebből adódóan ugyanannyi tisztelet jár nekem is.
Levegőt!
Mit mondhatok? A harmincötödik születésnapom előtt eszembe jutott, hogy halandó vagyok: már nem olyan magától értetődő, hogy minden nap fel fogok kelni, és lesz olyan pillanat, amikor örökre lehunyom a szemem.
Félelem
Mértékadó romavezetők körében az antiszemitizmus és a homofóbia elutasítása nem kérdés. Szerencsére, a hangadók megértették, hogy nem kell sem zsidónak, sem melegnek lenniük ahhoz, hogy megvédjék ezt a két kisebbséget. Ráadásul vállalták, hogy akár nyilvánosan is lefolytatják a vitákat a saját táborukon belül az antiszemitákkal és a homofóbokkal.
Filozófusok árnyékában
Ahogy néztem a szegénység és gazdagság egyvelegét, eldöntöttem magamban, hogy ha egyszer én is hajléktalan leszek, akkor a Filozófiai kertben fogom nyugovóra hajtani a fejemet. Mert jobb hajléktalannak lenni a filozófusok árnyékában, mint a Népszínház utca járdakövén.
Eszperantisták holokausztja
Legalább annyit megérdemelnénk, mi magyarországi eszperantisták, hogy egy hazai Zamenhof-szoborra is kerüljön kormányzati koszorú. Ugyanis a megölt eszperantista felebarátaim ugyanúgy emberek voltak, mint a világháború más áldozatai.
Blogok
Nótár Ilona blogja
És változunk Idősíkok között
Bogdán Péter blogja
Megmaradunk egymásnak örökre! Egy kisvárdi jány

Támogassa a Sosinet.hu-t!
Ajánló
1/3
Kövess minket
Partnereink
Támogatóink