Tudatos családtervezés II.

Nehezebb, mint hittem

Vannak, akik kétkedve mosolyognak, mások ki is nevetnek engem. Helyes. A Tudatos Családtervezés Program hatást vált ki az emberekből, meg én is. Akárhogyan is van, kell, hogy valaki vakmerőnek legyen. Ha mások nem, akkor jobb híján én teszem meg.

Szinte hallom: a szegényeknek kenyerük sincs, én meg arról beszélek, hogy mindenkinek joga van a jövőjét megtervezni, álmodni. Meg hogy én, aki majdnem teljesen kihagytam a diszkós korszakot, megmondom nekik, hogyan kell túlélni vagy megélni ezt az időszakot? A szegényeknek akkor lesz jobb, ha először el kezdik döntögetni az elméjükben felállított korlátokat, és elhiszik, hogy lehet… Abból meg baj nem lehet, ha elkezdünk beszélgetni a gyerekeinkkel – és nem csupán a gyerekeinknek! Ugye értjük a különbséget? Párbeszéd.

Tessék csak nevetni. A partvonalról igen könnyű nevetni. De csak hamar beletörne a foga a sok tapasztalt öregnek, ha a problémát nem csupán kívülről szemlélné nagy okosan elhessegetve, hanem belülről, a fiatalokkal megélve alakítaná a valóságot. Csak éppen így bekoszolódik az ember, meg el is esik néha…

Emlékszem én még azokra az időkre is, amikor az apás szülésnek még csak az említése is szentségtörésnek számított. Mára meg segítettem én több olyan szülést is, ahol jelen volt az oláh cigány, a beás vagy éppen a zenész cigány apuka. Akkor nevettek rajtam is, másokon (Geréb Ágnes) is, ma meg kinevetnek, ha nem merül fel az apás szülés választásának lehetősége.

Persze nehéz feladat ez. A fiatalok azt hiszik, mindent tudnak. És igaz, hogy sok mindenről hallottak már, és tapasztaltak is sokat. Nem úgy, mint én annak idején…, tehát van mit tanulnom. Nem is vállalkozom szexuális felvilágosításra. Ez a program ennél sokkal több: egy tudatosabb életre való nevelést jelent. Mert az sokkal előbb kezdődik, mint a csókolózás. Már az oviban felismerhetjük a jeleit. Hogy ki milyen barátot választ magának, hogy meg merik-e fogni egymás kezét. Hogy a szituációs játékban mernek-e királyok lenni, meg terjeszkedő vadcseresznyefák. És a gyerek a rajzon magát színes szivárványnak látja-e, mely betölti a színes égboltot, vagy ragyogó királylány helyett inkább pontnak látja magát az i betűn. Vagy a kiskutyának a sarokban, de az is lehet, hogy ő maga csak az ugatás, mely elvész a ködben… Nem új tudomány ez, semmi félelmetes spekuláció, használja ezt minden óvodapedagógus, iskolai tanár, meg fejlesztőpedagógus, pszichológus, meg mindenféle szakmabeli.

Sokat elárulnak ezek a dolgok a gyermekről, aki még álmodik és tervez, ha nem is tudatosan. Most az első éveiben eldől az is, meddig terjednek majd a saját maga és a környezete által felállított határok. Az iskola ezeket a korlátokat tágíthatja, bár sok esetben inkább csak még szűkebbre veszi. Mondhatnék statisztikákat és szociológiai adatokat, de biztos vagyok benne, hogyha az én személyes példámat osztom meg az olvasókkal, az többet mond. Még akkor is, ha különböző helyszíneken, folyamatosan változó környezetben dolgoztam, egyre újabb tapasztalatokkal gazdagodtam, vagyis nem tudok egyértelmű végkövetkeztetést leírni, és természetesen az eredmények sem szignifikánsak. (Ígérem, hogy ez az utolsó idegen szó, amit ebben a bejegyzésben használok. Nem kell túlokoskodni ezt a történetet sem.) De így talán az olvasó is bekapcsolódhat, és hozzáteheti saját élményeit a történetemhez és használhatóvá, hasznossá formálhatja magának. A módszerem is mindig a fiatalok igényei szerint alakul, nem kőbe vésett megoldásokat használok.

Nyár elején találkoztam egy Miskolc melletti kis település tanodás gyermekeivel. Persze izgultam, és ismét feltettem a kérdést: kellett ez nekem? Akarom? És főképp végig tudom-e majd csinálni… „Mindegy. Kár emészteni magam – gondoltam. – A gyerekek már itt vannak és kíváncsian várnak. Nem szökhetek meg…”

Hoztam öt-hat játékot, hogy megtörjön a jég, ha a felét megcsináljuk, sikernek fogom értékelni. Az első feladat egy nagyon könnyűnek, szinte sértően egyszerűnek tűnő motivációs játékot tartalmazott. Kitaláltam, hogy írok sok-sok érdekes, izgalmas, a témához illő szót – szerelem, szex, szegénység, álom, fájdalom, fázni, udvarlás, csók –, ezeket kis kártyákra írtam, és véletlenszerűen kiosztottam. A feladat csupán annyi volt, hogy egyetlen egy mondatot kellett alkotni a szóval, amit kaptak; a megkötés csupán, hogy csak igaz tartalmú mondat lehetett. Körbeültünk, és hogy többet megtudjak a kis csoportról, érdeklődve vártam az igaz mondatokat. És – baaaaaang: abszolút csőd. Hiába próbáltam a gyerekekből kihozni egyetlen igaz mondatot a legalapvetőbb szavakról, mint család vagy fiútestvér, nem jutott eszükbe semmi. A vállukat vonogatták: „Hát nem tudom. Most erről mit mondjak? Hát semmi.” Kérdezem:
– Van fiútestvéred?
– Hááát. Izé… Persze.
– Na. Hát hány fiútestvéred van?
– Őőőőő. Nem tudom.
– Nem tudod, hány fiútestvéred van?
– Hát de.. De. Várjál. Hát.
– Na, hát mondd el a neveiket.
– Hááát. Kettő, na.

A többiek elkezdik csúfolni, hogy lehet ennyire hülye. Nem tudja, hogy a Karesz meg a Goofy a testvére. A fiú tizenkét éves volt, teljesen normális képességű, átlagos vidéki srác. Húsz perc után fel kellett adnom. Mintha egy hegy két oldalán lettünk volna.

Azóta sok településen jártam és rá kellett jönnöm, hogy ami számomra könnyű és magától értetődő, az a gyermekek számára éppen nem az. Azzal szembesültem a gyakorlatban, amit már a munkám elején elméletben megfogalmaztam: a gyerekek nem álmodnak, nem mernek szabadon gondolkodni. Mi lehet ennek az oka? Talán, hogy a tévében készre sütött válaszokat kapnak, vagy annyira kevés inger éri otthon a családi közösségben őket, hogy nem gondolkoznak egyszerű dolgok megfogalmazásán. És talán az iskola sem mozdítja meg őket semmilyen irányban, meg a szegénység, meg az környezet. Nem ösztönzi, nem mozdítja ki őket a szűk világukból, nem ingerli őket arra, hogy megfogalmazzanak állításokat és megkérdőjelezzenek gondolatokat. Előre csomagolt válaszokat akarnak. És bizalom sincs. Nem engednek be a belső köreikbe.

Tehát teljes kudarccal végződött az első – számomra igen egyszerűnek tűnő – feladat: vállalni egy őszinte mondatot magadról azok előtt, akiket már rég ismersz és előttem, akivel soha nem találkoztál. Csak ki kell mondanod.

A többi csoportos feladattal már nagyobb sikerem volt, hisz mindig vannak hangadó emberek, meg hangoskodók. De azért egy fontos dologról bizonyosságot szereztem: ezek a gyerekek együttesen nagyon is érdeklődnek a téma felől. Sőt. Némelyikben benne volt az érzés: végre beszélhetünk róla. És elértem egy másik célt is: legalább három új fogalmat vezettem be a gyerekek életébe. Titokzatos, abortusz, hormon.

Hát mit mondjak? Kedves fiatalok és nagyon okos öregek, lehet mosolyogni meg nevetni. De néhány tényt azért szögezzünk le. A romák még mindig sokkal korábban vállalják az első gyermeküket, mint nem roma társaik: tizenkilenc éves korukban. A terhességmegszakítások száma hihetetlenül magas Magyarországon. A fiatalok sokszor felvilágosulatlanul és tudatlanul, ismeretek nélkül vágnak bele mind a gyermekvállalásba, mind a terhesség megszakításába. Úgyhogy a csendes somolygás helyett tessék elkezdeni beszélni, beszélgetni. Van miről. Van kikkel. Nem szexuális tanácsadásra gondolok. Nem, nem. Sokkal hátrébb kell menni. Fennkölt valláserkölcsi igehirdetés és az anyák magasztos feladatáról szóló lelkesítések ELŐTT meg kellene tanítani a mi hátrányos helyzetű gyermekeinket gyakorlatiasan gondolkodni. Utána pedig ÁLMODNI, túllépni a hétköznapi szűk és szürke valóságon.

Nekem például ez a célom a tudatos családtervezés programmal. Kimozdítani a fiatalokat a gondolkodás hiányából, és elkezdeni velük együtt gondolkodni…