Komolyan

„Inkább az erdőben laknék, mint Gyöngyöspatán”

2011. november 8. | PoFa

A roma–nem roma együttélés a legtöbb esetben akkor beszédtéma, ha konfliktus van. Ne legyünk igazságtalanok, az is előfordul, hogy pozitív a hangnem: jól menedzselt program esetén bezzeg-falvakat, esetleg mintául szolgáló integrációs projektet is szokás emlegetni. Egy kutatás kapcsán csaknem félszáz településen jártam a nyáron. Olyan helyeken, amelyekről többen állították, hogy ott jó a kapcsolat a többség és kisebbség között. Írásomban egy kelet- és nyugat-magyarországi falut emelek ki, amelyek jól példázzák, milyen egy jó közösség, és mitől is működik jól.

Gyöngyöspata nevét egy egész ország ismerte meg 2011 tavaszán. A hevesi faluban már a helyiek sem tudják megmondani, mikor és mitől vált ellenséggé többségi és kisebbségi, jelen esetben a Bajcsy-Zsilinszky utcán innen és túl lakó. Valamikor még minden rendben volt, mondják, a viszály kezdetéről pedig sokfélét hallottunk, de kétszer ugyanazt ritkán.

Egy vak roma bácsinak a szavai húsvét óta a fülemben vannak: „Patán meghalt a közösség.” Talán ez volt az a néhány szó, amely kiszakított a cigány bűnözés kontra fasiszta menetelés tengelyből, melyet „nemzeti” és „antirasszista” csoportok akaratlanul is (vagy éppen szánt szándékkal) létrehozták.

Bármennyire is negatívan látjuk Magyarországot, a mindennapokban természetesen nem csak konfliktusok és „felülről irányított mintaközösségek” vannak. Akad néhány jó példa is az együttélésre.

A konfliktust csak hírből ismerik

A Kelet-Magyarországon található, borsodi Hejőpapiban például éppúgy nincs nagy nyomor – legfeljebb tisztes szegénység –, mint integrációs vagy esélyegyenlőségi szakember. Azt is mondják a helyiek: „nekem ez a cigány–magyar viszály olyan, mint a népmese. Nem érzékelem, csak hallom. 95%-ban nem cigányok a barátaim.”

A 38 éves Illés Ferenc házához nem vezet végig betonút. Mégis, ilyet legfeljebb a hollywoodi filmekben látni: nincsenek kerítések, csak zöld fű és virágok. Igaz, disznóólat és veteményest sem mutatnak családi vígjátékokban, Hejőpapiban viszont az is van. Meg Kiút program is, amelynek éppen egy csoportgyűlésére érkezünk meg, kicsit várunk, amíg vége lesz. Utána mindenki ott marad, és szívesen beszélget velünk.

„Dolgozunk, ahogy tudunk – mondja Illés Ferenc –, részt veszünk a Kiút programban, amely mélyszegénységben élők vállalkozását segíti. Mi hízókat nevelünk, van is egy félig kész ól a kert végében, azt akarom befejezni a hitelből. Mindent megteszünk, csak ne kelljen ezen a 28.500 forintos segélyen élni. Abból hogy tudnám iskolába járatni a gyerekeimet?”

Illéséknél mindhárom gyermek középiskolába jár. Amikor ezt elmondja, a családfő némi büszkeséggel rögtön hozzáteszi: ez szerinte nem nagy érdem. „De igenis nagy dolog” – ezt már a Kiút program terepmunkása, Horváth Emese mondja, jelezve, hogy nem minden családnál van ez így ezen a környéken sem. Emese tapasztalatai egyébként abszolút pozitívak a környék roma–nem roma együttéléséről.

„Igriciben, Tiszakeszin és Hejőpapiban is vegyes csoportjaink vannak. A Kiút program mélyszegénységben élőket, elsősorban romákat támogat. Mindhárom említett településen gördülékenyen ment a csoportok megalakulása, ami a bizalom jele, hiszen itt mindenki felel a másikért, együtt kell visszafizetniük a kölcsönt. A szintén a környéken található Ároktőn például nem sikerült szövetkezniük egymással az ott lakóknak, mert hiányzott a bizalom. Ott is összetartóak a családok, de az nem volt elég, mert a csoporttagok nem lehetnek rokonságban egymással. Tehet itt bárki bármit, az, hogy valami működjön, főleg a közösségen múlik. Ezek az emberek évtizedek óta élnek egymás mellett, együtt jártak iskolába, a felmenőik is jól ismerték egymást. Az, hogy éppen ki a polgármester vagy az iskolaigazgató, nem befolyásolhatja a kapcsolatukat” – osztja meg a tapasztalatait Emese.

Mint azt a terepmunkástól megtudtuk, Hejőpapiban mezőgazdasággal és internetes kereskedelemmel foglalkoznak a Kiút-program vállalkozói. Tiszakeszin rövidáru-kereskedésre is vettek fel hitelt, de akad mozgóárus is. Általában három-négyszázezer forintot vesznek fel az ügyfelek, és heti 8-9 ezer forintjával fizetik vissza, attól függően, hogy fél vagy egy évre vették fel a hitelt.

A beszélgetésnél jelen voltak vegyesen romák és nem romák, akik a cigány–nem cigány együttélésről morfondírozva arra jutnak, hogy itt a faluban a romák „idomultak” a többséghez. Ugyanakkor hozzáteszik, hogy a faluban nagyjából mindenki hasonló életszínvonalon él. Aki többre vágyott és volt rá lehetősége, már elköltözött innen.

„Ha tízezer forint kell, akkor tízezret kérek kölcsön, és ha hozzám fordulnak, én adok kölcsön, ha tudok – mondja ki Feriék egyik szomszédja, majd messzebbre mutató gondolatot fűz hozzá. – Egy jó szomszéd többet ér, mint egy rossz rokon.”

Annak, hogy ennyire jól együtt élnek romák és nem romák, az a következménye, hogy sok mindent ellesnek egymástól. Feri például azt látja, hogy a cigányok jobban dédelgetik a gyerekeiket. Ezt azonban nem tartja jó szokásnak.

„Naponta többször is megölelem, csókolgatom a gyereket, de ez nem jó. Mármint a gyereknek. Ha felnő és elkerül máshová, akkor ennek csak a kárát látja majd. Ráadásul így motiválni is nehéz. A magyarok jobban kontroll alatt tudják tartani a gyereket, és ez meglátszik a magaviseletükön” – fejti ki.

A közösség szemmel láthatóan is jó a faluban, nemcsak az elmondások alapján. Mindenki ismer mindenkit. A városi életformától érezhetően idegenkednek.

„Csak az a világ ne jöjjön el, hogy megyek az utcán, és senki nem szól hozzám – elmélkedik Feri. – Inkább elmennék az erdőbe lakni, mint olyan helyen éljek, mint ahol nyáron megválasztottak azt a jobbikos polgármestert, ott Gyöngyöspatán.”

Felvetésemre, hogy itt mi az, ami kikezdhetné a békés együttélést, azt felelik, amit csaknem minden helyi konfliktus során tapasztalunk.

„Itt is megy az általánosítás. Ha ellopnak valamit, azt mondják, a cigányok tették. Pedig olyanra is volt példa, hogy valaki teherautóra pakolta az kocsma előtt álló összes biciklit, mindenki sejti, hogy ki tette, és az nem roma volt… Egyébként romáktól is ugyanúgy lopnak, illetve loptak, mert most már tyúklopás sincs, ugyanis nincs már senkinek tyúkja sem…”

Az iskola vagy a falu vezetése nem sokat tett azért az elmúlt húsz évben, hogy jó legyen a közösség, állítják a helyiek. Amikor volt itt cigány önkormányzat (2011. április 29-én a cigány kisebbségi önkormányzat feloszlatta magát), akkor sem tartottak roma napokat. „Amúgy is bográcsozunk, főzünk együtt, ha úgy van. Romák és nem romák együtt, ez itt nem kérdés.”

Feri egyik szomszédja ekkor közbe vág: „csak annyit eszünk, amennyi után még marad hely az italnak is”. Majd elsiet, mert még van otthon teendő, „nincs idő értekezni, dolgozni is kell.”

Az elhangzottakról szerettük volna megkérdezni Hejőpapi polgármesterét is, de többszöri megkeresésünk ellenére is elzárkózott, és nem válaszolt a kérdéseinkre.

A békés együttélésre nem találni egyértelmű receptet, sok mindentől függ, hogy mennyire mentes a konfliktusoktól a település. Havas Gábor szociológus úgy tapasztalja, hogy a Dunántúlon jobban működik a roma–nem roma együttélés, mert az ottani településeken mélyebben ment végbe a polgárosodás.

„Nagyban növeli a béke esélyét, hogy együtt nőnek fel a cigány és nem cigány gyerekek, viszont sokszor nem tudják függetleníteni magukat attól, ami rombolja az együttélést. Például Jászladányban és Gyöngyöspatán is együtt jártak iskolába, tán még haverok is voltak azok, akik most finoman szólva nincsenek túl jó kapcsolatban egymással” – véli Havas Gábor.

A szociológus szerint egyébként abszurd ,roma konfliktusról beszélni, ha figyelembe vesszük, hogy sok helyen több száz éve élnek együtt cigányok és nem cigányok és sok vegyes házasság is kötetett. Pontosan úgy, ahogyan Hejőpapiban is.

Modern cigánytelep Sárhidán

Nyugat-magyarországi helyszínünkön, a Zalaegerszeg melletti Sárhidán szintén teljesen rendezett körülményeket találunk. Sőt, itt már nem csak viszonylag jó állapotú házakat, hanem kétszintes családi házakat is látunk. Ez egy modern cigánytelep – állítják az itt lakók.

„A zöld háztól a sárga házig csak cigányok laknak. Az utcában lejjebb már csak magyarok” – mondja Szilágyi Zoltánné, Irénke. Ha ezt nem mondaná, és csak erre tévedünk, meg nem mondanánk, hogy a falu „cigánytelepén” vagyunk.

Egyre inkább erősödik bennem az érzés, hogy inkább a szegénytelep szót kéne használni a nyomornegyedekre, hiszen egyáltalán nem etnikai alapon tömörül ezeken a helyeken a lakosság.

„Nagyon könnyű helyzetben vagyunk – mondja Irénke –, hiszen a beilleszkedést már az őseink, az első betelepülő romák megtették. Nem volt túl nehéz dolguk, mivel szorgos és békés, nyugodt emberek lévén hamar megtalálták a megfelelő hangot mindenkivel. A falu többsége már akkor sem a származást nézte, hanem a törekvő embert.”

Szilágyi Zoltánné hangsúlyozza, hogy az együttéléshez mindig mind a két fél kell, tiszteletben kell tartani a másik szokását, és elfogadni egymást olyannak, amilyenek vagyunk, és a lényeg, hogy senki ne legyen kirívó.

„Ne látszódjunk gazdagabbnak, mint a legtöbb falubéli, de túl kell nőni a legszegényebb paraszt szintjén” – így szól Irénke receptje a jó egymás mellett élésre, aki szerint nekik csak annyi a dolguk, hogy ezt a meglévő békés kapcsolatot tovább ápolják. Az, hogy gyakori a vegyes házasság a családjukban, szerinte igazolja, hogy számukra sikeres volt a beilleszkedés.

Irénke szavait előbb a házba betérő postás hölgy igazolja, aki éppen a kocsit akarja kölcsönkérni, mert másnap Pestre kellene mennie. A jó együttélés tényét itt a polgármester és a helyi iskola vezetője is megerősíti. Sárhidának 826 lakosa van. Mázsa Ferenc polgármester becslése szerint mintegy 100 fős a roma közösség. Pontosabb adatok nincsenek erről, a Cigány Kisebbségi Önkormányzat választásakor mindössze 30-an regisztráltak, de a becslések szerint ennél jóval több a roma Sárhidán.

„A közmunkaprogramban főleg romák vesznek részt, de nekem semmi rossz tapasztalatom nincs velük – mondja a polgármester. Természetesen őket is számon kell kérni, mint mindenki mást, ez mindennek az alfája és omegája. Nem értek egyet azzal sem, ha rendvédelmi kérdést csinálnak a roma ügyből. Megélhetési lehetőség kell a cigányoknak, és nem szabad rájuk húzni, hogy nem akarnak dolgozni, mert ez nem igaz!”

Pete Istvánné, Éva, a Némethy Miklós általános iskola vezetője Irénkéhez hasonlóan az elődök munkájában látja a jelenleg példaértékű sárhidai közösséget.

„A mi tanítóink messze megelőzve az országos tendenciát – meséli az iskolavezető – már a 70-es években »tűzzel-vassal« kényszerítették a cigányokat, hogy iskolába járjanak, így most hozzánk iskolázott szülők gyermekei járnak. Olyan cigány családokkal vannak problémák, amelyek nem itt nőttek fel, nem ebben a légkörben szocializálódtak, de igaz ez a faluba költöző nem cigányokra is. Azok a szülők vannak ellenérzéssel a cigányok iránt, akik nem Sárhidán nőttek fel. Mi együtt játszottunk gyerekként, megszoktuk egymást, ahogy a mai gyerekek is.”

A pedagógus elmondta, hogy negyven évvel ezelőtt az akkori tanácselnök és a faluvezetés házakat épített a cigány családoknak, a beköltözés feltétele pedig az volt, hogy a gyerekek iskolába járjanak. Így sikerült elérni, hogy a faluban már akkor mindenki elvégezte legalább a nyolc osztályt.

„Sokan tovább is tanultak, a férfiak közül mindenki – folytatja a tanítónő. – Éppen Szilágyiék azok, akiknél a lányok is folytatták tanulmányaikat. Ők egy modern család, miközben beilleszkedtek, meg is őrizték a hagyományaikat, és nem veszítették el a gyökereiket. Ők a cigány önkormányzat lelke, minden programban részt vesznek.”

A sárhidai iskolában csak alsó tagozaton tanulnak a gyerekek, összesen 16-an járnak az iskolába, ebből nyolcan kapnak gyermekvédelmi támogatást, vagyis számukra ingyenes a tankönyv és az étkezés. A polgármester és a tanítónő is megemlítette: érdekesnek találja azt, hogy a cigánygyerekek az iskolát Bakon folytatják és nem Zalaegerszegen. A tanítónő szerint a zalai megyeszékhelyen már akad olyan iskola, ahova nem vesznek fel cigánygyerekeket. Néhányszor az is előfordul, hogy az ilyen oktatási intézménybe járó sárhidai gyerekek ottani viselkedésformákat vesznek át, és ez később okozhat feszültséget az egyébként békés településen. Példa még nem volt ilyesmire, de a tendencia nem jó.

Az, hogy az oktatás milyen, nagyban hozzájárult a roma–nem  roma együttéléshez, az Sárhidán kiderült. Havas Gábor szociológus pedig egy 19. századi példát hozott.

„Ha egy közösségben frissen jelenik meg az iskoláztatás, az mindig nehéz az első generáció számára. Nem volt ez másképpen Eötvös József vallás- és közoktatási miniszter rendelete után sem, amivel kötelezővé tették a hat elemi elvégzését. A szegény parasztok ugyanúgy nem látták értelmét eleinte a tanulásnak, de ez szép lassan megváltozott. A tehetősebbek hamarabb rájöttek, hogy a mindennapok során is tudják használni az elemi ismereteket, jobban tudnak gazdálkodni. Idővel ezt mindenki megértette és fontosnak tartottak a tanulást.”

Havas Gábor szerint a mostani helyzetben, a romák esetében az okoz gondot, hogy a pedagógusok, még ha felkészültek is, gyakran nem hisznek abban, hogy a mélyszegénységben élő cigánygyerekből lesz valaki.

„Sokszor mondják azt a pedagógusok, hogy a cigányok nem szeretik óvodába járatni a gyereket, és ezt tényként is kezelik. Ezzel, ha akaratlanul is, de leveszik a felelősséget saját vállukról. Sokszor a tanításban is jelentkezik ez a hárítás, azt mondják, hogy az iskola nem tudja behozni az otthonról hozott lemaradásokat.”

A szociológus aggasztónak tartja, hogy romlott a helyzet az iskoláztatás terén.

„Az 1970-1971-es és az 1993-1994-es országos reprezentatív cigánykutatásból az látszik, hogy volt egy egyenletes javulás. 2003-ra a romák nyolcvan százaléka elvégezte legalább a nyolc osztályt. Most mintha ez a folyamat megtorpant volna, és megjelent a reménytelenség. A mélyszegénységben élők nem látják, hogy érdemes küzdeni, és a tanulás segíthet.”

Hejőpapi és Sárhida, a roma–nem  roma együttélés tekintetében két példaértékű falu. Az ott élők hozzáállása egymáshoz talán más településeken is lehet követendő. A különböző kisebb-nagyobb falvakban elhangzott őszinte mondatok, és valóban megélt történetek választ adhatnak jó néhány olyan kérdésre, amire egy irodából nem lehet rálátása az erre illetékeseknek.

A falvakban szerzett tapasztalat tehát az, hogy ott jó az együttélés, ahol együtt nőttek fel a romák és nem romák. Sokszor ezek a kötődések legalább olyan erősek, mint a családi kötelékek. Ugyanakkor szinte mindenhol képes feszültséget gerjeszteni a rosszindulat. Az igazi kérdés az: mennyire erős a közösség, mennyire tudja megvédeni magát.

További cikkek a rovatból
És változunk És változunk
Minden évben összefoglalót készítek az évemről. Ó, ha tudnátok, kedves Olvasók, mennyi minden nem kerül bele az efféle összegzésekbe, amiket közreadok. Még csak pont-pont-pont formájában sem írok le dolgokat. Hogy miért? Önmegtartóztatás – egész jó szöveg ugye? Nem írok le olyan dolgokat, amikről nem érzem, hogy az én történeteimen túlmutatva hasznosak lehetnek mások számára is. Meg hát az én vívódásaim nem tartoznak senkire, a mámorom meg, ki tudja, mire ingerelne másokat...
KREATÍV MŰVÉSZETTEL A RASSZIZMUS ELLEN – DIVATMŰHELY FIATALOKNAK KREATÍV MŰVÉSZETTEL A RASSZIZMUS ELLEN – DIVATMŰHELY FIATALOKNAK
Roma és nem roma gyerekek divatterveit és ruháit mutatták be Budapesten. Az Amaro Trajo Alapítvány Varga Erika és a Romani Design szakmai vezetésével a roma kultúra hagyományait is bemutató kreatív-művészeti kurzust indított, amelyen több iskola diákjai vehettek részt a fővárosban és vidéken is. Olyan roma és nem roma fiatalok tanulhattak a program keretében, akiket érdekel a divattervezés.
Árverés Szintikéért Árverés Szintikéért
Árverésre bocsátják díjukat az V. Romani Filmfest győztesei. A Mosoly című dokumentumfilmmel Zsiga Ottó és Jánoska István első helyezést ért el a Romani Filmfesztiválon. A történet a nyolcéves Szikszai Szintiáról szól, aki kétszer tért vissza a bölcsőhalálból. Súlyos epilepsziát kapott, és az agysejtjeinek hetvenöt százaléka elhalt. A film az ő és az édesanyja mindennapos harcát mutatja be az életért.
Álmunk – filmbemutató és beszélgetés Álmunk – filmbemutató és beszélgetés
Az Álmunk című film roma és nem roma újságírók alkotása, amely a Romák - itthon Európában nemzetközi projekt keretében készült. A Bulgáriában, Csehországban, Magyarországon, Romániában és Szlovákiában megfilmesített történetek egy-egy roma embert vagy közösséget mutatnak be korszerű multimédiás módszerekkel.
Cigány képzőművészeti fesztivál a Bethlen Téri Színházban Cigány képzőművészeti fesztivál a Bethlen Téri Színházban
Roma táncosok, zenészek, képzőművészek és filmkészítők mutatkozhattak be a hétvégén a Bethlen Téri Színházban. A rendezvényt a Roma Ellenállás napjára emlékezve szervezte meg a Színház vezetése. Nézze meg videónkat!
Új helyen a KuglerArt Új helyen a KuglerArt
Új helyre, a Sütő utcába költözött a KuglerArt. Az első szalonesten a nemrég elhunyt Balogh Balázs Andrásra és feleségére, Oláh Jolánra emlékeztek, családtagokkal, barátokkal közösen. Az esten a Szalon Színház művészei szórakoztatták a közönséget.
Egy legenda előtt tisztelegve – Buffó Rigó Sándor (1949–2014) Egy legenda előtt tisztelegve – Buffó Rigó Sándor (1949–2014)
A magyar cigányzenei és művészeti életben fogalom Buffó neve. Védjegy. A jó ízű, karakteres, kifejező hegedűjáték védjegye. Sokat tett azért, hogy hazánkon kívül is hírét vigye ennek a fontos hungarikumnak, a magyar nótának. Balog Zsolt kollégámmal sokszor készíthettünk vele interjút, legutóbb a Holland–Magyar Nóta Foundation koncertjén, a holland rezidencián. Nagyon nagy lelkesedéssel beszélt a kezdeményezésről, mely azon dolgozik, hogy életben tartsa a magyar cigányzenét. Sugárzott róla, hogy teljes szívvel harcol ezért az ügyért. Nekünk is sok erőt adott, ahogy ehhez a kérdéshez állt. Nem gondoltam volna akkor, hogy néhány rövid hónap múlva már csak emlékére fogok írni. Buffó Rigó Sándor 65 évesen hunyt el vasárnap. Isten nyugosztalja. Életútjának fölidézésével tisztelgünk emléke előtt.
Egy bohém virtuóz – Rigó János prímás Egy bohém virtuóz – Rigó János prímás
Sorozatunkban olyan népszerű emberekre hívjuk fel a figyelmet, vagy olyanokra emlékezünk — akár különösebb apropó nélkül –, akik a világ előtt a magyarok hírnevét öregbítették, és csak mi hangsúlyozzuk ki, hogy magyarok és romák. Sportolók, művészek, vagy ahogy hozzáfűzni szokás: kőfaragók és balett-táncosok. Most Rigó Jánosra emlékezünk.
Életmenet Életmenet
Azt mondom el, amit én láttam, és nem azt, amit a hírekben olvashattak: ki beszélt, hol, mikor, hova utazik, kinek fejezi ki az elismerését, a részvétét… Erre ott vannak a hírportálok.
Fényerdők Fényerdők
A Petőfi Irodalmi Múzeumban március 21-től látható Világok útjain tárlat főleg portrékból áll, roma emberekkel a középpontban. A fotós Molnár Zoltán, aki bejárta Európát. A kiállítás gerincét főleg Erdélyből és Magyarországról származó felvételek alkotják, de készültek képek Montenegróban, egy koszovói roma telepen muzulmán cigányokról, Makedóniában, Bulgáriában egy roma esküvőn, és Dél-Franciaországban is. A fotókból korábban készült egy kötet is, Fényerdők címmel.
Blogok
Nótár Ilona blogja
És változunk Idősíkok között
Bogdán Péter blogja
Megmaradunk egymásnak örökre! Egy kisvárdi jány

Támogassa a Sosinet.hu-t!
Ajánló
1/3
Kövess minket
Partnereink
Támogatóink