Bogdán Péter blogja

A maconkai temető

2011. november 8. | Bogdán Péter

A hatvankét éves beteg anyám váratlanul beszélni kezdett. Apának és anyának szólította a sír mélyén porladó szeretteit. És elmesélte, hogy a húga, a Mari, nagyon rosszul van. Kérte, hogy ne haragudjanak rá, amiért az idén nem tudott eljönni. Nekem meg könnybe lábadt a szemem.

Amióta elköltöztem Bátonyterenyéről, alig jut időm az ott hagyott családra. Szeretett nagyszüleim és nagybátyáim sírjánál sem voltam már évek óta. Persze, édesanyám és a testvérei elmennek a temetőbe, ha máskor nem, akkor halottak napján mindenképpen. Mivel ritkán járok haza, szembetűnő, hogy az ismerős bátonyi arcok mennyire megöregedtek. És beleszakad a szívem, hogy az egyetlen édesanyám is velük ráncosodik, velük botorkál, szenved a fájdalmaktól, pedig csak most töltötte be a hatvankettedik életévét.

Az idén, szerencsémre, az őszi szünetben volt időm Nógrádba utazni. Nagyon itt volt az ideje. Egyrészt azért, mert szeretett halottaim fekszenek a maconkai temetőben, másrészt azért, mert édesanyám már olyan fájdalmasan beteg, hogy egyedül is alig talál el a szülei sírjához. A múlt évben, amikor csak Szigetszentmiklóson tudtam gyertyát gyújtani, vagy félórán át bolyongott egyedül a temetőkertben, mert nem tudta, hová kell mennie. Amikor húsz éve meghaltak a nagyszüleim, velük zárult a sírok sora. Amióta elköltöztem Bátonyterenyéről, megduplázódott a halottak száma. A maconkai temető olyan már, mint a végtelen fájdalom labirintusa, amiben valóban el lehet tévedni.

Mire november elsején haza értem, édesanyám már mindent megvett. Gyönyörű mécsesek garmadája volt előkészítve, virágcsokrok sorával. Szegénykém nem nagyon kap levegőt. Sokat fulladozik, pedig olyan sovány, mint egy évek óta a sarokban álló szertári csontváz. A megemlékezést igyekeztem minél jobban előkészíteni. Már hajnalban elindultam Szigetszentmiklósról, hogy édesanyám buszra tudjon szállni. Rossz nálunk ilyenkor a közlekedés, a maconkai temető meg három-négy kilométerre van, egy meredek dombtetőn. Vagy két kilométert szerencsére busszal tudtunk megtenni, utána viszont gyalogolnunk kellett. Megdöbbentem, hogy édesanyám mindenképpen busszal akart visszautazni, ezt sosem kérte eddig. A korábbi években minden gond nélkül vállalta az oda-vissza hat-nyolc kilométernyi sétát.

A maconkai temető környéke nagyon megváltozott, mert a bátonyterenyei önkormányzat méltó módon rendezte a területet. Miközben nézelődtem, édesanyám lassan baktatott mellettem. Mikor elértünk a rozzant ravatalhoz, akkor feltolultak a régi fájdalmak. Öt embert temetett onnan a családom. Mindenkit megsirattunk, mindenkiért sajgott a szívünk, mint ahogyan ma is sajog. Édesanyám régebben csak éjszaka járt a temetőbe. Drága nagyanyám mindig azt mondta, hogy a szeretteinknek éjszaka kell világítani. A november elseje az ő napjuk, fénybe kell őket borítani reggelig, hogy ne bolyongjanak árván a sötét temetőben. Az idén késő délután értünk oda. Édesanyámnak most már inkább a buszhoz kellett igazodnia, mint az anyja intelmeihez, pedig csak két évvel idősebb, mint amikor az anyukája meghalt.

Amikor elindultunk a legmeredekebb emelkedőn, édesanyám legalább ötször megállt. Rám bízta, hogy figyeljem az autókat. Csak arra volt ereje, hogy elzarándokoljon a szeretteihez, magára már nem tudott vigyázni. Nekem meg közben a lelkem omladozott, ahogy a szüleihez és a testvéreihez vánszorgott. Mikor kiértünk a temetőkertbe, nem is tudta, merre induljon. Én még emlékeztem. Szépen csendesen elkísértem az öccséhez, Csörgő bátyám sírjához. Az úton találkoztunk a harminchét évesen, rákban meghalt Csörgő fiával. Megöregedtünk mindketten. Váltottunk pár szót, megtudtam, hogy az ő édesanyja, Rózsi ángyom is beteg. Múlik az idő.

Mikor édesanyám az öccséhez ért, csendesen elrendezgette a virágokat, aztán gyertyát gyújtottunk, majd elmentünk a szüleihez, a másik sorba. A két öreg már legalább két évtizede porlad a földben, de amíg élünk, nem leszünk képesek túllépni a halálukon. Édesanyám lassú mozdulatokkal mécseseket gyújtott náluk is, és virágokkal díszítette a sírt. Aztán Flóri öccsét keresgélte, aki meg negyvenkét évesen hunyt el, szintén rákban.

Amikor felvirágoztuk Flóri bátyám sírját, kiderült, hogy már menni kellene, ha nem akar hazáig gyalogolni. Édesanyám nem indult el velem a busz felé, hanem ösztönösen az édesanyjához tartott, de aztán mégis engem követett. Persze mehetünk boldogult nagyanyám felé is, mondtam, ha búcsúzni akar tőle. És amikor odaértünk, akkor az én hatvankét éves, beteg anyám váratlanul beszélni kezdett. Apának és anyának szólította a sír mélyén porladó szeretteit. Elmesélte, hogy a húga, a Mari, nagyon rosszul van. Kérte, hogy ne haragudjanak rá, amiért az idén nem tudott eljönni. Nekem meg könnybe lábadt a szemem. Az én szegény, beteg édesanyám árválkodott a szülei sírjánál, és megígérte nekik, hogy jövőre is jön hozzájuk, miközben annyira szédült, olyan rosszul volt, hogy azt sem tudom, nem most jártunk-e utoljára együtt a sírkertben, és legközelebb nem én fogok-e hozzá beszélni, magányosan. Aztán búcsúzóul Csörgő bátyámmal is beszélt egy kicsit. Elmesélte neki, hogy most találkozott a gyermekével, és neki is elmondta, hogy a Mari rosszul van. Én meg csak álltam, hallgattam, ahogyan ő, betegen, a szintén beteg húgát mentegeti, és nyeltem a könnyeimet. Csak akkor bőgtem el magam, amikor már nem látott, amikor ezt a történetet megírtam.

Miután édesanyám elmondta, ami fájt neki, csendesen elindult a buszhoz. De már hiába, a búcsúzásnak ára volt, az orra elől ment el a Salgótarjánból érkező busz. Neki meg nem maradt más, mint hogy a hátralévő kilométereken végigvánszorogjon a fájós lábával, de nem panaszkodott. Ahogy én mentem november elsején az én édesanyámhoz, ugyanúgy ment ő is az ő édesanyjához. Ahogyan nekem nem számított a négy óra út, a száz akárhány kilométer, úgy neki sem számított a legalább egy órás botladozás. November elsején mind a ketten az édesanyánkkal és a szeretteinkkel akartunk lenni. Jól esett a lelkünknek, de egy kicsit bele is rokkantunk mind a ketten. Édesanyám azért, mert a szülei és a testvérei ott maradtak a temetőben, és tudta: másnap én is visszautazom, mert dolgoznom kell. Én meg azért, mert úgy hagytam egyedül az édesanyámat, hogy a kisvárosi magányában csak a halott édesanyjának tudja kiönteni a lelkét. Csak szegény nagyanyám az, akire számíthat, miközben az vissza sem felel, és elérhetetlen messzeségben van.

Meg azért is nehéz most, mert nem vagyok biztos abban, hogy legközelebb gyertyagyújtás végett kísérem a temetőbe.

További cikkek a rovatból
Megmaradunk egymásnak örökre!
Tisztességre, becsületességre tanítottál. Kérlelhetetlenül visszautasítottad a megalkuvást, az önámítást és a felkészületlenséget. Nagyon sokat tanultam tőled, számomra élő történelem voltál.
Egy kisvárdi jány
Feleségem édesanyja – saját szavajárása szerint – „kisvárdi jány” volt. 1947-ben született a szabolcsi kisvárosban, de élt Pátrohán, Debrecenben, Budapesten, s legvégül Szigetszentmiklóson is – de a szíve mindig Kisvárdán maradt.
Gondolatok Gyurcsány Ferenchez
Gulyás Márton, Setét Jenő, Bandor Bea magánemberként próbálta gyakorolni a szabad véleménynyilvánításhoz való jogát egy olyan rendezvényen, amely állítólag azért jött létre, hogy ők ezt megtehessék. Ehelyett verést és fenyegetést kaptak. És ami talán a leginkább gyomorforgató, hogy egy nőt is megvertek volna a DK-s szimpatizánsok, ha nincs ott a férje.
Törlesztés
Ismerve a politika világát meg a politikusokat, tartok tőle, hogy Osztolykán vállalni fogja az LMP őszi bohócának szerepét. Csakhogy ezzel minket, roma értelmiségieket járat le.
Kinek kérdés?
Hadd üzenjem azoknak, akik szerint a cigánykérdés kérdés: álljanak csak fel a jól fizetett munkahelyükről, és adják át nekünk a posztjukat, mert ennyi pénzért belőlünk, roma értelmiségiekből legalább haszna is lenne az államnak, a mostani pénzpocsékolás helyett.
Létszámstop
Büszkén nézek minden ember szemébe, mert egyenrangúnak érzem magam ebben az országban, és széles e világban is. Bár nem tartom magam többre senkinél, ugyanolyan értékes vagyok, mint bárki más, és ebből adódóan ugyanannyi tisztelet jár nekem is.
Levegőt!
Mit mondhatok? A harmincötödik születésnapom előtt eszembe jutott, hogy halandó vagyok: már nem olyan magától értetődő, hogy minden nap fel fogok kelni, és lesz olyan pillanat, amikor örökre lehunyom a szemem.
Félelem
Mértékadó romavezetők körében az antiszemitizmus és a homofóbia elutasítása nem kérdés. Szerencsére, a hangadók megértették, hogy nem kell sem zsidónak, sem melegnek lenniük ahhoz, hogy megvédjék ezt a két kisebbséget. Ráadásul vállalták, hogy akár nyilvánosan is lefolytatják a vitákat a saját táborukon belül az antiszemitákkal és a homofóbokkal.
Filozófusok árnyékában
Ahogy néztem a szegénység és gazdagság egyvelegét, eldöntöttem magamban, hogy ha egyszer én is hajléktalan leszek, akkor a Filozófiai kertben fogom nyugovóra hajtani a fejemet. Mert jobb hajléktalannak lenni a filozófusok árnyékában, mint a Népszínház utca járdakövén.
Eszperantisták holokausztja
Legalább annyit megérdemelnénk, mi magyarországi eszperantisták, hogy egy hazai Zamenhof-szoborra is kerüljön kormányzati koszorú. Ugyanis a megölt eszperantista felebarátaim ugyanúgy emberek voltak, mint a világháború más áldozatai.
Blogok
Nótár Ilona blogja
És változunk Idősíkok között
Bogdán Péter blogja
Megmaradunk egymásnak örökre! Egy kisvárdi jány

Támogassa a Sosinet.hu-t!
Ajánló
1/3
Kövess minket
Partnereink
Támogatóink