Etetés

A hétvégén a Duna partján egy hajón hófehér ruhába öltözött cigányasszonyok etették étellel is, szöveggel is a betérő népet. Újfajta holland–magyar vállalkozás az ételkommunikációban.

A napokban megkeresett az egyik kedves barátom, hogy lenne itt egy munka, mert jön a híres „mittudomén” étkezés dizájner Marije Vogelzang Hollandiából, és cigányasszonyokat keres, hogy beszélgessenek, és közben ételt kínáljanak. Na, mondom: Dik, egy kis mellékes mindig jól jön, sok pénz, kevés munkával. Ahogy Móricka elképzeli… Na, meg kommunikációtechnikailag is nagyon érdekelt a dolog. Megnézem magamnak, mit akar a holland nagyasszony.

Ahogy közeledett a hétvége, és egyre hosszabbodtak a próbával telt órák, kezdtem rájönni, hogy hatalmas vállalkozás ez, óriási teherbírást és lelki megterhelést jelent. Három nap alatt háromszázhatvan vendég, vagyis minden roma asszony naponta legalább tizenöt vendéget szolgál ki.

Marije filozófiája nagyon egyszerű: Az etetés roppant intim tevékenység, az anya az élelemmel szeretetet is ad a gyerekeinek. Ha valakit megetetsz, az már nem tud utálni téged.

„Honnan jött ez a nő? Persze, Hollandiából, azért a bátorsága” – bosszankodom magamban. De bezzeg minket ültet oda teljesen idegen, jobbára előítéletekkel terhelt, magyar származású, nem holmi ’mindent szabad’ holland emberek elé, így ismeretlenül mesélni az életünkről, megnyitni őket, megfogni őket a történettel, elfogadásra bírni őket, a finom falatokon keresztül bevezetni őket ételkultúránk és tradícióink világába…

Különben nemcsak asszonyságok kínáltak ételt, tizenhét éves lányka is állta a próbát rendesen. Elmondom kendőzetlenül mi történt: ott állunk sikító fehérben, egyetlen hosszú sorban, nem beszélünk és nem nézünk a hozzánk érkezők vendégekre. Semmi kommunikáció. A kísérők beinvitálják a vendégeket a hófehér, számukra kialakított kabinokba, aminek belsejét kitapétázták van az általunk készített rajzokkal, képekkel családról, az életünkről. Az arcunkat egyáltalán nem látják, minket sem, csak a két kezünket, amivel az ételt kínáljuk, meg a fehér ruhánk kisebb részleteit. Teátrális kézmosás következik a virágos mosdótálból. Közben van, aki énekel, mesét mond, mások elkezdik az életük regényét vagy a kínált étel sztoriját. Szigorúan őszintén. Lehetne hazudni, de minek? Csak nagyobb odafigyelést és koncentrációt igényelne. Közel negyedórát tart az etetés, amely szól az ételről, az életről s főként rólunk a cigány mivoltunkról, ami mindent átsző. Szinte végig mi beszélünk. Eleinte féltünk, hogy sok lesz ez a negyedórás csacsogás, de aztán minden alkalommal úgy kell belénk szakítani a szót az időmérőnek, hogy határozott kézmozdulattal jelezze: legyen vége a beszélgetésnek. Még utána is legalább három perc, míg végre búcsút veszünk. Gyakran látjuk, hogy valaki megfogja a benn ülő kezét, vigasztalja a benn pityergőt, mások együtt nevetnek, olyan is akad, aki együtt kóstol a vendégével. Mások meg cuppognak, és dicsérik a bodagot lecsós nokedlival. Néhol meg csend van. Nem lehet tudni áldott vagy nyomasztó csend ez, de mindketten hallgatnak.

Elképesztő kincseket hozunk elő a mélyről, az elfeledett emlékek, új és új történetek minket is folyton megújítanak. Minden beszélgetés más. Nincs két egyforma a három nap alatt. Hihetetlen nehéz eljutni egy idegen emberhez pár perc alatt, arctalanul, s közben olyan intim viszont kialakítani, ahol a nagy magyar valóságban a beszélgetést vezető cigány asszony arra vetemedik, hogy etesse az idegenjét, éppen úgy, mintha a saját gyermekét táplálná. Féltő szeretettel, kedves gondviseléssel felvágja neki az ételt, ajánlja, hogy mivel lenne finomabb a falat, s közben mindenhez hozzáfűz valamit, újabb történetet vezet be: szomorút, vidámat, valóságosat.

A szünetekben izgatottan kérdezzük egymást: Hogy ment? Milyen volt? Nyitott volt? Jót tudtatok beszélgetni? Evett?

Olyanok lettünk, mint a legjobb testvérek. Úgy aggódunk egymásért, mintha magunk miatt fájna a fejünk. Minden jó beszélgetést közös sikernek élünk meg. A harmadik beszélgetés után én már nagyon elfáradok. A cél mindig ugyanaz, de mindig csak egy embernek szól: eljutni őhozzá, hogy valahonnan valahová együtt jussunk tovább. Most én viszem át őt a folyón. Mint a révész. Átlépünk az előítélet magas habjain, hogy a túlparton másképp lássanak. Hát, ha lehet, persze.

Nem tudom, válogatott vendégek voltak-e, de nagyon nagy élményt jelentettek mindannyiunknak, ezt biztosan állíthatom. „Ezek az asszonyok egyszerűen zseniálisak” – ezt minden alkalommal elmondta nekünk Marije, aki szinte végig velünk volt, és meghajlással tisztelgett a teljesítményünk előtt, de nemcsak ő, minden szervező és segítő tisztelettel és szeretettel szurkolt nekünk.

A szünetekben nagyon fáradtan, de mégis kellemes feszültséggel beszélgettünk a tapasztalatokról. Volt miről. Be kell ismerni, hogy az emberek sokkal nyitottabbak voltak, mint valaha is gondoltam volna. A segítők elmondása szerint a vendégek többsége hatalmas, el nem feledhető pozitív élménnyel tért haza. És a nekünk hagyott üzenetek is ezt sugallták. Marije az etetésről szólva az anya–gyermek kapcsolatból indult ki. A roma családokban a nő az, aki leginkább átadhatja a tradíciókat, a kultúrát. Az egészségnevelés is az ő dolga, hiszen ő van otthon legtöbbet a gyermekekkel, és az intenzív közös életük során nemcsak a magyar, de a cigány nyelvre és kultúrára, történelemre tanítja meg a gyermekeit.

Marije vállalkozása különösen bátor, az bizonyos. De meg kell hökkenteni a népet, ezt meg el kell fogadnunk. És ha a világot nem is váltotta meg e három nap alatt tíz egyszerű cigányasszony, de háromszázhatvan ember életében biztosan nyomot hagyott…