Bogdán Péter blogja

Félistenek

2011. december 9. | Bogdán Péter

Azon kezdtem el töprengeni, az Egyesült Államokban az északi fehéreknek vajon miért voltak olyan fontosak a feketék, hogy a szintén fehér déliek ellen akár fegyvert is ragadjanak a kormány támogatására.

Pihenés közben kapcsolgattam a tévéállomások között. Szokás szerint az esetek kilencvenöt százalékában csak szenvedek. Az a szellemi igénytelenség, ami a műsorok többségéből árad, egész egyszerűen pusztítja az agysejtjeimet. Aztán egyszer csak olyan műsorba botlottam, aminek a fő témája az AIDS volt. Eleinte nem nagyon érdekelt, mert szerintem minden fontosat tudok róla, de hirtelen kiderült, hogy ez nem egy átlagos összeállítás. Nem egészségügyi felvilágosításról volt szó, hanem arról, hogy Ausztrália hogyan küzdött meg a kór megjelenésével, pontosabban annak társadalmi hatásaival: a homoszexuálisok, a drogosok és a prostituáltak megbélyegzésével. Merthogy a dokumentumfilm szerint az ausztrálok már-már meg akarták lincselni az „éjszakai pillangókat”, a kábítószerfüggőket és az azonos nemű szeretőket, mert őket hibáztatták a kórnak a kontinensen való megjelenéséért.

A sztori akkor kezdett el izgatni, amikor kiderült, hogy az ausztrál kormány egészségügyi programja kifejezetten üldözte a drogfogyasztást, mégis ingyenes tűcsere programot vezetett be, aztán szövetkezett a prostituáltak érdekvédőivel és a homoszexuális aktivistákkal. Szerettem volna megtudni, mi vette rá az ausztrál kormányt arra, hogy szembeforduljon a saját szavazóival, és a lincshangulattal. Érdekelt, hogy hallok-e az előítéletek kezelésére olyan módszert, amivel a magyarországi politikai elitet a romák mellé lehetne állítani.

És hallottam is. Az orvosi vizsgálatok és kutatások során kiderült, hogy az AIDS Ausztráliában nagyobb arányban terjedt a heteroszexuálisok között, mint a homoszexuálisok, a prostituáltak és a drogosok körében, tehát nem lehetett kizárólag ezeket a csoportokat felelőssé tenni a kór terjedése miatt. A megbélyegzés helyett egyszeriben az egész lakosság védelme lett az ausztrál kormány célja. AIDS-ellenes kampányba kezdett, amibe bevonta a korábban vádolt csoportokat, ezzel elősegítve azt is, hogy leomoljanak a köréjük épülő, megbélyegző korlátok.

A dokumentumfilm azt állította, hogy az elmúlt évtizedekben Ausztráliában egyetlen prostituált sem hordozta az AIDS kórokozóját. A homoszexuálisok óvszert használnak, a drogosok igénylik az ingyenes tűket, így radikálisan csökkentek a velük szembeni előítéletek. Eközben országos szinten és a heteroszexuálisok körében is visszaszorult az AIDS aránya – éppen a biztonságos szexre való áttérés miatt. Vagyis a film azt üzente: a kisebbségekkel szembeni ellenérzést akkor lehet csökkenteni, ha a mindenkori kormány egyszer csak rádöbben, hogy a diszkrimináció óriási hátrányai a nemzet egészét érintik. Amikor ezt felismerte, olyan integráló politikával állt be a kirekesztettek mögé, amelyben közreműködtek a korábbi kárvallottak; ezzel csökkentette az előítéleteket és javította a közhangulatot.

Morfondíroztam már ezen néhány napja, amikor egy történész ismerősöm szóba hozta az amerikai polgárháborút. Az ausztrál műsor hatására azon kezdtem el töprengeni, az Egyesült Államokban az északi fehéreknek vajon miért voltak olyan fontosak a feketék, hogy a szintén fehér déliek ellen akár fegyvert is ragadjanak a kormány támogatására. A történész válasza ez volt: az északi fehérek iparosodottabbak voltak, mint a déliek, de ugyanakkor szegényebbek is. Merthogy az iparilag fejletlen déliek a rabszolgatartásból származó ingyen munkaerő révén gazdagodtak meg. Az északiaknak elemi gazdasági érdeke volt, hogy rákényszerítse a délieket a feketék felszabadítására, és Dél technikai modernizálásra. A déliek jogtiprásból felhalmozott vagyona sértette a rabszolga-felszabadítók anyagi érdekeit.

És persze ott is, akkor is az volt a recept, mint napjainkban Ausztráliában. A kormány olyan integráló politikával állt oda a megbélyegzettek mellé, amelybe bevonta a korábban elnyomottakat is. A végeredmény is az lett, ami Ausztráliában. Olyan kapcsolatok alakultak ki a szembenálló felek között, amelyek a fejlődés útján elindították az egész amerikai nemzetet, és amelyek következményei vittek el odáig, hogy ma Barack Obama az USA elnöke.

A két példa kapcsán azon rágódom már napok óta, hogy mi lenne, ha a magyarországi roma és nem roma ember- és polgárjogi aktivisták gazdasági kampányt indítanának el. Mi lenne, ha az elmúlt évtizedekben felhalmozott tudást a könyvespolcokról bevinnénk a hazai médiába? Mi lenne, ha tízmillió emberben tudatosítanánk, hogy az ország GDP-je növekedne jó néhány százalékkal, ha bekapcsolnának a vérkeringésbe két-háromszázezer roma munkavállalót? Mi lenne, ha egyre többet beszélnénk arról, hogy hazánknak szüksége van a mi munkás kezeinkre is? Hogy Magyarország már ugyanúgy nem engedheti meg a diszkrimináció luxusát, mint az USA a rabszolgatartás fényűzését 1861-ben. Hogy szükség van a romák visszairányítására a munkaerőpiacra, mert ez biztosíthatná a belátható időn belül nyugdíjba vonulók ellátását.

Mi lenne, ha beszélnénk arról, gazdaságilag mennyivel hasznosabb, ha a „segélyrabszolgaságban” tartás helyett olyan munkát adnak, annyi munkabérért, aminek az összege magasabb, mint a segély? Aminek egy része vissza is folyik a költségvetésbe adó formájában. Nem beszélve arról, hogy csökkennének a segélyre szánt kiadások, finanszírozni lehetne a gyermekeink iskoláztatását, ki lehetne fizetni a számlákat, és megnőhetne a fogyasztás. Mi lenne, ha arról beszélnénk, hogy kell egy New Deal program? Hogy lehet tanulni Franklin Delano Roosevelttől. Hogy nemcsak 1929 és 1933 között lehetett a világgazdaságot munkával beindítani, hanem most is.

Mi lenne, ha beszélnénk arról, hogy a kormány építhetne utakat, modernizálhatna kórházakat, mint az egykori amerikai elnök? Mi lenne, ha az infrastruktúra fejlesztésével felgyorsítanánk a gazdaságot, miközben bér áramlana ki a képzetleneknek, aztán részben vissza a költségvetésbe adóként? Mi lenne, ha egyszerre adnánk munkát a szegény romáknak és nem romáknak? Ha megint tömegesen dolgoznának együtt. Mi lenne, ha az egymással szembenállók között olyan kapcsolatokat alakítanánk ki, amelyek csökkentik a romák kirekesztését, és ami lendítene az ország szekerén? Mi lenne, ha egymásba karolnának romák és nem romák, és miközben együtt termelnék a pénzt, együtt gazdagodnának, és megtanulnának együtt élni, lehetőleg békében? Mi lenne, ha a magyarországi politikai elit azt mondaná, hogy ez kell? És hogy egy ilyen kampány és program kivitelezésébe a roma értelmiséget is bevonják.

Mi lenne, ha kiderülne, hogy ez a modell nálunk is működik? Hogy az ausztrálok és az amerikaiak nem félistenek, csak ugyanolyan emberek, mint mi.

További cikkek a rovatból
Megmaradunk egymásnak örökre!
Tisztességre, becsületességre tanítottál. Kérlelhetetlenül visszautasítottad a megalkuvást, az önámítást és a felkészületlenséget. Nagyon sokat tanultam tőled, számomra élő történelem voltál.
Egy kisvárdi jány
Feleségem édesanyja – saját szavajárása szerint – „kisvárdi jány” volt. 1947-ben született a szabolcsi kisvárosban, de élt Pátrohán, Debrecenben, Budapesten, s legvégül Szigetszentmiklóson is – de a szíve mindig Kisvárdán maradt.
Gondolatok Gyurcsány Ferenchez
Gulyás Márton, Setét Jenő, Bandor Bea magánemberként próbálta gyakorolni a szabad véleménynyilvánításhoz való jogát egy olyan rendezvényen, amely állítólag azért jött létre, hogy ők ezt megtehessék. Ehelyett verést és fenyegetést kaptak. És ami talán a leginkább gyomorforgató, hogy egy nőt is megvertek volna a DK-s szimpatizánsok, ha nincs ott a férje.
Törlesztés
Ismerve a politika világát meg a politikusokat, tartok tőle, hogy Osztolykán vállalni fogja az LMP őszi bohócának szerepét. Csakhogy ezzel minket, roma értelmiségieket járat le.
Kinek kérdés?
Hadd üzenjem azoknak, akik szerint a cigánykérdés kérdés: álljanak csak fel a jól fizetett munkahelyükről, és adják át nekünk a posztjukat, mert ennyi pénzért belőlünk, roma értelmiségiekből legalább haszna is lenne az államnak, a mostani pénzpocsékolás helyett.
Létszámstop
Büszkén nézek minden ember szemébe, mert egyenrangúnak érzem magam ebben az országban, és széles e világban is. Bár nem tartom magam többre senkinél, ugyanolyan értékes vagyok, mint bárki más, és ebből adódóan ugyanannyi tisztelet jár nekem is.
Levegőt!
Mit mondhatok? A harmincötödik születésnapom előtt eszembe jutott, hogy halandó vagyok: már nem olyan magától értetődő, hogy minden nap fel fogok kelni, és lesz olyan pillanat, amikor örökre lehunyom a szemem.
Félelem
Mértékadó romavezetők körében az antiszemitizmus és a homofóbia elutasítása nem kérdés. Szerencsére, a hangadók megértették, hogy nem kell sem zsidónak, sem melegnek lenniük ahhoz, hogy megvédjék ezt a két kisebbséget. Ráadásul vállalták, hogy akár nyilvánosan is lefolytatják a vitákat a saját táborukon belül az antiszemitákkal és a homofóbokkal.
Filozófusok árnyékában
Ahogy néztem a szegénység és gazdagság egyvelegét, eldöntöttem magamban, hogy ha egyszer én is hajléktalan leszek, akkor a Filozófiai kertben fogom nyugovóra hajtani a fejemet. Mert jobb hajléktalannak lenni a filozófusok árnyékában, mint a Népszínház utca járdakövén.
Eszperantisták holokausztja
Legalább annyit megérdemelnénk, mi magyarországi eszperantisták, hogy egy hazai Zamenhof-szoborra is kerüljön kormányzati koszorú. Ugyanis a megölt eszperantista felebarátaim ugyanúgy emberek voltak, mint a világháború más áldozatai.
Blogok
Nótár Ilona blogja
És változunk Idősíkok között
Bogdán Péter blogja
Megmaradunk egymásnak örökre! Egy kisvárdi jány

Támogassa a Sosinet.hu-t!
Ajánló
1/3
Kövess minket
Partnereink
Támogatóink