Bogdán Péter blogja

Néhány nap Párizsban

2012. január 11. | Bogdán Péter

A feketék ott vannak a repterek bárpultjainál, a légitársaságoknál, a bolti pénztárakban. Az viszont lehangolt, hogy a hazai francia kollégám szerint azért vannak ott, mert havi ezerkétszáz eurót keresnek, ami egy fehér franciának kevés. Igaz, szerintem ez még mindig jobb a közmunka-tábornál.

Útban a reptér felé sem akartam elhinni, hogy pár óra múlva már az Eiffel-torony városában leszek. Az Orly Sud-ön meg beleszédültem abba, hogy nincs mese. Ez tényleg Párizs. Mivel estére érkeztünk, sietni kellett, hogy a szállodába még emberi időben érkezzünk, de nem tudtunk elindulni. Az Orlybus-ra már csak automatából lehetett jegyet venni, viszont apróm nem volt. Vagy negyedóra azzal telt, hogy a francia reptér újságosaihoz, meg a bárpultosokhoz rohangáltam pénzt váltani, ami nem nagyon akart sikerülni, merthogy senki sem beszélt angolul. Ez először meglepett, de aztán kezdtem hozzászokni, miután a szállodában kiderült, hogy a recepciós is alig tud angolul, és a következő napokban a több tízezer franciából vagy öttel tudtam beszélni azon a világnyelven, ami Franciaországban, úgy tűnik, nem igazán funkcionál közvetítő nyelvként.

Ott, a helyszínen azt gondoltam, hogy a Nagy-Britanniával való évszázados ellentét az oka az angol nyelv elutasításának, de hazatérve egy francia kollégám elmesélte, hogy azért nem beszélnek angolul, mert hozzá vannak szokva, hogy anyanyelvük bizonyos területeken még mindig közvetítő nyelvnek számít. Miután túltettem magam azon a sokkon, hogy Varsóban többen beszélnek angolul, mint Párizsban, elindultunk meghódítani a műemlékeket.

Kicsit később kellett volna nekivágni, mivel az első ember, akit a Leclerc sugárúton megláttam, egy francia nő volt, akit a táskája után kapkodó tolvajok ütlegeltek. Először azt hittem, családi a verekedés, de miután a hölgy rendőrért kiáltott, és egy férfi ordítva a rablók felé rohant, egyértelművé vált, hogy köztörvényes bűnnek vagyunk a szemtanúi, és nem rokoni perpatvarnak. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem sokkolt, amit láttunk.

A Notre Dame-hoz érve viszont teljesen felszabadultunk. A párommal gyorsan megtárgyaltuk Victor Hugót és Quasimodót, bejártuk a környéket, majd bementünk a székesegyházba. Egy kedves kolléganőm adventi gyertyát ajándékozott nekünk, azt gyújtottuk meg a diákjainkért, a munkatársam családjáért, a rokonainkért, és Magyarországért. A Notre Dame-ban hagyható békeüzenetünkben nem feledkeztünk meg a hazai romákról sem: leírtuk, mit művel velünk, romákkal napjainkban a magyar kormány és a szélsőségesek egy csoportja, és arra kértük az Istent, hogy segítsen átvészelni az éledő újnácizmust.

A Notre Dame után rohantunk múzeumbérletet venni, mert az belépő több, mint hatvan helyre, köztük a versailles-i kastélyba, a Pantheonba és a Diadalívre. És természetesen a Louvre-ba is, ami a második állomásunk volt a Notre Dame után. Isten igazából semmi sem volt olyan felemelő Párizsban, mint a Louvre. A Milói Vénusztól kezdve, II. Ramszesz szobráig, az egyiptomi írnoktól Hammurapi törvényoszlopáig és a Mona Lisáig rengeteg híres, tankönyvekben és szakkönyvekben látható kultúrkincset tekintethettünk meg. Kicsit olyan érzésünk volt, mintha a Vatikánba mentünk volna, azzal a megszorítással, hogy a Louvre nem a katolicizmus, hanem az emberiség kulturális örökségének egyedülálló központja. Persze, az nem tetszett, hogy a Mona Lisa fotózása közben félre kellett rántanom a válltáskám, mert egy pár éppen a pénztárcámat próbálta kiemelni a tömeg közepén, de ez csak egy gyorsan átvonuló felhő volt az impulzusorgia közepette.

A Diadalív már nem volt ennyire élvezetes. A soproni tűztorony csigalépcsőjéhez hasonló méretű térben, több száz emberrel a sarkamban tíz perc alatt kétszázhetvenöt lépcsőt megmászni nem nagy élmény. És a szédülés sem, amikor lefelé a következő ugyanennyi lépcsőt az ember körbe-körbe forogva teszi meg, erősen a korlátba kapaszkodva, hogy le ne sodorja az előtte járókat. A híres Luxembourg-kert, és a Tuileriák monumentális, de a nagyságukban mérhetetlenül kopárak és dísztelenek is (persze tél van), ezért nem mondanám, hogy a Tuileriák felveheti a versenyt a Városligettel. Még a Luxembourg-kert talán, de az is elmaradt a várakozástól.

Másnap reggel a Pantheon bűvölt el bennünket, de miután beléptünk, óriási, fakó freskókat láttunk, amitől üresnek tűnt az épület. Élvezetet csak az alagsor okozott, Voltaire, Rousseau, Victor Hugo, Alexandre Dumas és Émile Zola síremléke, szarkofágja előtt azért meghatódik az ember. Az viszont ünneprontó, hogy a Pantheonhoz vezető metrómegálló olyan málladozó, penészes, rothadt, illetve szétrombolt, hogy én szégyelltem magam a párizsi önkormányzat helyében amiatt, hogy a turisták a nemzeti hőseik nyugvóhelyét csak ilyen környezetben közelíthetik meg.

Versailles hasonlóan monumentális volt, és díszes is, de a Tükör-terem szebb a képeken, mint a valóságban. Kiábrándító volt, hogy rengeteg olyan termet mutattak, amely nem nagyobbak, mint József Attila szülőszobája a Gát utca 4-ben. (Lám, a nagylátószögű fényképek csalóka világa!)Az pedig egyenesen tragikomikus, hogy a kertet vagy negyven-ötven perc alatt be lehet járni, és hogy a bokorlabirintus között bóklászva az ember nem részesül olyan esztétikai élményben, mint amikor repülőről készült fényképeket nézeget.

Az már csak hab volt a tortán, amikor a feleségem rám szólt Versailles felé, hogy forduljak meg, mert a felszín óta kitartóan követ egy nagydarab kopasz, és állandóan a táskám körül ólálkodik. Meglepődtem azon is, hogy időnként ugyanúgy diszkrimináltak, mint Magyarországon. A biztonsági őrök nem egyszer kitartóan követtek a boltokban.

Harmadnapon, az Eiffel-toronynál újabb meglepetés volt, hogy miközben azt hirdette a bármikor korrigálható digitális tábla, hogy este tizenegy óráig lehet jegyet venni, a kassza hétkor mégis bezárt, és tizenegy óra negyvenöt helyett már fél kilenckor el kellett hagyni Párizs jelképét. Persze, mindezt az északi pillérnél, azután, hogy a déli pillértől egy több mint félórás várakozás után elküldtek, mert pezsgősüveg volt nálam, és senkit nem tájékoztattak előre, hogy a toronyba csak műanyag palackkal lehet belépni.

Szörnyű volt a szilveszteri tömegnyomor a metróban, meg az, amikor részeg fiatalok feltartóztatták a szerelvényt, szétfeszítették a kocsi ajtaját és a lányok arcába ordítoztak. És milyen üvöltés volt a többi vonalon! A Concorde téren álló Óriáskerékkel akartunk búcsúzni Párizstól. Amikor beálltunk a sorba, a feleségemet egy nő megpróbálta kizsebelni, de nem sikerült neki. Aztán az előttünk álló, másik hölggyel próbálkozott, aki hangos veszekedés közepette kiállt a sorból. Végül a kitartó zsebes „véletlenül” nekiütközött egy testes úrnak is, akinek a pénztárcája villámgyorsan a tolvaj párjához került. Ezután viszont már élvezhettük Párizs látványát az Óriáskerék tetejéről.

Párizsi kiruccanásunk alatt időnként a Szovjetunió jutott az eszembe. Úgy éreztem, hogy valami fergetegesen látványosat, grandiózusat ígértek nekem a történelemórákon, a brosúrákban, a fényképeken. És ez a valóságban tényleg gyönyörű, de sokszor üres giccshalmaz, ami éppen ezért kiábrándító. Jó volt látni, hogy a hajléktalanok a metrókban és az utcákon háborítatlanul aludhatnak a hálózsákjukban, és hogy a fekete bevándorlók ott vannak a repterek bárpultjainál, a légitársaságok alkalmazásában, a bolti pénztárakban, a Louvre, a Pantheon, a Sacre Coeur, a Diadalív, az Eiffel-torony, Versailles kiszolgáló személyzetében, és még a rendőrök között is.

Az viszont lehangolt, hogy a hazai francia kollégám szerint azért vannak ott, mert havi ezerkétszáz eurót keresnek, és az egy fehér franciának kevés. Igaz, szerintem ez még mindig jobb a közmunka-tábornál.
A sors iróniája, hogy két hónappal azután, hogy lefoglaltam a párizsi jegyet és szállodát, megnyertem egy nemzetközi pályázatot. Idén áprilisban visszamegyek tanulni a francia fővárosba. Akkor majd a fekete negyedben szállok meg, hogy megismerhessem a párizsi integráció mindennapjait.

További cikkek a rovatból
Megmaradunk egymásnak örökre!
Tisztességre, becsületességre tanítottál. Kérlelhetetlenül visszautasítottad a megalkuvást, az önámítást és a felkészületlenséget. Nagyon sokat tanultam tőled, számomra élő történelem voltál.
Egy kisvárdi jány
Feleségem édesanyja – saját szavajárása szerint – „kisvárdi jány” volt. 1947-ben született a szabolcsi kisvárosban, de élt Pátrohán, Debrecenben, Budapesten, s legvégül Szigetszentmiklóson is – de a szíve mindig Kisvárdán maradt.
Gondolatok Gyurcsány Ferenchez
Gulyás Márton, Setét Jenő, Bandor Bea magánemberként próbálta gyakorolni a szabad véleménynyilvánításhoz való jogát egy olyan rendezvényen, amely állítólag azért jött létre, hogy ők ezt megtehessék. Ehelyett verést és fenyegetést kaptak. És ami talán a leginkább gyomorforgató, hogy egy nőt is megvertek volna a DK-s szimpatizánsok, ha nincs ott a férje.
Törlesztés
Ismerve a politika világát meg a politikusokat, tartok tőle, hogy Osztolykán vállalni fogja az LMP őszi bohócának szerepét. Csakhogy ezzel minket, roma értelmiségieket járat le.
Kinek kérdés?
Hadd üzenjem azoknak, akik szerint a cigánykérdés kérdés: álljanak csak fel a jól fizetett munkahelyükről, és adják át nekünk a posztjukat, mert ennyi pénzért belőlünk, roma értelmiségiekből legalább haszna is lenne az államnak, a mostani pénzpocsékolás helyett.
Létszámstop
Büszkén nézek minden ember szemébe, mert egyenrangúnak érzem magam ebben az országban, és széles e világban is. Bár nem tartom magam többre senkinél, ugyanolyan értékes vagyok, mint bárki más, és ebből adódóan ugyanannyi tisztelet jár nekem is.
Levegőt!
Mit mondhatok? A harmincötödik születésnapom előtt eszembe jutott, hogy halandó vagyok: már nem olyan magától értetődő, hogy minden nap fel fogok kelni, és lesz olyan pillanat, amikor örökre lehunyom a szemem.
Félelem
Mértékadó romavezetők körében az antiszemitizmus és a homofóbia elutasítása nem kérdés. Szerencsére, a hangadók megértették, hogy nem kell sem zsidónak, sem melegnek lenniük ahhoz, hogy megvédjék ezt a két kisebbséget. Ráadásul vállalták, hogy akár nyilvánosan is lefolytatják a vitákat a saját táborukon belül az antiszemitákkal és a homofóbokkal.
Filozófusok árnyékában
Ahogy néztem a szegénység és gazdagság egyvelegét, eldöntöttem magamban, hogy ha egyszer én is hajléktalan leszek, akkor a Filozófiai kertben fogom nyugovóra hajtani a fejemet. Mert jobb hajléktalannak lenni a filozófusok árnyékában, mint a Népszínház utca járdakövén.
Eszperantisták holokausztja
Legalább annyit megérdemelnénk, mi magyarországi eszperantisták, hogy egy hazai Zamenhof-szoborra is kerüljön kormányzati koszorú. Ugyanis a megölt eszperantista felebarátaim ugyanúgy emberek voltak, mint a világháború más áldozatai.
Blogok
Nótár Ilona blogja
És változunk Idősíkok között
Bogdán Péter blogja
Megmaradunk egymásnak örökre! Egy kisvárdi jány

Támogassa a Sosinet.hu-t!
Ajánló
1/3
Kövess minket
Partnereink
Támogatóink