BeszélgessünkJegyzetfüzet

Én miben segíthetek?

2012. január 19. | Nótár Ilona

Én soha nem leszek hajléktalan. – mondtam anyámnak még tizenévesen. Felháborodtam azon, hogy valaki elfogadja, hogy az utca az otthona, nincs fürdőhelye, tűzhelye, menhelye, egyáltalán: helye a nagy világban vagy a pici hazájában. Mert képtelen dolog, hogy az ember, akinek van családja, barátai, kapcsolatai, két keze, hogy dolgozzon – ilyen méltatlan helyzetbe kerülve éljen.

Néhány évvel később keserű tapasztalatok árán be kellett látnom, hogy a helyzet sokkal árnyaltabb. Beszélgettem otthontalanokkal, a létminimum alatt élő, kilakoltatás szélén álló, több generációs családokkal, utcáról megélni próbáló idős színésszel. Megértettem, amit egy miskolci volt hajléktalan osztott meg velem, aki évtizedekig masszív alkoholistaként élt szemétledobókban és kartondobozokon: „Ha ezen a lejtől elindul valaki, csak szabadesésben tud zuhanni.” De mi kell ahhoz, hogy valaki eddig jusson?

Nem sok.

Egyszintes családi házban nevelkedtem. Aztán elváltak a szüleim. Aztán kikapcsolták a gázfűtést, aztán eladtuk a konvektorokat, aztán süvített a szél, aztán eladtuk a gáztűzhelyt, aztán vettünk egy kályhát… Aztán elkezdtem félni, hogy bekövetkezik, amitől rettegtem, és koldusbotra jutunk.

„Jöjjön be a jövő héten, asszonyom, és meglátjuk, mit tehetünk!” – mondta az önkormányzatnál egy idős hölgy, ahová segélyért mentem a két testvéremmel. Tizennégy éves voltam. Legszívesebben ordítottam volna vele: „Ember, vak vagy? Nem látod, hogy én még csak egy nagyszájú tini vagyok? Alig nyolcadik osztályos, akit ugyan senki nem merészel bántani, de azért akkor is csak egy gyerek vagyok.” Még akkor is az, ha két gyerekkel mentem intézkedni, még akkor is, ha hétvégente dolgoztam, még ha én is vittem a kicsiket óvodába, még ha suli után nekem kellett bevásárolni és főzni is, még akkor is, ha én intéztem a pénzeket, és én is osztottam be, ha anyu beteg volt. Hazafelé menet rájöttem, hogy vége a gyermekkoromnak. Ez igazságtalanság. Ez a szegénység átka. Öntudatlan gyermekkor és gondokkal terhes felnőttlét. Dühös voltam. Ki tehet róla, hogy így éltünk, és hogy idő előtt fel kellett nőnöm? Én, aki nem dolgoztam eleget gyerekként, vagy nem elég jól intéztem a felnőttek dolgait? Vagy anyukám, aki rokkantként nevelt bennünket egyedül? Vagy apám volt a hibás mindenért, mert otthagyott minket? Könnyű lenne egyvalakire fogni az egészet.

Ahogy az elmúlt napok során padon ülve, hidegben, könyvtárba húzódva melegben, csótányokkal megosztott szerény hajlékban beszélgettem ezekkel a nehéz sorsú emberekkel, eltűnt a statisztika és csak az egyéni sorsok bontakoztak ki. Mindenki mögött van egy ötezer forintos előzmény, egy családtag elvesztése, létszámleépítés, becsapás, titokba burkolt traumák, félelem… Persze a szemmel látható hibáikat könnyű azonnal sorolni: isznak, büdösek, igénytelenek…. A külső szemlélő nem csak okozatnak véli ezeket, hanem magát az okot látja bennük. Szinte hallom, ahogy mondják: „Én odamentem, megmondtam neki, hogy rosszul csinálja az életét, hogy baj lesz, de nem hallgatott rám.” Mind tagadunk. Gyula, akinek az alig harminc négyzetméteres házát, ahol hatodmagával él, határozattal vette el az önkormányzat, szóval Gyula még mindig hiszi, hogy csoda történik, és nem válik otthontalanná. Pedig csak a kilakoltatási moratórium védi meg őket a fagytól, még pár napig. És mi azt hittük: szóltunk, megtettük, amit kell, pedig észre sem vettük, amikor a másik sírni se bírt, csak a fogát csikorgatta, és kiabáltunk, ő meg néma volt, és érveltünk, ő meg csak hümmögött. „Azt hitték ez a dac jele, pedig a kétségbeesés és a félelem már a könnyeket is megette” – néz a szemembe és vall őszintén egy munkanélküli színész, aki két és fél évet töltött az utcán. Úgy élte túl a fagyos teleket és magányos meleget a maga készítette sátrában, hogy koszos füzetekbe írta a naplóját: „Ma megint eltelt egy nap. Megint nem történt semmi…”

Vajon a nincstelenség bűzén és a szakadt nadrágok szégyenteljes látványán túllépve oda merünk-e menni, merünk kérdezni, hogy megtudjuk, valójában mi a baj, mi fáj, és hogy miben tudunk mi segíteni.

Ki kellene lépni egy pillanatra biztonságosnak hitt világunkból, hogy megértsük az embertársunk bizonytalan, ingoványos, megaláztatástól mocskos világát, az ő életet. Engem a nehéz gyermekkorom, egyik napról a másikra romló egzisztenciánk segített ennek megértésében. Érzékenyített, ha úgy tetszik. Mert nem elég jónak lenni vagy annak mondani magam

Nem a szociológiai adatokról beszélek. Nem. Nem érdekel, hogy a statisztikák mit mondanak. És nem, nem beszélek a mindenkori kormány ballépéseiről, melyek nyomán bizonytalanná válik több ezer család élete. Nem. Kedves olvasó, én a te felelősségedről beszélek. Arról, amit pénz nélkül, egyetlen fillér nélkül meg kellene tenni. A kérdés: akarod-e, mered-e kinyújtani a kezed a büdös nagy valóság felé.

A világ olyan, amilyenné mi, az egyének tesszük. Nem vonhatjuk ki magunkat a felelősség alól.

Így hát még egyszer felteszem a kérdést. Kedves Olvasó, az embertársadtól, aki melletted, körülötted él és szenved, megkérdezted-e hogy: Mi a baj valójában? Mi fáj? És én, én miben segíthetek neked?

További cikkek a rovatból
Cigány munkaerők a hazai szőlőkben Cigány munkaerők a hazai szőlőkben
Az utóbbi években igen sokszor látogathattam el sokszínű, érdekes borvidékeinkre. Természetesen nemcsak a szakmai dolgokról – fajtaválaszték, az évjáratok sajátosságai, hordóhasználat – érdeklődöm, de sosem felejtek el rákérdezni arra, hogy a borvidékeken élő nagyrészt munkanélküli, hátrányos helyzetű cigányságot tudják-e foglalkoztatni. Fontos a kérdés, hiszen gyakran mondják a borászok, hogy kevés az ember, aki elvégezné a munkát a szőlőben és a pincészeteknél. Mi pedig jól tudjuk, hogy a munkanélküli is sok.
Báj és vasakarat Báj és vasakarat
A Roma Hungaricum Állami Művészegyüttes PR managere és művészeti szervezője kedves és közvetlen jelenség. Mindig jókedvű, sugárzik belőle az energia. Lakatos Lejlát eddig mindig a zenekar történéseiről, külhoni és hazai terveiről faggattuk Balog Zsolt kollégámmal, ezúttal őt magát szeretnénk bemutatni, hogyan került a táncművészettől a pedagógus életen keresztül a legfőbb szervezői pozícióba.
Vasgyúrás Kelemen Barnabással Vasgyúrás Kelemen Barnabással
Már elég hosszú ideje próbálkozom, hogy személyesen találkozhassak a Kossuth- és Gramophone- (és még sok más) díjas fiatal hegedűművésszel, Kelemen Barnabással. Eddig valahogy nem jött össze, Barna ugyanis nemcsak hazánkban örvend rendkívüli népszerűségnek, hanem a földgolyó számos más pontján is, ami rengeteg utazással jár. Néhány azonban az edzőteremben valaki gyúrta mellettem a vasat, az arca ismerős, de hirtelen nem tudtam, honnan. Aztán derengeni kezdett, és rákérdeztem: nem te vagy véletlenül Kelemen Barnabás?
Szertartások a halál után egy cigány családban Szertartások a halál után egy cigány családban
Eddig csak tanítottam erről a témáról. Néhányszor átéltem közeli családtagomnál a rítusokat, és végig is követtem őket, de soha nem váltam még szerves részévé.
Borok és történetek – Rosivall László professzorral Borok és történetek – Rosivall László professzorral
Rendhagyó találkozás az a mostani. Nem is igazán a sztorizásról szól, mint a többi írás ebből a sorozatból, inkább szakmai jellegű. De Rosivall László személyisége, közvetlensége még a bor egészségügyi hatásainak témáját is izgalmassá teszi. Tanú erre számos előadásának közönsége, emberek, akik igazán nem is igazán érdeklődtek korábban ilyesmi iránt.
Kiforrott egyéniség – Orsós Róbert, színész, híradós Kiforrott egyéniség – Orsós Róbert, színész, híradós
Még ha személyesen nem is, de Orsós Robit már a képzés előtt is ismertük mindannyian a köztévé híradójából. Jól felismerhető orgánum, profi stílus, karakteresség. Bár régebben nem volt sok lehetőségünk a beszélgetésre, mert a továbbképzés után Robi rendszerint rohant a stúdióba. A mai napig is nagyon elfoglalt, de szerencsére szakított rám egy kis időt…
Kovács Ilona fájó emlékére Kovács Ilona fájó emlékére
Két napja hívott telefonon. Szégyelltem is magam, mert én szoktam őt hívni, hogy ne neki kelljen költsége, de most ő keresett előbb. Visszahívtam gyorsan. Napok óta nem beszéltünk, ami ritkaság, mert szinte mindennap hívom, de: Mostanában napi húsz órát dolgozom, s aludni sincs időm – magyarázkodtam.
Megy a fesztivál Megy a fesztivál
Beszélgetés Szilvási István rendezvényszervező, zenésszel Aki a szavak embere, azzal nem könnyű interjút készíteni, mert legszívesebben ő vinné a beszélgetés fonalát. Nyíltszívű, mindenki iránt nyitott ember. Különleges képességét, mely a munkájának alapfeltétele, mesteri szinten űzi: tud szeretni és meg tudja szerettetni magát bárkivel. Érti az emberek nyelvét, nyelvi korlátok nélkül. Képes hatni rájuk. Ha nekem kéne megnevezni a szakmáját, azt mondanám: hangulatmester. Mások zenekarvezetőként, menedzserként, alapítványvezetőként, rendezvényszervezőként vagy éppen családapaként, álmodozó örök fiatalként beszélnek róla.
Női szerepek egy cigány közösségben Női szerepek egy cigány közösségben
Elérkezett az ideje, hogy egy igazi roma nőt kérdezzek, Suha Nikolett jogászt az ő tradícióiról, szokásairól és családban elfoglalt szerepéről. Válaszai semmiképpen sem általánosíthatók, csupán általuk betekinthetünk az ő és családja életébe.
Gasztroangyalok a láthatáron Gasztroangyalok a láthatáron
Végre itt vannak a mi gasztroangyalaink! Alig vártam, hogy végre kérdezhessem őket, mert én is szenvedélyesen szeretek főzni, és régóta rebesgetik, hogy Tonte Barbara és Budai Zsani új gasztroblogot indít. El sem tudom képzelni, két ilyen tanult és világlátott fiatal lány vajon mit művel a konyhában, ha hozzáteszik a cigány szakácstudáshoz a különböző népek ízeit és kultúráját. Mindenesetre nagyon várom már az első recepteket és a kóstolót.
Blogok
Nótár Ilona blogja
És változunk Idősíkok között
Bogdán Péter blogja
Megmaradunk egymásnak örökre! Egy kisvárdi jány

Támogassa a Sosinet.hu-t!
Ajánló
1/3
Kövess minket
Partnereink
Támogatóink