Hegyeshalmon innen…

Európainak érzem magam, de nem gazsulálok az európaiaknak, amikor náluk gazdasági fellendülés van. És hanyatláskor is az maradok, még ha érdekemben is állna, hogy annyira mélymagyar és mélycigány legyek, hogy mindenkibe belerúgjak, hogy nekem legyen jó, amikor a szegénységben osztozni kell.

A napokban arról beszélgettem egy ismerősömmel, valóban igaza van-e azoknak, akik Brüsszel-ellenes retorikájukban arra hivatkoznak: a hazánkat megnyomorító, nemzetközi összefogással kell szembenéznie az Orbán-kormánynak. Ő azt mondta, lehet, hogy Orbán Viktor mégsem beszél félre. Én meg azt, hogy tényleg nem beszél félre, tényleg összefogott ellene a fél világ, de nem azért, mert magyar, hanem mert ezt provokálta ki. Azt eszi, amit főzött. Csak az a baj, hogy mivel ő a konyhás, a mi asztalunkra kerül, amit főzött.

Érdekes jelenség, hogy mind a kormányzati, mind a szélsőséges retorikában megjelent a vád, hogy az Európai Unió korlátozni akarja nemzeti szuverenitásunkat. 1990 és 2004 között mindenki tisztában volt azzal, hogyha valaki elfogadja Brüsszelt mint pénzügyi-hatalmi központot, akkor a tetemes anyagi támogatásért cserébe le kell mondani az önrendelkezésünk egy részéről. Abban a tizennégy évben, amíg ácsorogtunk az EU kapujában, ez csak néhány szemellenzős mélymagyart zavart, a többiek viszont tudták, hogy nem maradhatunk ki az Unióból. Persze már annak idején is pedzegették, hogy Brüsszel nem azért támogat minket, mert megszállta a szentlélek, hanem piacot akar venni magának – ami csak részben igaz. Brüsszelnek 2004-ben volt elég piaca, az Unió hosszabb távra tervezett velünk.

Azt mondták, kialakítanak egy Európai Egyesült Államot, Brüsszelből összehangolt gazdasággal, bel- és külpolitikával, mint ahogyan Washington teszi a világ másik felén. És nem lesznek tekintettel a nemzeti érdekekre, mert hogy az a fontos, hogy az EU összességében hozzon jó makrogazdasági adatokat, amiből majd mindenki profitál. Azok is, akiknél a gazdasági átalakítás egy ideig munkanélküliséget okoz, mert lesz elegendő pénz a szociális rendszer fenntartására. Ennek érdekében Brüsszel kitalálta, hogy a szegény régiókat feltőkésíti. Úgy gondolta, hogy egy csomó pénzt invesztál Magyarországba (is), mert ha előzékenyen belénk fektet, akkor emeli az életszínvonalunkat. Ezáltal a későbbiekben elég gazdagok leszünk ahhoz, hogy hosszú távon is meg tudjuk vásárolni a termékeiket. Így bővül az EU gazdasága, és közben mi sem járjunk rosszul.

Ez a stratégia azért is érdekes, mert – egyes hírek szerint –pár évvel ezelőtt egy világbanki jelentés arról értekezett, hogyha a kelet-közép-európai térségben az államok bevonnák a munkaerőpiacra a romákat, akkor ott a GDP három-öt százalékkal emelkedne. Ha jól belegondolunk, ahhoz, hogy ez megvalósuljon Budapest, Prága, Pozsony, Varsó és a cigányság viszonylatában, ugyanaz a brüsszeli – az egyenjogúság elismerésén alapuló és éppen ezért gazdaságilag és politikailag egymásra támaszkodó – politika kellene, mint amit Brüsszel Budapestnek ajánlott fel 2004-től. Az Unióban kiérlelt gazdaság- és társadalompolitika a racionalitáson alapul, és humánus is. Úgy tűnik, hogy Hegyeshalmon túl működik. De Hegyeshalmon innen elsüllyed a mélymagyar identitás mocsarában.

Budapestnek csak addig jó Brüsszel, amíg gazdasági felemelkedés van, és amíg dől az euró a magyar költségvetésbe. Addig a szuverenitásunk sem érdekel senkit. De amint jön a recesszió, hatalmas magyarokká válunk, és nekünk nem parancsolhat az a Brüsszel, amely egyébként éltető köldökzsinórunk. Ha viszont ezt a zsinórt elvágják, mélyszegénységben tobzódhatunk túlfűtött nagymagyarságunkban. Aminek persze nem lesz köze Széchenyi Istvánhoz akkor sem, mert olyan nagy magyarnak nehéz lenni. Az övé kicsit más minőség volt. Azért támadja ma mindenki az Orbán-kormányt, mert Brüsszel – vagyis az Unió – úgy gondolja, ha anyagi támogatást nyújt Budapestnek, akkor cserébe demokráciát vár el. Ugyanis az Unió számára éppen a demokratikus állami berendezkedés a garancia arra, hogy vissza fogja kapni a pénzét.

Sokan nem értik, mi a baja az Uniónak a devizahitelesek végtörlesztésével. Pedig nem túl bonyolult a történet. Az előrejelzések szerint az Orbán-kormány intézkedése jelentős bevételkiesést okoz a hazai bankrendszernek, éppen a világgazdasági válság idején. A külföldi tulajdonú bankok esetében nyilván az anyabankoknak kell pótolni a kieső bevételeket. Ez már érinti az uniós tagállamok kormányait is. Hiszen ha egy német anyabank Berlin helyett Budapestre pumpálja a pénzt, az a német miniszterelnöknek okoz gondot. A német gazdaságból folyik kifelé a pénztömeg, ez pedig korlátozza a kancellár mozgásterét, amibe elvileg bele is bukhat. Ez igaz minden olyan uniós tagállamra, amelynek Orbán Viktor anyagi kárt okoz.

A kormány és a hazai szélsőségesek persze azt a képet igyekeznek belénk vésni, hogy elnyomnak minket. Azt ültetik az emberek fejébe, hogy pénzügyi eszközökkel korlátozzák az önrendelkezésünket. Arról viszont nem beszélnek, hogy a szuverenitásunk egy részéről már 2004-ben önként lemondtunk, és hogy 1990 és 2004 között majdnem teljes nemzeti egyetértés volt arról, hogy le is kell mondani róla – éppen a jobb életkörülmények reményében. Brüsszel tehát jogosan keményít be. Rögtön hozzá kell tenni, hogy nem azért keménykedik, mert magyarok vagyunk, és mert korlátozni akarják az önrendelkezésünket, hanem azért, mert az Orbán-kormány nekik nem tetsző sebességgel üríti ki a pénztárcájukat. Ez pedig a karrierjüket, a politikai talpon maradásukat és a hazájuk gazdaságát veszélyezteti.

Én európainak érzem magam. Az összes uniós honfitársamat magammal egyenrangúnak és egyenlőnek ismerem el. Szeretnék összefogni velük azért, hogy nekem is jó legyen, meg nekik is. Nem vagyok képmutató. Nem gazsulálok a pénzért az európaiaknak, amikor náluk gazdasági fellendülés van, és pénzből sok van nekik. A gazdasági hanyatlás idején is európai maradok, még akkor is, ha érdekemben állna, hogy annyira mélymagyar és mélycigány legyek, hogy mindenkibe belerúgjak csak azért, hogy egyedül nekem legyen jó; amikor a szegénységben osztozni kell. És nem verem át a népet sem. Tudomásul veszem, ha nincs tehetségem ahhoz, hogy észérvekkel szavaztassam be magam a magyar parlamentbe. Ha az eszemet nem tudom csillogtatni, nem gerjesztek túlfűtött nemzeti indulatokat, hogy valamiképpen mégis hozzáférjek a húsos fazékhoz. A saját meggazdagodásom reményében nem lázítom magyar és roma honfitársaimat. Mert nem akarom ellopni a kemény munkájuk után befizetett adóforintjaikat, és egyben a nyomorba dönteni őket azzal, hogy elvágok tőlük minden nemzetközi pénzforrást.

Hegyeshalmon túl sem akarják ezt. Hegyeshalmon innen viszont a mélymagyarságunk miatt árvák maradunk Európában. Aminek egyenes következménye lesz, hogy a romák is árván maradnak a saját hazájukban. Mert a mi mélymagyarságunknak az is sajátossága, hogy amikor nemzetközi szinten már nincs kitől elhatárolódni, mert már egyébként sem akarnak belénk karolni, akkor a határainkon belül, a kisebbségeinktől zárkózunk el, hogy mégis csak több maradjon nekünk, ha már a külföld elzárta az euró-csapokat.

Aztán persze sértődötten gubbasztunk a sarokban, és nem értjük, miért nem ért meg minket senki, miért csak mi vagyunk az okosak – és miért nem gondolja ugyanígy ezt a világ.