Szerző: Oana Dan & Vlad Stoicescu, www.dela0.ro
Fotók: Iulian Nan

A roma kézművesek vásárokon szoktak találkozni. Régen százan vagy akár ezren is voltak, ma már csupán pár tucatnyian. De mindnyájuknak megvan a maga története.  Akár egy utazásról, akár egy hagyományról, akár a megmaradt nyelvről vagy tudásról, akár a büszke és szabad kitaszítottakról, akik mindent maguk mögött hagynának az ismeretlenért. Akár a népről, amely csak azért telepszik le, hogy aztán továbbálljon.  Változhatnak az évszakok és a helyek, a mesterséghez azonban ragaszkodnak. Ezüst, réz, bronz, arany, selyem… Mind értékes anyagok, melyeken gyakorolják mesterségüket. A tárgyak viszik tovább a történetüket generációról generációra, miközben a készítők keze lassan ráncos és töpörödött lesz, más kezek viszik tovább a mesterséget. De a varázslatos kezek mögött emberek és arcok vannak. A világ a roma közösséget egy túl absztrakt minta alapján képzeli el (amely szerint az úgynevezett integrációs programokat szabják), de a hagyomány lehet az utolsó jellegzetesség, amellyel őket azonosítani lehet. És ez még fontosabb egy olyan országban, mint Románia, ahol az etnikai csoportokat sztereotípiákkal azonosítják.  A programokon, hivatalos számadatokon, statisztikákon és társadalmi integráción túl mindig van egy történet. Ez az, amit érdemes átadni a következő generációnak az egyedi arany és ezüst ékszerekkel, edényekkel, hagyományos szoknyákkal és egyebekkel együtt. Most egy olyan utazásra hívjuk az olvasót, amelynek során felfedezheti a hagyomány arcait.

Ioan Nistor bőr öveket és nyergeket készít. A munkája legjavát a segesvári várban találjuk, ahová elhívja látogatóit, hogy megtekintsék a nyergeket, melyeket évek óta gyűjt. Nagyon szellemes ember, azzal viccelődik, hogy hasonlósága Alain Delonnal minden nőt megőrjít, és emiatt nem tud biztonságban eljutni hazáig. A kézzel készített hámjairól híres Nistor mindenféle összeesküvés elméletekben hisz és elmondja a sajátját is a „roma” kifejezés eredetéről, melyet ő elvet, mert úgy gondolja, ez a szó nem képviseli őt.

Mircea Craciunt a kézzel munkált ezüst ékszereiről ismerik. Mesterségét legényként tanulta ki és most próbálja megtalálni a módját annak, hogyan adja tovább azt a fiataloknak. Egyszer, mikor felbosszantotta, hogy egy romát a román cigányok királyává koronáztak, csinált magának egy hatalmas ezüst koronát. Egyébként jókedélyű ember, telve népi bölcsességgel, aki könnyedén elbeszélget a vásárokon, ahol ékszereit árulja és készíti.

Sonia Craciun Mircea felesége. Ő hagyományos szoknyákat készít selyemből és mindig elkíséri férjét a vásárokba. Sonia felnéz férjére, dicséri a „varázslatos érintést”, amellyel Mircea megmunkálja az ezüstöt, és a képzelőerőt, amelyből megszületnek a csodálatos ékszerek. Három gyermekük van, de egyikük sem tanulta el a mesterséget.

Emil Caldarar egy Nagyszebenhez közeli faluból, Baráthelyről származik. Nagyszeben világszerte ismert érc- és bronzművességéről. Az itt készített tárgyakat Ausztriába, Csehországba, az Egyesült Államokba, Németországba és Szlovákiába adják el.

Eva és Niculae Caldarar Baráthelyről származnak. Bronz kannákat készítenek, szerintük kávéhoz az a legjobb. A nyelvet puhábban beszélik, erős hatással volt rájuk a helyiek akcentusa, bőbeszédűségük pedig azonnal elvarázsolja a vásári népet.

Hagyomány: a romák kézzel készített tárgyainak autentikussága a megmunkálás módjából ered. A mesterek csak hagyományos módszereket használnak és kerülnek minden mechanikus beavatkozást – mondja Mircea Craciun.