– Most maga igazából mit csinál nálunk?
– Hozzátok jöttem, hogy együtt játsszunk.
– De mit fogunk csinálni?
– Hát, beszélgetünk kicsit. Kezdjük is! – csaptam össze a tenyerem, hogy leplezzem az izgatottságomat (talán a zavaromat is).
A tizenéves fiúk, lányok körém csoportosulnak.
– Egyezzünk meg valamiben: én őszintén mesélek magamról, ha kérdeztek. Nem fogok hazudozni semmiről, de cserébe nektek is őszintének kell lennetek.
Mindenki bólogat. Körbeülünk. Labdákat veszek elő. Pattogtatom az egyiket.
– No, mi érdekelne benneteket leginkább: barátság, szerelmi kapcsolat – mondjuk?
Naná, az mindenkit érdekel. Tovább görgetem a témát: barátság, szerelem, megcsalás, hazugság, szex. Szex.
Mindenki felkapja a fejét. Ezt látni kellene. Eddig egymás szavába vágtak mind, de amikor elhangzik a titokzatos szó: szex, nagy csend támad, aztán meg kínos röhögcsélés.
– A szerelemhez, a kapcsolathoz ez is hozzátartozik, nem? – szegezem nekik.
– Hát igen, de ezek még kicsik, idióták… – próbálják kivágni magukat.
Valahogy így kezdődött a foglalkozás. Megdöbbentett az a fajta nyíltság, leplezetlen kacérság, amit főként a fiatal lányok tanúsítanak ebben a témában. Persze mi, „öregebbek” mindig azt mondjuk, hogy ’bezzeg a mi korunkban’ nem így volt… De higgyék el nekem, tényleg veszélyesen nyitottak lettek a tizenéves kamasz lányok. Kis vidéki tanítványaim közül sokakkal facebookos kapcsolatban vagyunk: csak így, fiatalosan. És ilyeneket olvasok az üzenőfalon (vegyük úgy, hogy kisípoltam):
„Te rohadt kis (sípolás)… megcsaltá, hogy rohadjon le a (sípolás)…, de (sípolás)… jó voltam, mostmá’ hiába sírsz utánam te … (sípolás), (sípolás) … le a ribancodat, többet nekem nem kellesz.”
De persze van lírikusabb vonal is: „Meghalok utánad kis (sípolás)…, nem tok rád haragudni soha. Amikor hozzám érsz remeg az egész testem. Kívánlak kicsim.”
Ezek a lánykák itt 12 és 14 év közöttiek. Személyesen ismerem őket. Sokat gondolkodtam azon, a fiúk miért sokkal hallgatagabbak ebben a témában? De hát ezek a nyílt üzenetek csak szólnak valakiknek, kell valamilyen „fiús” előzménynek lennie. Ami igaz, igaz: a fiúknak nem kell sokat pedálozni, elég, ha hagyják magukat. Aztán a lányok lerendezik egymást – és egymás között a dolgokat…
Félreértés ne essék, nem az a baj, hogy szerelmes természetűek. Ez nagyszerű tapasztalat, határozottan emlékszem hétéves kori szerelmemre én is. Szóval megértem én… Az a baj, hogy ezek a fiatalok legtöbbször teljesen felkészületlenek. Lelkileg, fizikailag, alkatilag, anyagilag – szinte mindenhogyan. Honnan veszem? Próbára tettem az érzelmi érettségüket néhány egyszerű kérdéssel.
Persze akkor lehetne munkám a leghatékonyabb, ha több alkalommal tudnánk találkozni, hosszabb időt eltölteni egymással. Akkor lenne időnk, hogy kialakuljon a bizalmi kapcsolat, a csoport összetartóbbá, együtt gondolkodóvá váljon.
De ha csupán egy hosszú órányi időt kaphatok, akkor is hasznos lehetek: az alkalom megszabja az alaphangulatot és nyitottságot követel. Székek körben. Akinél a labda, az válaszol.
Kérdés: Mit jelent számodra a család, a szüleid? Gondoltam, a szüleiről mindenkinek van valamilyen véleménye. Érdekelt, mennyiben számíthatnak ezek a fiatalok a szülők segítségére. Az egyik kislány büszkén mesélte, hogy minden dolgát megbeszéli az anyukájával, csak éppen fiúk ügyében nem tud tőle tanácsot kérni, mert ahogy ő mondja, „az ember az anyjával hogyan beszélje meg, hogy smároljon-e vagy ne”.
Általánosságban azonban a kép ennél sokkal riasztóbb volt. A gyerekek nagyobb részének nem volt semmilyen konkrét élménye, megfogalmazható, elmondható gondolata, a szüleiről, az iránta érzett érzelmekről. Éreztem, nem azért vonakodnak válaszolni, mert nem akarnak, hanem mert valóban nincs megformált véleményük. Nincsenek mindennapi mélyebb beszélgetések, közös játékok, ebédek vagy még inkább vacsorák – így aztán esély sincs arra, hogy szóba kerüljenek az egyébként is kényesnek ítélt témák.
Nem akarok általánosítani. De volt a csoportban olyan fiúgyermek (nem is egy), aki hirtelenjében azt sem tudta megmondani, hogy hívják a szüleit. „Hát, anyu meg apu.”
Az órára nézek: este nyolc van, a lányaim még játszanak, de már fürdés után, lassan lefekvéshez készülődnek. Kihívom a hétévesemet a szobájából, kérdezem tőle: „Lili, hogy hívják anyukádat?” Néz rám értetlenül, de egyből rávágja a helyes választ. „Apukádat?” Megmondja azonnal, aztán számon kér: „Minek kérdezted ezeket?” „Éppen cikket írok. Kíváncsi voltam, ha váratlanul kérdezlek, tudod-e a szüleid nevét.” Nem is hagyja, hogy tovább magyarázzam, felháborodva vágja oda: „Anya, ti vagytok a szüleim, hogyne tudnám, mi a nevetek!” – bemegy a szobájába, látom, még mindig bosszankodik a buta kérdés miatt. Én meg mosolygok.
De térjünk vissza a borsodi csoporthoz. A legnagyobb probléma még mindig ugyanaz: nem ösztönzi semmi a gyerekeket. Szülők, tanárok, a többi gyerek, valamilyen közösség – akik arra sarkallnák a hátrányos helyzetű gyerekeket, hogy elgondolkozzanak alapvetőnek tűnő dolgokon is. Hiszen a gondolataik lehetnének értékesek, jók és mindenképpen fontosak.
Alapvető kérdés például: hogy hívják a szüleimet, mit jelentenek számomra, hogyan tudom kifejezni a szeretetemet irántuk, mit jelent a baráti és mit a szerelmi kapcsolat…
A szerelem mindenki számára fontos, ugyanakkor óhatatlanul intim kérdéseket vet fel. Főleg olyan közegben nehéz erről beszélgetni, ahol több, a hagyományaikat erősen őrző roma fiatal van. Hiszen ez a téma az ő köreikben még sokkal inkább elhallgatnivaló, mint a többségi társaiknál. Félreértés ne essék: nem a tradíciók eltörléséről beszélek, sokkal inkább a gondolkodásmód, látásmód tágítására buzdítok.
A foglalkozás fele ideje már eltelt. A facebookos üzenetek alapján a legfontosabb témánk a szexuális felvilágosítás lenne, de hogyan beszéljek ilyen nagyon is bensőséges dolgokról, mikor még az alapvető érzéseket sem tudtam kibányászni a gyerekekből. Ráadásul tartani akarom magam az alapvető célhoz: legalább három új információval kellene gazdagítani ezeket a kamaszokat.
Hirtelen döntök, jöjjön az erre legmegfelelőbb játék, a „Hitek és tévhitek”. A gyerekek belelkesülnek, ahogy vártam. Jönnek a kérdések rendesen. Cikizik egymást, néha engem, beszólogatnak, de volt komoly szó és érdeklődés is bőséggel. „A csókolózással el tudjuk-e kapni a nemi betegségeket?” Herpesz kontra AIDS, vér, nyál, levegő útján terjedő vagy nem terjedő betegségek… Az ezekkel kapcsolatos tévhitek – meglepetésemre – majdnem verekedésig korbácsolták az indulatokat.
Inkább konfliktuskezelésről kellett volna beszélnem velük? – gondolkodom hazafelé menet. Talán majd legközelebb.