Bátraké a zsitehárá és aki mer, az tan baxtalé sáválé

Beszélgetés Balogh Katesz táncművésszel, akivel az Egy sor cigány című könyv felolvasóestjén találkoztunk.

A nézőtér színültig megtelik. A színészek Katesz életének történetéből olvasnak fel elsőként. Érzékletes, őszinte, már-már pirongató őszinteséggel árad a történetekből. A háttérben táncos  portréja nagyban kivetítve. Szilárd tekintet, ellentmondást nem tűrő magabiztosság, gyönyörű sikeres fiatal cigány nőt látok a kivetítőn.
-    Ha ránézek a könyvben lévő képre rólad, egy nagyon erős nőt látok.
-    Erőssé kellett válnom. Gyermekként mindent megkaptam, de tizenhét évesen elment apu, tizenkilenc voltam, amikor anyu is itt hagyott. Egyik pillanatról a másikra kellett felnőtté válnom.
-    Honnan a neved? Katesz?
-    Apukámtól Balogh Bélától kaptam. Éppen ezért szeretem, ragaszkodom hozzá annyira.
-    Milyen útravalót kaptál a szüleidtől?
-    Aki ismerte apámat, tudhatja, hogy egy rendkívül gerinces, méltóságteljes, határozott ember volt. Erre nevelt engem is. Anyutól meg a rátermettséget kaptam. Hogy például amikor tizenhárom évesen elvitt Törökországba vettünk egy csomó árut és másnap hajnalban már mentünk is a piacra árulni…
-    Meg tudsz e felelni a szülőktől kapott örökségnek?
-    Nagyon nehéz: a név kötelez. Áldás is, meg nehézség is. A szüleim elválltak viszonylag hamar. A muzsikus származású anyukám szerencsére megengedte, hogy az oláh cigány apámtól tanuljak, lássak, nevelődjek álltala. De mostanában inkább azon gondolkodtam, hogy a gyermekemnek milyen nehéz lehet. Hiszen a fiamnak meg kell felelni az anyukája miatt is, mert a szakmaiság, ismertség… és a nagyapja öröksége miatt is jól kell élnie. Ezért talán neki még nehezebb.
-    Tudsz valahogyan segíteni neki ebben?
-    Igyekszem ott lenni mellette, amikor kell. Akár barátként, haverként, hiszen csak 19 év van közöttünk. Ő most 15 éves, és persze elfogult vagyok vele, de a fiam tíz éves korára készen volt. Tudta, hogy mit lehet, mit nem, hogy hova tartozik. Látom rajta néha, hogy nehéz, és nagy az elvárás, még akkor is, ha tudja, hogy nem kell az egész világnak megfelelni. Végtelenül büszke vagyok rá. Pákó, a fiam most nyert felvételt a Táncművészeti Főiskolára, néptánc szakra. Most indul az ő nagy élete.
-    Azt olvasták, téged nem engedtek annak idején főiskolára a szüleid, hogy ne legyen úgymond „mesterkélt” a tánctudásod? Te nem félsz, hogy a fiad a tőled megszerzett tudásából veszíteni fog?
-    Az identitását nem kell félteni. Ő tudja, hogy cigány és a szokásokat az életvitelt, az érzést amit a származása jelent: szereti, erre büszke és ez jó. Ha néptáncos lesz a főiskolán nem fogja elveszteni a megszerzett cigány tánc szeretetét, ismeretét, a kultúrát, hagyományt, azzal az ismerettel ő csak gazdagodik.
-    Térjünk kicsit vissza könyvhöz. Az interjúdat visszaolvasva milyennek látod magad? Helytálló a kép?
-    Én sok mindenre nem vagyok büszke. Nem azért mert nincs okom, hanem azért mert arra tanítottak, hogy ne verjem a mellemet. Örülök neki, megtisztelő volt számomra, hogy engem kértek fel erre az interjúra. Amikor elolvastam a rólam szóló részt, inkább abban kételkedtem, hogy az olvasó biztosan érti e amit mondani akarok, elgondolkodik e azon, hogy miről szól az életem és hogy miért vállalja azt egy ember, hogy kiteregeti az életét, olyan dolgokról vall, ami eddig vagy tabu volt, vagy titok, vagy még mindig fájdalmas emlék.
-    Miért beszéltél minderről? Küldetéstudat vagy társadalmi felelősségvállalás vezetett?
-    Tudod sok  „úgymond” ismerős, aki igazából nem tud rólam sokat, azt mondhatja gizda vagyok, vagy ilyen-olyan. Különösképpen nem fáj ez nekem, de itt egy lehetőség, hogy megismerjenek, ha tényleg akarnak.
-    Tudod, hogy híred van? Sokan hozzád járnak a nem cigányok közül is tanulni…
-    Igen. Valahogy úgy alakult, hogy csak nem cigány tanítványaim lettek. Nyolc évvel ezelőtt elegem lett a színpadból és tanítani vágytam. Jelentkezett a hirdetéseimre először egyik néptáncos, aztán másik. Apám után nekem a mezőségi néptánc ugyanolyan kedves, mint a nagyecsedi so de sej… Hamar híre ment, hogy nagyecsedi cigánytáncot Katesznál lehet tanulni. Aztán persze jöttek a hobbi táncosok is. Két óra kemény tánc, ahol mindenki kicsit őrült, nem normális dolog, hogy két órán keresztül megállás nélkül táncolunk. Persze, hogy ez ennél sokkal több. Ez olyan, mint egy nagy család. Csütörtökönként összejövünk a haladókkal a Weiner Leo utcában, péntekenként, péntekenként a kezdőkkel az Őr utcában az Indigó Pinceklubban. Mindenki örül mindenkinek, puszi, ölelés.
Sokszor elgondolkodom azon, hogy miért csinálom ezt? De látom, hogy apukám volt munkatársai, akik a hatvanon túl vannak már, jönnek és tanulnak, ami nagyon nagy tisztesség nekem. Meg jön a programozó matematikus, az angoltanár és fel se tudom sorolni kik még,… Amikor látom, hogy jönnek, és érdekli őket a kultúra, a tánc és a zene, és látom, hogy ők ettől boldogok, hogy ez jó számukra, akkor tudom, hogy ez nem csak tánc, ezért kell ezt csinálni, mert látom, hogy ezek az emberek ettől jól érzik magukat. Ilyenkor úgy érzem ez a küldetésem és akkor nosza!
-    Apropó: nosza. Sok esetben félig magyarul félig oláh cigányul fogalmazol. Ezt tudatos?
Igen is. Nem is. Inkább egy életérzést, gondolatot, érzelmet fejezek ki vele. Cigány vagyok. Így a legkönnyebb kifejezni magam.
-    Jövőbeli tervek?
-    Nagyon szeretnék visszatérni ismét a színpadra. Nyolc év tanítás után úgy tűnik, hogy most erre lesz is lehetőségem. Vannak tervek. Egy-két hónap múlva konkretizálódik. Erről egyenlőre még nem beszélhetek…
-    Ahogy mondtad: nem vagy egy mellét verő ember. De mégis: mire vagy a legbüszkébb?
-     TukemO! Erre nagyon büszke vagyok. Mert ez egy fele cigány, fele profi nem cigány néptáncosokból álló csapat, igazi barátok. És nem azért vagyunk együtt, hogy pénzt keressünk, hanem ott van közöttünk a szeretet az összetartozás és a szakmaiság, mert odateszi magát mindenki. Mi ezzel megmutatjuk, hogy ide nézzetek: cigány és nem cigány együtt tud és akar lenni, alkotni. Igen, erre büszke vagyok.